Nem elég nekem a szobai asztalon tárolt két monitor (amiket amúgy már igazán levihetnék a pincébe), bekerült melléjük egy csomó apróság az előszobából, mely kupacot mondhatni az apró ventilátor melléjük történő tételével koronáztam meg.

   Az éjjeliszekrényre pedig a bontásra váró nyáklapos doboz került. Mindeközben a fényképezőgép állványa csakis azért ücsörög az irattartóban, mert az majd kell (mármint az állvány) a Werra fényképezőgép bemutatásához.

   Az esernyők az előszobai tartójukról pedig a szobába kerültek egy székre. Hogy minek van hat (6) ernyőnk, mikor ebben a lakásban csak ketten lakunk anyámmal, az mondjuk rejtély. Épp mint ahogy az is az, hogy mégis mi a fenének mutogatom a helyükről elrámolt dolgokat.

   Nos azért, mert épp elérkezettnek láttam rá az időt, hogy végre kicseréljem az előszobában a már igencsak megkopott, amúgy ráadásul még koszos is szőnyeget. Bár így is látszik a színkülönbség a bútor által lefedett részen, a valóságban ez egy sokkal markánsabb jelenség.
   Hogy mégis miért pont most álltam neki a szőnyeg kicserélésének? Nos ennek mindjárt két oka is volt. Míg az egyik az, hogy a jelen, vagyis a lakáselmaradások felszámolását célzó nyolcadik nekifutásomnak valami érthetetlen okból kifolyólag esze ágában sem volt beindulnia.

   Addig a másik ok az ELMÜ emberének holnapi érkezése, aki ki tudja miféle módon, de ki fogja cserélni a már 20 éves is elmúlt villanyórákat. A szőnyeget persze nem azért pakoltam el az útból, hogy ne legyen koszos (hiszen már eleve az volt), hanem azért, mert ugye a szőnyegcserét megkönnyítendő, épp nem voltak rajta a bútorok.

   Hogy a szerszámosládához se kelljen a mesternek lehajolnia, odatettem a sarokba egy széket. Ez olyan jól hangzik, hogy szinte szégyellem elárulni, hogy az igazi ok az volt, hogy nem fértem el tőle a konyhában. Mármint úgy általában véve igen, csak most ugye odakerült a szék mellé az innen elvett bútor.

   Talán ha tízet fordulhattam a szoba és az előszoba között, mire végre minden apróság a helyére került. A fő feladattal ekkor persze még nem tartottam sehol, épp mint ahogy a nagyobb dolgok sem voltak az előszobába visszapakolva. Na most a fő feladatot mindenképp meg kell előzze a másik szőnyeg előkerítése.

   Amiért egyszerűen csak lementem a pincébe, s mivel az ott nagyon útban lévő Kontrax villanyírógépet és Epson nyomtatót már korábban elbontottam, így épp csak be kellett érte sétálnom a sarokba. Ezt úgy kell érteni, hogy az új szőnyeg már eleve ott volt! Hogy mennyire voltam előrelátó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a két szőnyeg egyidős. Mármint egyszerre szegettem be őket, még valamikor rengeteg évekkel ezelőtt, mikor az előző szőnyeget lecseréltem.
   Ahogy itt az ajtóban ácsorogtam, s épp nagyban az járt a fejemben, hogy lám ez a projekt is mindjárt kész, egyszer csak felmerült bennem egy kérdés: Mégis mikor volt az előszoba legutóbb felmosva? Hát... Valószínűleg akkor, mikor még anyám takarított, s a felmosás után fel is vikszelt, majd végigszáguldott a lakáson azzal a háromtárcsás padlókefélő géppel, amit azóta már rég kidobtam.

   A kínálkozó nagyszerű alkalmat, valamint egyben a felmosót is megragadva, már mostam is fel! A szőnyeg alatt a parketta mondjuk nem koszolódik el, de ezt mégis mikor máskor tettem volna meg, ha nem most? A múltkor, mikor a parketta réseit fugáztam, akkor ez a lépés szerintem kimaradt.

   Ezzel a képpel nem azt mutatom, hogy ez már az új szőnyeg (amúgy persze az), hanem azt, hogy a leterítése előtt (a munkámat hátráltatandó) előbb még át kellett forgatnom. Már úgy értem, hogy az új tekercs szőnyeget, és olyan formára, hogy a külseje legyen kívül, mert az évtizedes állásban megmerevedett, s mikor tettem egy próbát a leterítésére, a szélei oly lelkesen álltak fel, mintha kötelező lenne!

