Ennek a képnek azért az lett a neve "ne már", mert terveimben úgy szerepelt, hogy a pincei asztalra kipakolt dolgokkal ripsz-ropsz elbánok. Mármint úgy, hogy felkapok valamit, felszaladok vele a lakásba, szétszedem, aztán lehozom és kicserélem valamelyik másik boncolandó kincsemre.
   Bár a fekete dobozt, a villanyborotvát, a borotvatöltőt, a napelemes lámpásokat, a vonal szimulátort, és még az Eicon Diva ISDN terminál adaptert is kivégeztem, ez mintha meg sem látszana a készleten. Az mondjuk igaz, hogy a felsoroltakból nem minden került a helyére, mint ahogy az is, hogy részben miattuk vagyok most itt.

   Miután a mai napra esedékes felboncolandó tárgyat a tömegből nagy nehezen kiválasztottam, a már korábban szétszedett apróságokat pedig rendre elrámoltam, azonban az asztalon még mindig nem volt elég a hely (majd mindjárt megmutatom, hogy mihez), bár nem örültem a ténynek, de más megoldás nem lévén, mindent visszatettem ebbe a pincei székemen ücsörgő dobozba.
   Ez így nem azért elszomorító, mert feleslegesen pakoltam ki, hanem azért, mert bár már egy csomó mindent elszedtem közülük, de attól még a doboz éppen ugyanúgy néz ki (vagyis színültig telt), mint még valamikor napokkal ezelőtt volt.

   Ezt a részprojectet (mármint azt, hogy az üres dobozokat és fiókokat átteszem erre az oldalra) még valamikor napokkal ezelőtt megkezdtem, csak aztán valahogy elmaradt a folytatás.
   Hogy ennek mi értelme van? Mármint annak, hogy kettéválasztom a dobozokat telikre és üresekre? Nos az, hogy miután a nagyméretű semmiket kiszedtem az amúgy természetesen szintén nagyméretű valamik közül, ennek hatására azok mintha egy kissé kevesebben lennének.

   Persze az előbbi állításom alapjait ebben a kuplerájban meglehetősen nehéz meglátni. Bevallom őszintén, hogy ez nekem sem igazán sikerült, inkább csak úgy mondogattam magamnak, hogy de, igenis, hogy látszik.
   Amúgy azért vagyok itt, mert kell valami a kép bal szélén látható dobozokból, melyeket a jelen állapot szerint még képtelenség onnan kiszedni. Egyszer persze úgyis visszaszerzem a lomjaimtól az általuk elfoglalt padlót, de arra, hogy ez nem most lesz, és még csak nem is jövőre, arra akár fogadást is mernék kötni!
   Aztán ahogy itt álltam, miközben épp erőt gyűjtöttem a sarok felszabadításához, hirtelen elfogott a reménytelenség. Mert ugye miközben a Terta 811-es magnót már láttuk, mint ahogy a tölcséres hangszórót is, a Compaq PC és a rajta díszelgő kakukkos óra még nem jutott el a boncasztalomig.
   Bár elsőre úgy nézett ki a helyzet, hogy 2:2 az állás a szétszedett és a még szét nem szedett dolgaim között (legalábbis ezen a helyszínen), csak aztán rájöttem, hogy maga a rumli az anyagok szétválogatása című (megjegyzem még sehol sem tartó) projecthez tartozik, miközben az apró lámpa esetleg ahhoz a farigcsálós cikkhez, mikor is odacsíptethető világítást barkácsolok a szerszámgépeimhez.
   Na így viszont sajnos már 4:2-re vezet az elmaradás, miközben még csak meg sem említettem a háttérben megbúvó barna színű skálaüveget, ami egyértelműen a rádióépítős projecthez tartozik, mint ahogy a már felcímkézett dobozt sem, ami pedig egy másik, szintén igen bonyolult témakörhöz.
   Ezen utóbbi arról szólna (azért a jövőbe mutató feltételes mód, mert ugye nem csinálom), hogy elbontom a nagydarab dolgokat, majd odateszem a helyükre a már feliratozott dobozokat. Szerintem nem kell tovább magyaráznom a helyzetet, hiszen már csak ebből a néhány felsorolt dologból is látszik, hogy itt bizony minden mindennel összefügg.
   Na éppen ezért álltam neki a nagyok helyett újra az apróságoknak. Már úgy értem azért, hogy eltűnjenek végre a polcok széléről, valamint a vegyes tartalmú dobozokból azok a kicsinynek tűnő tételek, melyek már csak a puszta tömegükkel is nyomasztólag hatnak, nemhogy azzal, hogy lépni sem lehet tőlük.
   Amúgy év vége lévén, épp a minap sikerült belegondolnom, miszerint élnek úgy emberek (és itt nem a szegényekre gondolok), akiknek összesen nincs a lakásukban 150 szétszedhető tárgyuk, még akkor sem, ha beleveszem az ajtózárat, a bojlert, a húsdarálót, a heverőt, és még a tévét is, miközben én az idei évben (ez mondjuk még 2018-at jelentette) már több mint 150 szétszedtem cikket írtam meg, ami meg sem látszik sem a felhalmozott készletemen, sem a környezetem állapotán, mely tényen egy kissé elszomorodva nekiálltam, majd saroktól sarokig leürítettem az asztalt.

