Mikor azt mondtam magamnak, hogy ennyi volt, most aztán már tényleg elegem lett a hálózati csavarbehajtó túl hosszú, ráadásul rémesen merev hálózati kábeléből, olyankor persze mindig tudtam, hogy a gép kábele talán sosem lesz lecserélve egy a gyárinál rövidebbre, hajlékonya. Ez amúgy most is csak azért történik meg, mert épp adódott egy nagyszerű alkalom a hamarost leszerelt kábel újrahasznosítására. Vagyis ahogy azt már csak szoktam, majd jól összekombinálom a dolgokat. Vagy ha nem, akkor nem.

   Mivel ez a fúrógép mindössze 300 wattos, s nincs az a hálózati kábel, ami ennyit ne bírna ki (bár a kínaiaktól akár még egy olyan is kitelik), így a gépbe bármelyik kábelemet szabadon beleköthetem.

   Kezdetben azt terveztem, hogy a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasra felfűzött kábelek hosszát úgy hasonlítom össze, hogy mindet leszedem, majd egymásmellé fektetem, erre a közjátékra azonban semmi szükség, hiszen a kábelek hossza félbehajtva is ugyanúgy megítélhető.

   Miközben a gépet szétszedni, a kábel végeit a kapcsolóból kikötni semmi kis feladat volt, a tehermentesítőt előbb még fel kellett szabadítanom. Ezt a feladatot végül csak a képen látható módon, a kábel és a tehermentesítő műanyag közé dugott, majd ezt követően hatalmas nehézségek árán teljesen körbeforgatott bonctűvel sikerült megoldanom.

   Hogy a burkolat levételéhez a szénkefét tényleg ki kell venni, vagy ezt csak úgy képzeltem, annak végül nem néztem utána. Hogy nincs bent, arra viszont - mikor a gép nem indult el - gyorsan rájöttem.

   Hogy az előző lakáselmaradásos cikk végén azt ígértem, hogy a következőként kipofozott apróság a konyhai csap idegesítően csöpögő csöve lesz? Akkor erről ennyit. Mert ugye én, meg az én felelőtlen ígéreteim...

   Például azt is hiába ígértem meg magamnak, természetesen szintén még valamikor hetekkel ezelőtt, hogy a rózsaszín vödörben látható paprika miatt áthelyezett madáretető visszakapja a jól megszokott helyét. Ezt azért érzem feltétlenül szükségesnek meglépni, mert ugye a madáretető nemcsak azért van, hogy ne koplaljanak a madarak, hanem azért is, hogy anyámmal nézegethessük őket. Márpedig a jobb oldali madáretetőre az innen nézve szintén jobb oldalon elhelyezett rekamiéról nem lehet odalátni. Anyám meg ugye szinte mindig ott rejtvényezik, vagy onnan néz tévét.
   A minap, mikor a látványt hosszasan nézegetve végre sikerült magamat rávennem a legegyszerűbb megoldás kiagyalására, akkor eredményül az jött ki, hogy amennyiben a vödröt és a ládát megcserélem, simán visszakerülhet az áthelyezett madáretető balra, épp csak egy felakasztási pontot kell számára odavarázsolnom.

   Miközben már tényleg hosszú napok óta terveztem (no nem mintha bárki kételkedne a lustaságomban), hogy mikor legközelebb a pincében járok, akkor kiveszek az akasztós dobozból egy apró szemes csavart, a projektet végül az indította meg, hogy rájöttem, idefent is tartok belőlük egy adaggal.

   A szotyola nem az akasztó betekeréséhez kell, hanem az csak úgy mellékesen, konkrétan azért került képbe, mert bedobta valamelyik madár. Mikor olyan kedve van, akkor persze bejön érte, amit mondjuk részemről már nem annyira díjazok. A kismadarak még csak hagyján, azok valahogy aranyosak, de a galambokat utálom. Mármint mivel a galamb (amúgy röpülő patkány) mindent összeszar, ezért nem szeretem látni, amint épp nagyban a szobában sétál.

   Bár azóta is láttam tőle az előbb említett akciót, lefényképeznem természetesen nem sikerült, pedig a galamb amúgy nem egy félős állat. Például bátran nem repül el, mikor odasétálok hozzá az ablakba, pedig a papucsomtól csak néhány tő paprika választja el. Ha valaki nem szúrta volna ki, a galamb most is ott leskelődik jobbra.