   Az előző, már igencsak kopott szőnyeghez képest, ez szinte rikít az élénkvörös színével! Ahogy itt ácsorogtam, s már épp kezdtem volna némi megelégedettséget érezni, hogy lám már ezzel is megvagyok, és még a lakáselmaradások nyolc című projektem is ilyen szépen beindult, miközben az előszobából már nem hiányzik a szatyortartó, ki tudja hány év után végre elkészült a bútor tetejére az apró pult, az oldalára a papucstartó, az előszobafalra az esernyők akasztója, vagyis itt aztán már tényleg semmi dolgom, egyszer csak beugrott a cipőtartó megvétele óta fennálló, aprónak épp nem nevezhető probléma. Mármint az, hogy egy kissé kevés alatta a hely, s mikor ennek ellenére valamelyik cipőmet mégiscsak tövig berúgom, akkor az kihúzáskor hozza magával az egész miskulanciát.
   Ebből szerintem az lesz, hogy ha nem is most rögtön (mert ugye elkapkodni nem kell), de idővel legalább annyival megemelem a fémvázat, hogy a cipők nyelve ne akadjon bele az alsó keresztrudakba.

   Hogy ki kell cserélnem a bojlerben az aktív anódot, valamint egy füst alatt a vízkövet is ki kell belőle szednem, azt persze nemcsak onnan tudtam, hogy az új anód már hetek óta pihent a polcomon, hanem onnan is, hogy voltam oly rendes és felírtam. Mármint a csere szükségességének dátumát, még valamikor három éve.

   Amennyiben a mindent tudó táblázatba nem olvastam volna bele, a bojler akkor is jelezte, hogy vele bizony már mindenképp foglalkoznom kell. A surrogó hangot amúgy az adja, hogy a fűtőszál nem közvetlenül melegíti a vizet, hanem a ránőtt vízkövön keresztül.
   A rövidke videó első harmadának végén hallható hatalmas pattanás sem felvételi hiba, ugyanis azt a hangot is a bojler adja, mikor egy pillanatra felforr benne a víz a vízkővel hőszigetelt fűtőtest mellett. Na most ha nem, akkor valami olyan szintű hőtágulástól pattan, ami semmiképp sem jele a helyes működésnek.

   Egy bojler szét és összeszerelése (számomra legalábbis) ugyan nincs akkora feladat, hogy az elvegye az ember kedvét a munkától, de ami vele jár, az bizony már van! Mármint a projekt megnyitásaképp a fürdőszobából a bojler teljes környékének kipakolása, lehetőleg úgy, hogy majd vissza is találjak a rengeteg bigyóval a helyére. Ráadásul ezt az akciót illik összekötni az összes kihordott akármi azonnali elmosogatásával, hogy mikor kész a bojler, akkor már csak vissza kelljen őket tenni a helyükre.

   Természetesen nemcsak annyi dolog volt útban, mint amennyit az előzőn és ezen a képen látunk, csak mivel erről egyszer már írtam egy cikket, így nem láttam értelmét minden apró részlet újrafényképezésének. Épp csak azt említeném meg, hogy miután kinyitottam a csótánycsapdát, amiről amúgy azt sem tudtam, hogy ott van a csap, illetve a balra látható emeletes kosár alatt, majd sikerült abbahagynom a sikítást, akkor még korántsem tartottam ott, hogy nekiállhattam volna leengedni a bojlerből a vizet. Egyrészt azért nem tehettem, mert már erősen benne járt a nap a délutánban, másrészt a bojlerban még meleg volt a víz. Vagyis most az lesz, hogy este olyan hosszan pancsolok, hogy kezdjen kifogyni a melegvíz. Mármint azért, hogy a holnap reggeli leengedésekor majd nehogy megégessem vele magamat.

   Elzártam a sarokcsapot, levettem a bojlerről az alját, kiszereltem belőle az összes mozdíthatót, hogy az elektromos részek ne ázzanak el, majd meglazítottam a csavarokat, hogy gyorsabban távozzon belőle a víz. Mármint annál gyorsabban, mint ahogy ezt az amúgy megnyitott biztonsági szelepen keresztül tenni tudja.

