Mivel a Sokol rádió kapcsán már mindkét töltőről voltak képek, annyit azonban mindenképp szeretnék megtenni, hogy legalább a működőképességükre ránézek, külön cikket azonban nem kapnak, a már megírtba pedig pláne nem szúrom be őket, ezért azt találtam ki, hogy valamelyik legalább úgy nagyjából kapcsolódó cikkbe fognak bekerülni a töltőkről készült képek, mire fel már indultam is a pincébe, keresni odalent valami lehetőleg tápegységszerűt.

   Épp mint ahogy a komposztáló kiürítésére, majd a tartalmának anyám régi tésztaszűrőjén történő átszitálására sem, mert ugye ez azért nem egy néhány óra alatt letudható laza feladat. No nem mintha amúgy az adott pillanatban bármi kedvem lett volna sarazni, épp csak mint megannyi mást, úgy egyszer ezt is meg kell csinálnom. Ezt ráadásul még az idén ősz előtt, mert ugye a komposztáló már rég megtelt, és már egyre kevésbé akar benne az anyag összeesni.

   A dobozban az a ház körüli tevékenységek közben használt cipőm van, melynek talpát a minap már félig leválva láttam, s mikor legközelebb ide esz a fene, akkor mese nincs, mindenképp meg kell ragasztanom. Mármint ha nem teszem, akkor a következő lépcsőházi takarítást az utcai cipőmben leszek oly kedves lefuttatni. Mármint ezt a dobozt direkt azért hoztam le, hogy majd itt legyen szem előtt.

   Ami még szintén szem előtt van, az a pince padlóján ízlésesen széthagyott nagyobb méretű tárgyak szerencsére nem annyira kupaca, mint inkább csak rövid sora. Ezek felszámolására meg azt találtam ki, hogy minden héten elveszek közülük egyet, így a hónap végére biztosan elfogynak.

   A 2022-es lomtalanításkor beszerzett apróságokra meg ugye már rá is mentem. Bár rezgett a léc, hogy a szürke ládából a varrógép sebességszabályzó pedálját veszem ki, végül valamiért mégis a LED-hez valónak tűnő tápegység jött velem.

   A mai napi pincei tevékenységem amolyan zárásaképp, a cipős dobozt betettem az esztergára. Persze nem azért, mintha féltem volna tőle, hogy az előtérből valaki ellopja, hanem azért, hogy mikor legközelebb lejövök, akkor aztán már tényleg elkerülhetetlenül szem előtt legyen.

   Sajnos hiába állt össze a logikai sor, attól még úgy, de úgy beborultam az ágyba egy kiadós délutáni szundikálásra, hogy miután felébredtem, csodálkozva vettem tudomásul, hogy a vihart nem álmodtam.

   Mármint az égzengés nagyon is valóságos volt. Amúgy szerintem csak azért esett, hogy a kertben száradni kint hagyott ócska kerítésdeszkákat - mondhatni direkt bosszantásomul - alaposan eláztassa.
   Ezt a képet egy másik szempontból hosszasan bámulva, az merült fel bennem, hogy ez a fa a járdát a virágaival vagy még sosem borította be, vagy ezt eddig is minden évben megtette, épp csak a jelenségre most először csodálkoztam rá. Ez utóbbi lehetőség számomra azért gyanús, mert ugye én takarítom a ház előtti járdát. Vagyis ha a fa tavaly is ugyanígy virágzott, hullatta a járdáról nehezen leseperhető virágait, akkor tényleg valami komoly baj lehet az emlékezetemmel.

   Miközben a két napig kitartó hidegfont idővel elvonult (lásd a foltokban már kilátszó kék eget), a szerző munkakedve a jó idővel együtt valahogy nem érkezett meg. Az mondjuk igaz, hogy tegnap ebéd után lent voltam a pincében, ahol játszi könnyedséggel csaptam szét az Apple billentyűzetet, és még egy beszorult sikattyút is felújítottam, csakhogy ami utána következett, arra már nem igazán lehetek büszke. Mármint arra nem, hogy a két semmi kis projekt alig néhányszor tíz képét csak késő estére sikerült összerendeznem. Ma reggel meg az volt, hogy miközben terveim szerint úgy, de úgy megírom délig a képek alól hiányzó összes szöveget, hogy az időbe ebédig még valamelyik már megkezdett szétszedés befejezése is simán bele fog férni, mint ahogy megannyi más nagyszerű tervemből, úgy ebből sem lett semmi.