   A mindenféle cinegék (több különböző hangot adó csapat is van) a galambnál sokkalta félénkebbek, de azért ha ügyes vagyok, akkor le tudom őket fényképezni. Bár ezen a képen csak egy látszik, de van, hogy négyen is cserregnek csipognak a balkonon.

   Még az is megesik, hogy valamelyik betotyog, vagy akár be is repül, konkrétan azért, mert ugye ott vannak szem előtt a többiek által szétszórt magok. Látni ugyan nem láttam, de hallani hallottam, amint a minap az egyik ijedtében nekirepült az ablaknak. Mármint a hallott szárny és üveghang alapján egyértelműen belülről.

   A felfelé álló ormányú szerencsehozó elefánt kistáskára kulcskarikával történő visszaerősítése annyira gyorsan történt, hogy a valóban apró részprojektet sikerült ezzel az egy szem képpel megúsznom.

   A mai nap olyan szépen indult... Nyitásképp kicseréltem az ágyneműt (mármint nem a szomszéddal, hanem húztam fel tisztát), majd tettem ki tiszta törülközőket, beraktam egy 60 fokos mosást, míg az futott megírtam pár szétszedtem cikket, s mikor ezzel is végeztem, megszerkesztettem egy rakat képet. Miután kiteregettem, még az ég is kiderülni látszott, ellenben az idő még hűvös maradt, épp ücsörgéshez megfelelő, mire fel nekiálltam megírni még néhány sort. Mikor láttam, hogy az első kávém már elfogyott, gondoltam hozok egy másodikat, hátha az kitolja a bennem talán a hűvösebb idő hatására felgerjedt lendület elfogyásának idejét, erre fel beállt a derekam. Szerencsére nem úgy ahogy szokott. Mármint tudtam mozogni, csak valami egészen szokatlan módon fájt. Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy ez most az a fajta fájdalom-e, amit ki kell mozogni, vagy inkább az a másik, amit kifeküdni kell, ha csak aprókat és óvatosan is, de nekiálltam tevékenykedni.

   Nyitásképp áttörölgettem a piros dobozt egy nedves szivaccsal, majd rámentem a párom által hozott apró fácska átültetésének nemes feladatára, ami sejtésem szerint azért nem nőtt egész nyáron egy centit se (télen amúgy még lelkesen nőtt), mert a gyökérzete kevesellte maga körül a földet. Ebben nemcsak az volt az okosság, hogy az a feladat is le lesz tudva, hanem egyben az is, hogy le kellett mennem a pincébe, a direkt a növényhez beszerzett cserépért. Vagyis anélkül próbálhattam ki, hogy mit szól a derekam a lépcsőhöz, hogy elmentem volna itthonról, mondjuk a boltba.

   Miközben meg mertem volna rá esküdni, hogy a keresett cserép ezen a polcon van, természetesen nemhogy nem volt itt, de máshol sem igazán láttam, pedig olyan nincs, hogy azt a cserepet én az előtérnél bentebb vittem volna!

   Az előbb látottal szemközti polcon nemhogy a cserepet nem találtam, de még komoly rendetlenség is volt! Miközben a két autóhangszóró a próbája után a lomos pincébe való, a lámpabura az útszóró sósba. A piros óra háza, aminek a belsejét amúgy a faházas óra kapta meg, az meg a szemetesbe való. A HGW és a tápja pedig a lomos pincében fogja végezni, valahol a tematikus telefonos polcon. Már ha csak mérgemben, hogy az is mit keres itt, szét nem csapom!

   Miután már a bentebbi rejtekhelyeimet is átnéztem, és még a szomszédos pince folyosóját is, visszatértem az előtérbe, majd a polcok akkurátus átnézése közben egyszer csak a szokásosat találtam mondani, ami konkrétan így hangzik:

- Hát ezt meg melyik marha tette ide?

   Mármint a keresett cserép (amúgy persze műanyag) ott van az alsó polcon, a sünitől balra, csak valami marha beletette egy jégkrémes vödörbe, majd az ellenséget, s egyben ezzel tenmagát is megtévesztendő, kőműves szerszámokat rakosgatott bele, mire fel annyira megmérgesedtem, hogy majdnem elfelejtkeztem a derékfájásomról!