   Ez már csak a vízkő és mocsok apraja, a nagyját ugyanis egyből levittem és hozzáöntöttem a kerti komposzthoz. A vízkő még csak hagyján, de az a feketeség ami a bojler alján alatta volt, az egyáltalán nem úgy néz ki, mint amibe bele merne inni az ember. Ez jusson eszébe mindenkinek, mikor a villanybojleren keresztül enged melegvizet a kávéjához, vagy már eleve melegvizet a lábasba a csapból, mondjuk a nokedlit hamarabb megfőzendő.
   Bár az ember azt gondolná róla, hogy a 60 fokos vízben már nem él meg semmi (ami ráadásul a melegítés és a mocsok helyén, vagyis a fűtőszál környékén sokkal melegebb), de attól még ha látná, hogy pontosan min is jut keresztül a víz, mire kiér a bojlerből, nemcsak inni nem inna belőle szívesen, de fürödni se fürödne!

   Ebben a látványban az a meglepő, s egyben örvendetes is, hogy ez nem sokkal néz ki rosszabbul, mint amilyen még három évvel ezelőtt volt. Hogy előbb vagy utóbb, de átrohad a bojler teteje, az mondjuk biztos.

   Az apróbb alkatrészek - természetesen az elmosogatásuk után - a ventilátor kelltette szélben száradnak. Amúgy többször magam is, mert egyrészt izzadok a nyári melegben, másrészt a bojlerből a kitakarítása közben rám is csorgott a víz rendesen.

   Ez itt már csak a bojlerből kimosott mocsok ki tudja hányadszori falakról és minden egyébről lemosott apraja, ami azt vetíti előre, hogy a száradás után hamarost újra egyben lesz a bojler.

   Olyan apróságok persze még közbejöttek, hogy az eddig tökéletes menetű anyába (amit a meglazítása után szabadkézzel le tudtam tekerni) újra kellett fúrnom a menetet, illetve elázott a papucsom, de ezek már tényleg csak lényegtelen apróságok.

   Ami még az előbb látott bojler szétszedésénél is nagyobb, pláne régebb óta halogatott feladat, az a hatalmas esőkkor a balkonajtó alatt befolyó víz útjának elállása. Ez egy annyira régi probléma, hogy így hirtelen meg sem tudom mondani, hogy ez mégis mióta van így.

   A jobb oldalon viszont (ami elvégzendő feladat szempontjából persze sokkal rosszabb) sokáig nem jöttem rá, hogy mégis hol a francban jut be a víz. Végül azt sikerült kikövetkeztetnem, hogy egyszerűen keresztülfolyik az ajtón. Ezt persze csak azért tudja megtenni, mert az ajtót alkotó deszkák között némi rés van, amit mindenképp tömítenem kell.
   A projekt elhúzódását (na jó, akkor halogatását) már az is nagyszerűen jelzi, hogy a bal alsó sarokba büdöskék lógnak be, mely virágokat idén nem is ültettem! Vagyis ez egy olyan, csak nagyon lassan felpörgő projekt volt, amihez időnként lőttem egy-egy képet, de igazándiból feltűnően sokáig nem történt vele semmi.

   Mikor jön valami nagyobb eső (ez amúgy tényleg csak nagyobb esőkkor van), olyankor mindig megígérem a balkonajtónak, hogy most már aztán tényleg nekiállok és kipofozom az alját.

   A legutóbbi vihar akkora volt, hogy még a konyha ablakán is bejött néhány cseppnyi víz, pedig ezt az ablakot egyszer már kipofoztam. Mondjuk a balkon ajtaját is, csak az ugye nem sikerült valami jól)
   Szóval az úgy volt, hogy miközben apukám már rég a telekre koncentrált, vagyis az ottani problémákat oldotta meg, én még egyáltalán nem éreztem ezt a lakást a sajátomnak (ami amúgy már akkor is az enyém volt), aminek természetesen az lett a következménye, hogy idővel minden lerohadt.
   A képen látható ablakszárny alja tette ezt annyira, hogy azt a részt már meg sem lehetett menteni. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az ablakot kinyitva, a külső ablakszárnyból az üveg megindult lefelé, vagy úgy jó fél centit. Mikor az ember be akarta csukni, akkor persze fel kellett emelni az ablak alját, természetesen a benne lévő, pontosabban szólva rátámaszkodó üveggel együtt, különben az ablakszárny szó szerint nem fért vissza a tokjába.
   Ezt a problémát végül csak úgy sikerült orvosolnom, hogy kivettem az ablakból az alsó elemet (ez mondjuk nem volt nehéz, mert már magától is majdnem kiesett), majd készítettem belőle egy újat. Ez a megoldásom szerintem már vagy 20 éve kitart, ami a balkonajtó aljával kapcsolatban is ad némi okot a bizakodásra.