   Az addig rendben, hogy a mai nap ébredés után ágynemű és törülközőcsere volt, s a már piszkos dolgokra (megjegyzem öt perc alatt) ráindítottam egy 60 fokos mosást, no de az milyen dolog már, hogy már tíz óra múlt, miközben a teljes délelőtti érdemi tevékenységem mindössze annyi volt, hogy a vezeték nélküli csengőt betettem a cipős dobozba?

   Majd mivel a cipős dobozban találtam egy másik, speciel piros dobozt, abban pedig a már szétszedett, de össze persze még mindig nem rakott morzsaporszívó csavarjait, ha a porszívót azért össze nem is raktam, de legalább a piros dobozt elmosogattam, majd egy elegánsnak szánt mozdulattal feltettem száradni a SATA fiók tetejére. Mivel ekkor úgy tűnt, mintha az alig valamicske mozgás kezdene beindítani, gondoltam legyen, s már szaladtam is szét mindenféle, az adott pillanatban valamiért értelmesnek tűnő irányokba.

   Például megtekintettem a virágállványon száradó porszívó alkatrészeit, a hosszúkás fafiókban a három hármas elosztó alkatrészeit, a babák lába előtt elhelyezett piros szív formájú illatosító dobozt (ami amúgy cserére vár, mert elolvadt a teteje), majd a korábban az előszobában látott üres üveggel leszaladtam a kukákig, visszafelé felhoztam a pincéből a fácska átültetéséhez egy üres cserepet, a munkakedvem azonban sem a szétszedéshez, sem az íráshoz nem jött meg.

   Annyi kraft ugyan még maradt bennem, hogy a cserép aljába vágjak néhány, amúgy a föld kiszóródását megakadályozó kerek papírlapot, csakhogy ezt követően annyira megzuhantam, hogy kénytelen voltam feladni az értelmes tevékenységek délelőtti űzéséről szövögetett csalfa terveimet.

   Egy darabig még álldogáltam az asztal előtt, hosszan bámulva az olyan ekkor még le nem tudott tételeket, mint mondjuk a faládika rádió, a BRG MK-29-es magnó, meg a mechanikus számláló, de aztán elmentem inkább régi elektronikai témájú újságokat lapozgatni. Amúgy az újságok begyűjtését is legalább annyira túllihegtem, mint amennyire a szétszedésre váró bigyókét.
   Miközben a megtekintésre váró újságok száma az eredeti 10.000 felettiről már 3.000 alá bukott, a még szétszedésre váró lomok száma is már valahol 200 alatt jár. Utóbbi szám persze nem igaz, hiszen az idei lomtalanítás kapcsán is érkezett hozzájuk majd 40 tétel, meg persze a piacon is mindig veszek valamit.
   Most pedig egy hatalmas lélegzetet veszek (arra még telik), s ha mást nem is, de legalább a fácskát átültetem, azzal növelve eggyel az apró elmaradások a lakásban húsz című cikkem fejezeteinek számát, illetve ennek kapcsán egyesítek néhány, természetesen a lakás különböző pontjain elszórt lomot.

   Ha minden egyes nap el kell innen vegyek valamit (márpedig az a manapság sokat emlegetett terv), s ma valami olyat veszek el, melynek két kapcsolódó társa is van, akkor az szétszedésnek ugyan egy, viszont eltűnésnek három, ami nemcsak hangzani hangzik jól, de még igencsak látványos haladás is lesz!

   Mivel a pultról még bőven van mit elvenni, így a következő adag szétszednivaló érkezése csak napok múlva várható. Illetve én már most is nagyon várom, mert mintha a pincei szürke láda tartalma az utóbbi napokban nem mutatna apadást.

   Mivel a cikk címe egészen idáig LED-hez való tápegység volt, mehettem vissza, írhattam át mindenhol. Hogy a tápegység LED-hez valóságát korábban mégis miből gondolhattam, arra így utólag már nehéz lenne visszakövetkeztetni. Már csak azért is, mert ugye elég nagy betűkkel van ráírva, hogy halogén lámpához való. Talán az lehetett az ok, hogy ezt már estefelé találtam, s a régi utcai szemüvegemben már nem láttam jól a feliratot, vagy egyszerűen csak a doboz meglepően csekély súlya miatt gondoltam úgy, hogy ez a tápegység LED szalaghoz való.