   Egy darabig ugyan sikerült fekve maradnom, de annyira rosszul éreztem magam, hogy inkább felkeltem mozogni. Egy tollal körberajzoltam a papíron a cserép alját, majd a méretet egy kissé szűkebbre véve, kivágtam a lapokból a három karikát. Természetesen egyszerre, ennyit ugyanis még simán átvisz az amúgy nem valami jó minőségű olló. A három papírkarika amúgy azért kell, hogy a cserépbe szórt földnek legyen esélye a cserépen belül maradnia.

   Miután már mindent odakészítettem az ablakba, jöhetett a szokásos sarazás. Ezt persze nem itt, hanem a cserépkályha előtt kellett volna megejtenem. Mármint a lakásban onnan a legkönnyebb a mellément földet felporszívózni. Már csak azért is, mert ott van kézközelben a porszívó.

   Miközben a jobbra látható üres vödörre, valamint a felszabadult cserépalátétre rá kell eresztenem egy alapos mosogatást, addig a balra látható fél cserépnyi földet majd időnként locsolnom kell, abban ugyanis egy barackmagot rejtettem el.

   Mivel tudtam mozogni, csak néha nagyon belém nyilallt deréktájon, gondoltam leviszem az üres üveget az utcavégi szelektívig, hátha kiderül valami. Tudom is én, mondjuk ott maradok útközben, de nem. Mármint nem derült ki semmi, mint ahogy hazaérnem is sikerült, épp csak a furán nyilalló derékfájás nem akart megszűnni...

   Ezt a kábelt még csak néhány perce szedtem le egy 12 voltos halogénizzóhoz készült kapcsolóüzemű tápegységről, s mikor már majdnem fűztem volna fel a többi mellé, konkrétan a fürdőszoba ajtajára szerelt amúgy ruhaakasztóra, hirtelen mégiscsak hasznosult.

   Az okot az újrahasznosításra az szolgáltatta, hogy a Sokol rádió töltőjét épp nagyban ki szerettem volna próbálni, miközben a konnektorsor az asztalom bal oldalára van szerelve. Részemről ilyenkor szoktam előkapni a krokodilcsipeszes műszerzsinórokat, majd azon vezetgetem a 230-at.

   Azért ezt hoztam be, mert hármuk közül még ez tűnt a legépebbnek. Hogy ez a típusú aljzat manapság már nem szabványos, az azért jelent külön előnyt, mert így a régiféle dugókat is bele fogom tudni dugni.

   Csakhogy az is, hogy az elosztó szimmetrikus volta okán azon a teteje bármi gond okozása nélkül megfordítható, a tehermentesítő pedig ide mindössze két lyuk kifúrása által beszerelhető.

   Épp nagyban valami egészen mást csináltam, mikor beesett az igény a kék dobozra, ami amúgy egy erősítő. Mivel amolyan nagyon alja monitor célú erősítőnek az adott szerkezet csak úgy magában nem alkalmas, illetve durván hiányos, nekiálltam túrni bele először egy pusztán a hangerőt szabályzó potmétert, majd egy RCA harangcsatlakozó alzatot is. Bár potméterekből úgy el vagyok eresztve, hogy öt dobozzal is van, attól még (vagy talán épp azért) nyitásként már a szűk helyre beférő példány előkerítése is komoly feladatnak mutatkozott.

   Hiába a hatalmas készlet, pláne a potméterre való gombból is, ha egyszer ezek ketten nem akartak passzolni. Persze egy tengely végéből levágni, az mondhatni semmiség, csakhogy a sors ma valamiért úgy akarta, hogy ezek a semmiségek csőstül boruljanak rám. Nem sorolom fel mindet, elég lesz belőle két példa.

   Végül persze elkészült a nagy mű. Van bemenete, lehet rajta szabályozni a hangerőt, benne van a hangszóró, elem, power kapcsoló, vagyis csak rá kell dugni az akármit, és már ki is van hangosítva mondjuk egy szupreg rádió. Ez persze egy monitor célú erősítőnek nagyon az alja, de majd csinálok belőle jobbat. Már ha megérem, hogy egyszer tényleg eljutok odáig...

   Bár a múltkor az akkuját feltöltöttem, csakhogy nem szereltem bele normális tápaljzatot, így mikor a párom a morzsaporszívót visszahozta, kénytelen voltam a semmi kis feladatnak a feltölthetőség érdekében azonnal nekiállni.