   Hogy a víz régen, mármint gyermekkoromban is befolyt-e az ajtószárny alatt, arról semmiféle emlékem sincs, ami persze még nem jelent semmit. Illetve ha igen, vagyis befolyt a víz, akkor nem sikerült a problémát az ajtószárnyak felújításakor elhárítanom. Bár a két külső ajtó alja nem volt annyira lerohadva, mint a konyhai ablak ugyanezen része, de ezek is nagyon ramaty állapotban voltak. Amit jobbra látunk, amolyan merevítésképp az ajtó aljára pluszban rászerelve, az az anyag egy úgynevezett facsatorna alsóból van, ami valaha a postai telefonelosztó szekrények eleme volt. Azért ezt az anyagot választottam, mert ez valami sárgára pácolt, kifejezetten időtálló tölgyfa, másrészt ezt sikerült szereznem a raktárból.

   Mivel másképp nem látok az ajtó alá (ha csak le nem veszem), azért egy odatett tükörrel néztem meg, hogy mi a helyzet. Na most a helyzet, az kérlek reménytelen, s egyben szörnyűséges is, hiszen mint az a barnaságból látható, ennek az ajtónak az alja még sosem volt lefestve.

   Ami már csak abból is kiderül, illetve egyértelmű, hogy a tisztának tűnők között mocskossárga vízcseppek is előfordulnak. Mármint a bal oldali apró tócsa attól sárgás színű, mert miközben átfolyt az ajtó résein, kioldott belőle valamit.

   Mivel épp alkalmasnak tűnt rá az idő (mármint egy kicsit még csepergett az eső), Andi azonnal nekiállt a lépcsőfordulóból (amúgy csak száradni) felhozott linóleum borítás nagytakarításának.
   A szőnyegek is ezen okból kerültek ki a kertbe. Mármint azért, hogy kimossa őket az eső, amit amúgy igencsak alaposan meg is tett! Mármint két hét múlva már látszott mellettük a betonon a lefolyó mocskos víz hagyta koszcsík.

   Na most ha az ember egyszer valamit rendesen megcsinál, akkor az rendesen megvan csinálva (lásd példának a konyhaablak alját), és akkor ahhoz jó darabig nem kell hozzányúlni. Ellenpélda erre munkásságomban a rekamié felületének merevítése, aminek most futok neki harmadszorra.
   Amit ezen a képen nézni kell, az az újra eltorlaszolt bútorlap készletem. Mindezt úgy, hogy fővesztés terhe mellett ígértem meg magamnak, hogy ezt ezentúl soha többé nem teszem, legfeljebb csak olyan rövid alkalmakra, mint mondjuk mikor hozzák a tüzelőt, mikor is az előtérből valahova mindent be kell pakolnom.

   A három szál laminált padlócsík, mint az ezen a képen mondjuk épp nem látható szivacsborítás alá helyezett merevítés ugyan bevált, de stabilnak semmiképp sem volt nevezhető. Na ezért nézegettem az előbb (megjegyzem fizikai épségem durva kockáztatásával) a pincemélyi bútorlapokat.

   Hogy ne jöjjenek ki belőle a szálkák (mármint a forgácsok a bútorlap széléből), a meglehetős tömegből kiválasztott szekrényajtót körberagasztottam széles barna ragasztószalaggal, majd csak ezt követően göngyöltem rá a kék plédet. Hogy aztán ez a megoldásom is meddig tart ki, arra a kérdésre majd az idő adja meg a választ.

   Mivel a kedvenc fésűm egyre rövidebb lett (lásd felül), gondoltam veszek helyette egy másikat a kínai boltban. Ezt szerintem a kínaiak a Csingacsguk (delavár nyelven Nagy Kígyó) nevű indiánnak készítették, amire abból sikerült következtetnem, hogy nemcsak fésülködni, de akár még skalpolni is lehet vele!