   Az a szerszámtartó ott a túlvégen, az szerintem annyira szép, engem legalábbis annyira feldob a puszta léte által sugallt haladás, mint mondjuk az immáron újra visszafoglalt asztalom látványa.
   Bár ennek a helyszínnek mindig így kellene kinéznie, de én már tudom is, hogy miután befejezem az éppen keresett tárgyak felkutatását, már mindjárt közvetlenül utána rá kell pakoljak az asztalra egy nagy kupac lomot. Lom helyett persze elsőre majdnem azt írtam, hogy szemetet, csak aztán úgy döntöttem, hogy mégsem írom le a helyzetet ennyire tényszerűen.

   Miután kihúzogattam a sarokból az ott igencsak útban lévő dolgokat, meglepve vettem tudomásul, hogy a legalsó polc már-már üres. A hatalmas hely valószínűleg a kábelek elpakolásakor keletkezett, csak mivel a helyszínt eltorlaszoltam, idővel megfeledkeztem róla.

   Pontosabban szólva csak ez a csacsi lett tőlem elkérve, miközben a másikat egyszerűen poénból tettem mellé, mondván ezt a kicsit nem engedte el egyedül a nagyfaterja. Na jó, legyen, beismerem...
   Az igazság az, hogy a plüssök egyszerűen nem akartak visszaférni a dobozukba, mire fel mérgemben majdnem ment a csacsikkal egy nyuszi, egy kacsa, és egy kissé kövérkés mackó is, mely lehetőségnek az állta útját, hogy azok meg a postázásra már korábban kiválasztott fagyis dobozba nem akartak beférni.

   Valamikor másnap (de még az is megeshet, hogy csak egy sokadik napon), mikor megálltam az asztalom előtt, majd azt az utasítást adtam ki magamnak, hogy Géza, márpedig ma pusztíts el innen valamit, a kitűzött feladatot mindössze egyetlen perc leforgása alatt sikerült megvalósítanom.
   Az persze igaz, hogy ez a nagyszerű eredmény csak úgy jöhetett létre, hogy elpusztítandó alanynak az mp4 lejátszó és a videokamera közötti ezüstös színű csíkot választottam, mely tétel a tegnap esti nassolásból megmaradt három darab apró csokikocka volt.
   Bár rezgett a léc, miszerint a mai napra elért eredményként megelégszem ennyivel, azonban a szétszedésre váró lomok tömegét elnézve (és nem ám csak ezen a látványos helyszínen) inkább úgy döntöttem, hogy haladok tovább.