   Mikor a tápegység kimenetén nulla feszültséget mértem, az egy pillanatra ugyan megakasztott, de aztán viszonylag gyorsan rájöttem, hogy mivel a hagyományos izzószálas izzó azt nem igényli, így a tápegység kimenete valószínűleg nem egyenáramú.

   A műszert DC-ről AC-re átkapcsolva, a mutatott 0,8 volt sem biztos, hogy hiba. Mármint ott van egyrészt az, hogy lehet, hogy a tápegység terhelés nélkül nem indul el, másrészt a multiméter nem biztos, hogy meg tudja mérni a kapcsolóüzemű tápegység kimeneti trafóján előálló hangfrekvencia feletti tüskéket.

   Miközben volt egy olyan érzésem, hogy a doboz össze van ragasztva, esetleg még ki is van öntve, vagyis ebből a szétszedésből kalapácsolás, esetleg fűrészelés vagy csiszolás lesz, ez számomra meglepő módon nem így történt.

   Csak előbb még kipróbáltam, hogy jár-e benne egyáltalán az áram, amit a legegyszerűbb módon a mágneses teret hanggá alakító sárga dobozzal lehet megtenni. Mivel a panel nagyon is zajong, menten rákötöttem egy izzót.

   Kezdetben azért voltam szomorú, mert az izzó nem világított, kisvártatva már azért, mert megégette az ujjamat. Vagyis a tápegység működik, elkezdte felizzítani az izzóban található izzószálat épp csak kevés volt hozzá. Mármint azért, mert az izzó aminek lábait csak úgy egyszerűen bedugtam a csokiba, az nem 12 voltos, hanem 230-as, pláne 600 wattos, így nincs rajta mit csodálkozni, hogy csak fűtött.

   Mivel az adott pillanatban nemcsak nem volt kedvem a pincébe lemenni az ott található, még a motoros időkből megmaradt izzós dobozért, de az még alaposan el is volt torlaszolva, pláne olyan nagyobb darab dolgokkal, mint mondjuk a Tünde tévé, így a tápegységről egyszerűen csak elkönyveltem, hogy jó, majd azzal a lendülettel bevágtam az előszobában őrizgetett cipős dobozba.

   Mivel ez a kettő is valamiféle tápegység, konkrétan a Sokol rádió kerek akkujához való töltő, de már mutattam őket, így nem kapnak külön cikket, épp csak rájuk mérek, hogy működnek-e, aztán már repülnek is a többiekhez a cipős dobozba.

   Hogy ezt a csavart valaki már piszkálta, az egy semmiféle gondozást, illetve belepiszkálást sem igénylő töltő esetében mondhatni nem egy jó ómen. No nem mintha igényem lenne rá, hogy ezzel töltsek fel bármit is...

   Mikor ezt a mérési összeállítást megláttam, valahogy menten megéreztem, hogy ha továbbra is életben szeretnék maradni, akkor ilyet többé nem csinálhatok. Mármint a töltőt a 230-at hordozó érintkezők szabadon állósága okán mind bedugni, mind kihúzni életveszélyes volt.

   Mire fel az apró elmaradások a lakásban huszadik fejezetének keretében elkészítettem ezt a mára már rég szabványtalan hosszabbítót, mégpedig a ma bemutatott tápegységből kikötött, valamint a múltkor bemutatott három hármas elosztó egyik alanyának összeépítésével.
   Ebben a kombinációban az az okosság, hogy az asztalszéli csatlakozókkal ellentétben, ennek a dugója pont onnan szabadon kihúzható. Vagyis úgy tudok beledugni, vagy épp kihúzni belőle bármit, hogy az aljzatsor közben nincs feszültség alatt. Egy kicsit ugyan sajnálkoztam, hogy ebből a régiféle változatból nincs világítókapcsolós típus, és még csak bele sem fér egy kapcsoló az elosztó dobozába, de ha vigyázok, hogy mindig kihúzzam mikor a beledugott akármit fogdosom, akkor talán nem lesz baj. Mármint lesz rá esélyem, hogy az áram ne csapjon agyon.