   Amit a képen sárga nyíllal jelöltem, azt a távolságot le kell mérnem, mégpedig azért, mert az ajtó anyagába tekert facsavarok már nem tartják rendesen a balra mutató nyíl alatti pluszban odaszerelt merevítő elemet, ami emlékeim szerint valaha farostlemezből volt.

   Mivel ez a projekt nemcsak most, de már az elmúlt években sem igazán akart beindulni, ezért úgy döntöttem, hogy részletekre bontom. Első nekifutásra az a részlet fog elkészülni, ami a bal oldali ajtószárny vízbehatolás elleni szigetelését oldja meg. Az ajtó ezen fele amúgy valamiért sokkal jobb állapotban van, mint a másik oldali társa.

   Pláne az is tudható, hogy mi vele a baj. Konkrétan a piros ikszekkel jelölt résbe a szél által besodort, vagy csak úgy egyszerűen magától befolyó víz jön ki alul, sajnos belül. Tehát a feladatom a jelen ajtószárny esetében mindössze annyi, hogy eltűntessem az ajtó és a tokja közötti rést.

   Nyitásképp elbicikliztem a csavarboltba, a másik ajtószárnyhoz szükséges csavarokért, majd a mellette lévő háztartási boltban vettem egy újabb fésűt. Ez a példány már kevésbé akar megskalpolni, de attól még ez is inkább kínzóeszköznek minősíthető, mint fésűnek. Már úgy értem, hogy ennek is van annyira fájdalmas a használata, hogy vallatni lehetna vele. Én például a tükör előtt fésülködve azonnal bevallottam, hogy valami mérhetetlenül undok feladatnak tartom a balkonajtó környékének szétszerelését.

   Hogy lehetőleg később már ne kelljen velük foglalkoznom, rendre elkezdtem a hozzávalókat - célszerűen a közeli virágállványon - összegyűjteni. A minyonok és a Snoopy kutyák természetesen nem szükségesek a balkonajtó javítós projekthez, hanem azok csak úgy láb, akarom mondani kéz alatt voltak.

   Mármint egy ilyen, a szobának sajnos nemcsak a balkonajtó felőli végét érintő. Ezen a képen ugyan nem látszik, de jobbról itt hever mellettem a virágállvány melletti sarokból a szék, rajta az előbb még a sarokban a falról lógó oroszlán, mellette a két ajtószárny közötti szigetelő tömb, mögötte az egyik még működő digitális mérleg, meg ki tudja mi még, ami már eszembe sem jut, hogy elkerült a helyéről. Mindközül a leglényegesebb, hogy a létrát sem sikerült a szekrénysor mögött felejtenem, így nem kell miatta a helyére visszafordítanom a virágállványt. Már csak azért mondom, mert volt már ilyen esetem...

   Most, hogy már nincs ott az ablak előtt a virágállvány, végre azt is megtehetem (s mint az látszik, meg is tettem), hogy míg a bal oldali ajtószárnyat nyitva hagyom, addig a jobb oldalit becsukom. Ebben a fura felállásban az a jó, hogy a nyitva hagyott ajtó helyén - épp mint az előbb - ki tudom dugni a fejemet a balkonra.

   Majd ezt megtéve, immáron meg tudom nézni, hogy vajon ott van-e a másik ajtószárnynál tapasztalható rés. Jelentem igen, bizony ott van, a sárga és a zöld iksz között látható sötétebb csík képében. Vagyis akár ott jött be a víz, akár nem, olyan nincs, hogy azt a rést is be ne foltozzam! Természetesen ezt is most azonnal, ha már egyszer végre nekiálltam a feladatnak.

   Mivel a virágok meglepően kíváncsinak bizonyultak (főleg a petúnia), azért fogtam és átrendeztem őket a balkon korlátja alá, illetve mögé. Bár a többi sem volt semmi a szanaszéjjel szóródó darabkákkal, de a prímet tényleg a petúnia vitte, mert az ráadásul még ragad is!

   Mivel a mindkét oldalt meglévő függőleges rések eltűntetéséhez úgy nagyjából kétszer két méter szigetelőre van szükség, illetve mert a múltkor egyszer (amúgy már többször is) játszottam szigetelőset, így én már rég tudom, hogy a kétszer kettő, az ha nem is nyolc, de már majdnem annyi!