   Ezt a valamit kezdetben nem füst, hanem szénmonoxid érzékelőnek néztem, amiből szedtem már szét szögletes, valamint kicsi kerek változatot is. Ez a képen látható példány is a méretéről és a formájáról lett elnevezve. Mármint úgy élt az emlékezetemben, mint nagy kerek szénmonoxid érzékelő.

   Amit úgy kell érteni, hogy az elem kivétele után riasztó jelleggel kipattan a teleptartóból, majd a rajta elhelyezett "battery removed" felirattal figyelmezteti a felhasználót, hogy kivette a helyéről az elemet.
   Ez a műszaki részlet első megtekintésre bár marhaságnak tűnik, csakhogy ez egy füstérzékelő, melynek jelzése adott esetben életeket menthet. Szóval jelen esetben nem poénból van szólva a felhasználónak, hogy elem nélkül nem megy.

   Ez a panel a tulajdonképpeni füstérzékelő. A kerek kék valamiből jön a csipogás, ami egy piezo hangszóró, míg a fekete puttony a tulajdonképpeni érzékelő, amire rá lett írva, hogy ha leveszem róla a matricát, akkor érvénytelenné válik a garanciája. Mind a panel közepén terpeszkedő IC, mind pedig a ki tudja mit beállító trimmer le lett gumitaknyozva.

   Ha kettőt mondjuk nem is, de egy Duracell elemet azért találtam. Amit viszont nem találtam, az a működésre utaló jelek sora. Ennek oka a sajnos már csak valamikor másnap estefelé megejtett mérés alapján egyértelműen az volt, hogy míg a 9 voltos elem jó karban volt, addig az akku már erősen kimerülőfélben.
   Bár megtehettem volna, hogy teszek bele két jó elemet, vagy ha azt azért nem is, de akkor legalább rákötöm a tápegységemet, csakhogy mire ez nekem eszembe jutott, addigra a füstérzékelő már rég újra a pincében volt.

   A kapcsoló a füstjelző számának beállítására szolgál. Már úgy értem azért, mert ugye lehet belőle több is, és ha mindnek külön száma van (a saját azonosítójával jelentkezik be a riasztóközpontba), akkor nem csak azt fogjuk tudni, hogy tűz van, hanem azt is, hogy a padlás ég-e, vagy a garázs.

   Bár rezgett a léc, hogy szétkapom, de kisvártatva mégis úgy döntöttem, hogy hátha szükségem lesz rá egyszer alapon, természetesen még így egyben, inkább elteszem. Eddigi tapasztalataim szerint ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy soha többé nem veszem elő. Amit viszont igenis elővettem, az a következő boncalany.

   Amit még elővettem, az a szokásos táblázatom, meg persze a számítógépen vezetett óriási társa. Ezen a kicsin behúztam az utolsó ikszet, ami jelen esetben azt jelenti, hogy 2018-ban (természetesen átlagot számolva) minden héten legalább három dolgot szétszedtem. Hogy aztán ez mennyire látszik meg a szétszedésre felhalmozott készleten, azt most inkább hagyjuk.
   Azt viszont még mindenképp megemlíteném, hogy bár nem volt könnyű feladat (mert túl sok mindent írtam be előre a táblázatba, amit aztán nem szedtem szét), de némi év végi hajrával azért sikerült lemennem a táblázatba előre beírt, de szét nem szedett tételek számával 70 alá.
   Mikor ezzel megvoltam (mármint a táblázat sorainak rendezésével), egyből el is határoztam, hogy a 2019-es terv az lesz, hogy leviszem a számot 60 alá, mégpedig most azonnal.
   Ezt úgy kell érteni, hogy nem halasztom el a feladatot decemberre, hanem még januárban ezzel nyitok, aztán pedig nem engedem elharapózni a dolgokat, vagyis nem írok bele a táblázatba felelőtlenül mindenféle szétszedésre vagy farigcsálásra ítélt tételeket. Hogy aztán ebből a nagyszerű tervemből mi valósul meg, az ha nem is január végére, de 2019 decemberére biztosan kiderül.