   Mikor azt hittem, hogy kész, a Miniplexbe fogott fúrószárral körbemaróztam a lyukat, az apró alkatrészt megfordítva menten kiderült, hogy ez természetesen koránt sincs így. No de mit nekem innen is belepocsékolni az anyagba...

   Bár a csatlakozó beépítése sem tökéletes, sem szép nem lett, attól még meg vagyok magammal elégedve. Használni már csak azért is én fogom, mert a párom azt tervezte be, hogy mivel a morzsaporszívó bevált, szépen felszedi a szőnyegről a szöszöket, vesz magának egy újat, ezt pedig visszakapom én.

   A mai nap azzal a szent elhatározással álltam neki a dolgaimnak, hogy amit csak meglátok, vagy ami épp eszembe jut, azt nem rúgom félre, nem hagyom ott, hanem egyből beleállok. Azt ugyan nem állítanám, hogy ebből az amúgy nagyszerű tervemből semmi sem lett, az azonban biztos, hogy az elképzelésem nem teljes egészében valósult meg. Mondjuk amennyi dolgot én már félretettem, tényleg nem volt elvárható (én persze ettől még nagyon is reménykedtem benne), hogy mindent ma kerekítsek egésszé. Olyan egészen apróságok azért összejöttek, mint mondjuk a rózsaszín doboz méretének lemérése, amivel - mint ahogy megannyi mással - már nagyon rég voltam magamnak adós.

   Ez a mérés azért volt fontos, mert a rózsaszín doboz szemre tisztára úgy néz ki, mintha élére állítva beleférne egy merevlemez. Hogy akár át is mehettem volna egy 3,5-ös HDD-ért a lomos pincébe? Ez mondjuk igaz, no de ki tud ilyen melegben gondolkodni? Hogy ez itt a pince hűvöse? Na ja. Akkor ennyit arról, milyen az, mikor megszervezem magamnak ezt az egészen apró, konkrétan a lakásban valamiért már több mint egy évtizede a próbapaneles dobozban őrizgetett merevlemezek áthelyezéséről szóló projektet.

   Konkrétan annyira mellélőttem a dolgoknak, hogy egyrészt a merevlemezekhez nem passzol a rózsaszín doboz, másrészt akár fel is hozhattam volna egy üreset a lomos pincéből, hogy ha mégis, akkor egyből belepakolhassak.

   Márpedig olyan nincs, hogy a kép jobb felső sarkában látható két merevlemezt onnan még ma el ne tűntessem! Akár odakerülnek a többihez, akár nem, ezeknek innen mindenképp menniük kell!

   Márpedig olyan nincs, hogy ha ezeket végre kiszedtem, akkor a paneles fiókba újra visszategyem. Az "újra" úgy értendő, hogy a kirakodás nem először történt meg, épp csak eddig még sosem volt érdemi hatása.

   Hogy melyik merevlemezen mi van, mármint stimmel-e rajtuk a felirat, annak felderítését már csak azért is elhalasztottam, mert ha még abba is beleálltam volna, akkor itt holnapra sem lett volna rend! Persze az lett volna az igazi, mert így ha keresek valamit (amúgy szerencsére csak nagyon ritkán szoktam), akkor ugye nem sok esélyem van rá, hogy egyből megtaláljam. Mármint a sárga cetliknél azért egy kissé bővebb leírás kéne.

   A merevlemezeket egyetlen tömbbé összetolva, teljesen egyértelmű, hogy az eredetinél kisebb dobozba nem igazán férnek bele, olyanból meg ha van is még a pince mélyén, már mind be van lakva, illetve a lakásban már sehol sem férne el.

   Na ekkor jött a nagy ötlet, miszerint az összes IKEA fiók tartalmát átnézem, hátha találok köztük olyat, ami a helyet mondhatni jogtalanul bitorolja. Kiváló példa erre a többitől valamiért különszedett forgatógombjaim tömege.

   Mivel a balra látható két merevlemez közül az egyiknek már a forrását sem tudom, míg a másikon a Compaq PC rendszere van, ezek úgy repülnek vissza a pincébe, mintha esélyt látnék rá, hogy valaha is szükségem támadhatna rájuk, ami amúgy pontosan így is van!

   Mikor a pincéből felhozott paneles fiók tartalmát elkezdtem a papírdobozba átrakosgatni, egy pillanatra ugyan megakasztott a kérdés, miszerint belefér-e egy 3,5-ös HDD a fából készült fiókba, de mivel nem, már haladtam is tovább.