   Bár idefent is van egy Bosch fúrógép, de mivel amúgy is le kellett mennem levinni a pincébe a dobozából még csak elő sem vett felsőmaróhoz vásárolt betétkészletet, így megeresztettem közöttük egy helycserés támadást. Akarom mondani, mivel a múltkor a szigetelőcsík nem ragadt, így most már azzal áll szándékomban nyitni, hogy néhány szeggel egyből megerősítem.

   Míg a hálózati csavarbehajtó ott volt a helyén a polcon, addig a szeges doboz csak egészen véletlenül került elő. Mármint azért véletlenül, mert ezt a laposat, bár többször is láttam, de nem őt kerestem. Mármint azért nem, mert a szeges doboz valaha úgy nézett ki, hogy függőlegesen voltak a rekeszei (mármint egymás alatt, összeáttételezve), amiket aztán előre irányban szét lehetett, illetve kellett is húzni a rekeszekhez történő hozzáféréshez. Hogy az a doboz hol lehet, arról lövésem sincs, méghozzá annyira, hogy azt még a párom sem tudja!

   A két fehér felület közötti harmadik fehér rész már a bal ajtószárny tekintetében elért eredmény. Ekkorka apróságért ennyire felfordítani a szobát... Panaszkodott egy kiadósat a szerző, majd mivel nagyon megizzadt, lement a pince hűvösébe, ahol épp akadt is egy szintén "apró" feladat.

   Ettől persze még folytattam a megkezdett munkát, bár felmerült bennem annak lehetősége is, hogy most csak a két függőleges vonalat szigetelem le, aztán majd a következő felhőszakadás alkalmával kiderül, hogy mennyit, illetve egyáltalán javult-e a helyzet.

   Mivel valahol mélyen a lelkemben éreztem, hogy nem elég a függőleges rések szigetelése, már álltam is neki odahordani a munkaterületre a mindenféle, az egyes feladatokhoz szükséges szerszámokat. A rózsaszín Miniplex amúgy a vastagon lefestett csavarfejek kiszabadításhoz kellett, és azért esett rá a választásom, mert ennek saját dugasztápja van. Mondjuk a szovjet változatának is, csak az most valahol a pince mélyén hever.

   Na most ha azt hiszed, hogy az esővető idom ajtóról történő leszerelése, pláne az alsó gitt vonal teljes hosszban történő kiszedése semmiféle kosszal sem járt, akkor nagyot tévedsz! Tényszerűen annyi volt a mocsok, hogy azt én már eleve meg sem mertem próbálni a porszívóval megetetni. Mármint a nagyobb kieső részek kézzel lettek berakosgatva a szemetesvödörbe.

   Hogy a jelenség létezik (mármint az ajtón belül átfolyó víz), arra ékes bizonyítékkal szolgál a tény, hogy mikor az alsó riglit megvezető fadarabot a helyéről levettem, annak négy csavarja közül három rozsdásnak bizonyult. Vagyis olyan nincs, hogy én azt most úgy hagyjam!

   Bár rezgett a léc, hogy inkább készítek belőle egy másikat, de a sok ferde felület okán ezt a lehetőséget viszonylag gyorsan elvetettem. Vagyis miután kapott egy alapos drótkefézést, már álltam is neki lefesteni. Erről ugyan nem gondoskodtam (mármint a festékről), de még találtam fél dobozzal tavalyról, aminek még csak be sem volt bőrösödve a teteje. Vagyis passzol hozzá a neve, ami amúgy Stabil.

   Mivel találtam a pincében egy méteres menetes szárat, hozzávaló beüthető 6-os anyákat, és még spéci nagyfejű anyákat is, így nem látszott különösebb akadály az esővető visszaerősítésének rögös útján. Mármint az előbb mutatott, épp festés után száradó fadarabot azért nem tudom, illetve egyáltalán lehetséges az eredeti rozsdás csavarjaival visszaerősíteni, mert azok mögött már szó szerint nincs ott a fa. Majd mindjárt megmutatom, hogy mennyire nincs.

   Csak előbb még - amolyan ujjgyakorlatként - összehúzattam a kívülre szerelt merevítőt az ajtóval, merthogy már annak sem igazán tartottak a csavarjai. Azokat már eleve neki sem álltam a helyükről kiszedni, mert valamennyire azért odafogták a merevítőt az ajtóhoz, miközben én a plusz, immáron átmenő csavarok helyének befúrásával voltam elfoglalva.
   Mikor a művem megszemléltem, mindjárt két dolgot is sikerült megállapítanom. Míg az egyik az volt, hogy az ajtó alja a négy csavarnak köszönhetően sokkalta merevebb lett, addig a másik az, hogy mire az ajtón belül az átmérő hatos csavarok elrohadnak, addigra ez már velem is meg fog történni. Vagyis ez a megoldás, most már míg élek kitart!

   Amint haladok előre, az egyes munkafázisokhoz szükséges szerszámok egyre csak gyűlnek az ajtó körül. Kétszer ugyan megtettem, hogy ami már nem kellett, azzal a szerszámmal visszasétáltam a helyére, csak mikor harmadszorra is vissza kellett hoznom, akkor már inkább itt hagytam.

   Az a feketeség az, amiről korábban beszéltem. Az kérlek tisztára úgy néz ki, mint amin még sosem volt festék! Ráadásul az a fa a rajta átfolyt vízmennyiségtől az idők során felpuhult, már alig tart, ami csak azért orvosolható, mert az esővető a teljes felületének lesz nekiszorítva. Tartani az ajtó belső fele szerencsére még tart annyira, hogy ne szakadjanak át rajta az anyák. Ezt onnan tudom, hogy ugye épp az előbb kalapáltam beléjük négy beüthető anyát. Mondjuk gyanúsan könnyű volt, de mikor meghúztam a nagyfejű bútorcsavarokat, akkor azért éreztem, hogy még tart az anyag. Az esővető csavarjai persze 5 centivel lentebb lesznek, de ott sem lehet annyira rossz a helyzet, hogy a hatalmas csavarfejek átszaladjanak a fán.
   Na most ha mégis megtennék, akkor vagy levágom, majd nagy mérgesen újragyártom az ajtó komplett alját, vagy egyszerűen csak megvasalom egy szép hosszú lemezcsíkkal. Erre mondjuk nagyon remélem, hogy nem kerül sor...

   Most már csak az égieken múlik a dolog. Már úgy értem, hogy ha elkezd esni, pláne felhőszakadás lesz, akkor nálam valószínűleg képszakadás, ami akár azt is eredményezheti, hogy szétrúgom a francba az egészet! Mert ugye az ajtót a friss festése miatt nem lenne tanácsos becsukni, a hiányzó esővető léc miatt pedig még úgy is befolyna a víz. A redőnyt mindeközben nem lehet leengedni a polcon útban lévő virágládáktól.

   Ahányszor csak elővettem egy menetmetszőt, mindig megígértem a készletnek, hogy legközelebb aztán már tényleg rendbe teszem. Az gondolom sejthető, hogy ezt a mondogatást nem tegnap, de egyenesen évtizedekkel ezelőtt kezdtem! A nap viszont ma jött el, hogy végre valóra váltsam az ígéretemet. Nyitásképp hoztam a konyhából egy befőttes üveget, majd beleszórtam a menetmetszők azon halmazát, melyeknek volt dobozuk. A többit azért nem, mert az mind 8-as és 10-es.

   Majd bár ez egyáltalán nem vashoz nem illő, öntöttem rájuk némi vizet, szórtam a tetejére Ultra mosóport, majd a meglehetősen értelmetlennek tűnő összeállítást egyre veszettebbül kezdtem el rázogatni, természetesen arra számítva, hogy ettől az apró alkatrészek idővel rendre megtisztulnak.

   Na most arra viszont nem számítottam, hogy az egyik vasdarab - természetesen az agyatlan lendületű rázogatás hatására - belülről kitöri az üveget, mire fel úgy nagyjából a fele mennyiségű mosószeres víz az ölembe zúdult. Ilyenkor szoktam vigasztalásomul kijelenteni, hogy úgyis épp fel szerettem volna mosni...

   Amire szintén nem számítottam, az a törött üveg által (szerencsére épp csak egy kicsit) elvágott mutatóujjam. Ráadásul a piros pöttyöt is mostanában szereztem, mikor a dekorvilágítás motortartó bakjának felerősítése közben óvatlanul rácsuktam az ujjamra a kombinált fogót.