   Épp mint ahogy a végre felszabadult virágállvány sem sokáig marad így, mert már nagyon készülődik a pincéből feljönni rá a következő szétszedések anyaga. Amúgy már csak egy, konkrétan bútorgombokkal belakott ugyanilyen hosszúkás fiókom van, aztán a 2022-es lomtalanítás anyagából már ezek is elfogytak.

   Mikor a pincében az egyik, amúgy természetesen szerszámok tárolására szolgáló polcon a szintén a 2022-es lomtalanításkor begyűjtött két tekercs magnószalagot megláttam, mivel ezek is letudandók augusztus végéig, a "miért kellett neked odanézni", amúgy természetesen teljesen jogos kérdést tettem fel magamnak.

   Ehhez képest nemhogy az olló nem került vissza a bal alsó fiókba, nemhogy a magnószalagok és a kábelek nem jöttek be a hallba, de időközben még került is alájuk egy a párom számára frissen vásárolt morzsaporszívó.

   Ez a kép pedig azért került ide, mert miközben a szalagon található zenéket hallgattam, kissé furcsállottam a nem különösebben jó minőségű felvételek alatt hallható dübörgést, mely hang természetesen nem a magnóból származott, hanem az útbontó gép adta.

   Mikor az ablakon történő kinézés kapcsán megláttam, hogy valamelyik lakó már megint odatett valamit a kuka mellé, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ez a ház a "rendes" lakói miatt szó szerint nem éri meg a törődést. A múltkor ugyan már elmagyaráztam az egyik lakónak, hogy a szemetet nem a ház elől viszik el, hanem a kukákat ürítik ki, így amit melléjük tesz, azon ne csodálkozzon hogy ott is marad, de most valahogy nincs kedvem mindenkit körbejárni. No meg mit nekem az első hűvösebb őszi napon eltüzelni azt a darab deszkát?

   Mikor a már meghallgatott szalagokat az asztal pultjára feltettem, mondván majd valamikor később, valószínűleg napok múlva viszem le őket a pincébe a többi már meghallgatott szalaghoz, s ott az üres tégelyt megláttam, mindjárt megéreztem, hogy ha robbanni azért nem is, de mindjárt fúrni fogok.

   És már szedtem is elő a műanyag kupak kilyuggatásához szükséges felszerelést, mondván olyan nincs, hogy ha ma direkt az apróságokra megyek rá, akkor ezt az amúgy semmi kis feladatot a pulton merészeljem hagyni!

   Bár ez volt az utolsó, de még találtam egy a tégely feltöltéséhez szükséges illóolajos fiolát, aztán az illatosításra, pontosabban szólva a szekrényszag eltűntetésére szolgáló tégelyt már vágtam is be a szekrénybe.

   Az illóolajos üvegcse kupakja mondjuk itt maradt, srégen támaszkodva egy átlátszó műanyag csőre, aminek szerintem az lesz a vége, hogy úgy két hét elteltével már nem fogom tudni, hogy ezek mégis melyik projektemhez szükségesek, pláne a fürdőszobában!

   Mivel ma egy olyan nap van, mikor az apró elmaradásokat tűntetem el, egyrészt azzal, hogy egésszé kerekítem őket, másrészt azzal, hogy beletoldozgatom ebbe a cikkbe, a virágállvány sarkán már napok óta száradó kábelek sem maradhatnak itt. A tündérkeresztanyám ugyan rákérdezett, hogy a projektet meggyorsítandó pofán vágjon-e a csillagos végű varázspálcájával, erre azonban végül nem volt szükség.

   Szétcsapni mondjuk csak a bordó kábelt csaptam szét, mégpedig mindjárt három okból is. Míg az első az volt, hogy kiváló barátomnak ígértem néhány gyárilag RCA harangcsatlakozóval szerelt kábelt, melyek dugóval átellenes végére bármit szerelhet, vagy köthet, addig a másik ok az volt, hogy nekem is kellett belőle kettő. A harmadik ok a kábel szétbarmolására pedig az volt, hogy ezt a példányt a piacon direkt ezért vettem. Mivel egy darab RCA dugó ára már eleve valahol 200 forint körül mozog, a kábelen pedig hat dugó volt, így azt kell mondjam, hogy a bordó kábel nagyon is megérte az árát!

   Miközben a másik két kábelt nem csaptam szét (erre amúgy a későbbiekben egy esetleges igény esetén persze még nagyon is sor kerülhet), a bordó kábel hosszában felhasított köpenyét is eltettem, mondván az egyszer majd még milyen jól fog jönni mondjuk távtartónak, vagy akár szigetelésnek.

   Mikor az immáron kábelektől megszabadított virágállvány előtt ácsorogtam, azt kérdvén tőle, hogy akad-e még rajta valami gyorsan letudható apróság, hát hogy a fenében ne akadt volna!

   A karácsonyfa égősorához való néhány izzót a direkt számukra kipofozott dobozba áttenni persze semmi kis feladat lett volna, hiszen a két tárgy közötti távolság a valóságban talán ha egy méter lehet.

   Bár rezgett a léc, hogy a fiókocskában található összes izzó kipróbálása című feladatra is rámegyek, ez azonban már csak azért is elmaradt, mert mint ahogy az az előző képen látható, épp nagyban írtam egy szétszedtem cikket, csak mikor úgy éreztem, hogy már nagyon sokat ültem, olyankor felugrott egy kicsit mozogni.

   Mivel a kukta fedele körben kifújt, így azt találtam ki, hogy apróra szétkapom, majd a tömítésre ható szorítóerőt a keresztben átvonuló alkatrész egészen enyhe meggörbítésével fogom megnövelni.

   Előző elhatározásom óta úgy két év telhetett el, mire tekintetem újra a kukta tömítésére tévedt, amit hosszasan bámulva a színére csodálkoztam rá. Mármint azért, mert miközben meg mertem volna rá esküdni, hogy a régi tömítés ennél pirosba hajlóbban sárga volt, az új tömítés viszont szürke.

   A tömítés színének problémakörén rágódva, rámozdultam a minden héten esedékes paprikaszüretre. A minap két ilyen, amúgy meglehetősen erős paprikát is megetettem, de csak mert nem szeltem elég szalámit a vajas kenyeres katonáimhoz. Elmondjam mi lett az eredménye? Nos az, hogy ahogy az erős a bélrendszeremen áthaladt, azt végig éreztem, mire fel mentem megígértem magamnak, hogy ilyen paprikát ezentúl inkább nem eszek! Apró érdekesség, hogy anyámat viszont nem bántja.

   Mivel a kukta tömítőgumijának színét továbbra sem tudtam eldönteni, benéztem abba a konyhai a dobozba, amit apukám a szekrény aljában már több mint ötven évvel ezelőtt helyezett el, s azóta is a kukta, kávéfőző, valamint a szódás szifon alkatrészeit tarjuk benne.

   Mikor a régi tömítőgumit a helyéről kiugrasztottam, s az menten eltörött, akkor bizony nagyon megkönnyebbültem. Mármint mivel az új tömítés bevált, nem jön ki a kuktából a peremnél a gőz, így a kuktafedő szétszedését - mint nem szeretem feladatot - simán megúsztam! A következő utálatosat mondjuk már nem. Mármint a következő feladat azért volt számomra utálatos, mert nem halogathattam, ami amúgy az utóbbi időkben az egyik kedvenc elfoglaltságommá vált.

   Szóval az úgy volt, hogy miután a bal oldali összeállítással felvarázsoltam néhány fájlt a pincei tömegből kiválasztott merevlemezre, s már épp indultam volna vele az új rendeltetési helyére, csak álltam itt az asztal előtt toporogva, s nem tudtam eldönteni, hogy a HDD-t mégis hova a csudába tegyem. Mármint nyár lévén nem kellett kabát, a nadrágzsebbe meg nem fér, a sérülékenysége okán egy wincsesztert csak úgy magában vagy egy szatyorban bevágni a bicikli kosarába pedig erősen ellenjavalt. Mikor már épp kezdtem volna dührohamot kapni, hogy egy ilyen apróság miatt nem tudok indulni (ez egy olyan nap volt, hogy minden kifogott rajtam, minden bosszantott), szerencsére még szegény hardver földhöz csapása előtt beugrott a megoldás. Mármint az, hogy a HDD-t egyszerűen csak beraktam egy szintén felesleges keretbe, s az már simán megvédte a sérülésektől, hiszen részben arra is való. Bár ez egy semmi kis művelet, hiszen csak két kábelt kellett feldugnom, meg két csavart betekernem, végül rátolnom a fiókra a fedelet, mondhatni kár, hogy nem csináltam róla egy börleszkbe hajló time lapse videót...