   A farmer abból a meggondolásból került képbe, akarom mondani a mosószeres vízbe a csapba, mert ha már olajos kosz, akkor a jobb nadrágszárat is előmostam, ami amúgy a bicikli áttételétől lett gépzsíros.
   Szeretnéd ha elárulnám, hogy mire jó a használt fogkefe? (mármint azon felül, hogy nagyszerűen lehet vele mocskos menetmetszőket mosogatni) Nos arra, hogy bezsírozza vele az ember a bicikli láncát. Az mondjuk igaz, hogy a fogkefe a jeles esemény után már tényleg kidobandó állapotba kerül, de ez ugye nem akkora kár, hiszen már eleve az lett volna a sorsa.

   A 6x0,75-ös valószínűleg banánhüvelyhez való, a 3,5-ös a villanyszerelés tipikus menetmérete, míg 4,5-ös csavart még életemben nem láttam! A bal alsó M3 után azért lett odaírva egy - jel, mert az a metsző egy kicsit szűkebb, mint amit egy amúgy M3-as csavarra csak úgy egyszerűen szabadkézzel fel lehet pörgetni.
   Az alsó sorban a két következő metsző valószínűleg nem metrikus, hanem az angol szabványoknak megfelelő Whitworth menetet készít, amit persze csak sejtek, mert felirat az egyáltalán nincs rajtuk.

   Visszatérve csapongásaimból a beázó, pláne épp nagyban szétszedett balkonajtó összeszerelésének és persze megjavításának nemes feladatához, a pince mélyén, miközben épp nagyban a csavarkészletemet nézegettem, azt sikerült kiötölnöm, hogy kívülről beleütöm az esővetőbe a direkt erre a célra való spéci anyát, majd átforgatok rajta egészen a másik oldalig (mármint az ajtó belső feléig) egy menetes szárat, arra feltekerek egy a képen jobbra lent látható szintén igen speciális anyát, aminél fogva aztán (mert a réz anyák fejében van hely az imbusz kulcsnak) lazán, akarom mondani jó erősen összehúzatom az ajtó alját alkotó alkatrészeket. Miután ezzel megvagyok, megjelölöm a kilógó menetes száron, hogy hol kell elvágni, aztán kitekerem, elvágom, majd visszateszem a helyére az immáron méretpontos csavart.
   Bár az elgondolásomban tulajdonképpen nincs hiba, és még a kivitelezése sem venne igénybe (az esővető lécet tartó 5 csavar esetén) fél óránál többet, de már csak a bonyolultság okán is érezhető, hogy a szerencsére még csak elméleti felépítményemben kell lennie valami könnyedén egyszerűsíthetőnek.

   Mint az a kép felső szélén látható vékony fehér csíkból kiderül, visszafelé jöttömben felhoztam a pincéből a még csak félig száradt festésű esővető lécet. Mármint a festésének száradását a napon meggyorsítandó.

   Először az ajtó alja kapott egy újabb réteg festéket, majd a balkonon egy fagyis dobozon ücsörgő esővető léc is. Na ekkor éreztem meg, hogy hiába szerettem volna megúszni az épp nagyban javítgatott ajtószárnyak leszedését, ez a vágyam (k*rvára) nem fog teljesülni.

   Ezen a képen azt kell nézni, hogy egy kicsit meg lett nyitva a szoba és a hall közötti ajtó, mégpedig azért, hogy a mélyládám mögött őrizgetett két hatalmas kartonlapot elővehessem. Ez az ajtó amúgy legutóbb a még évekkel ezelőtt elkövetett parketta fúgázáskor volt kinyitva.

   A karton amúgy azért kell, hogy akár a szőnyegen is nyugodtan festegethessek. Amúgy sosem szoktam idegesen festeni, hiszen a mázolás egy nyugodt munka. Már úgy értem, hogy ha mellémegy a festék, akkor nyugodtszívvel lekenem azt is, ami eredetileg be sem volt tervezve. Mondjuk a fehérre festett kék szőnyeg, vagy a barna helyett fehér színű parketta, na az azért már nagyon érdekesen nézne ki...

   Ha már épp szóba került az érdekesség, akkor itt kívánnám megemlíteni, hogy miközben a virágállvány melletti falról leakasztott plüssoroszlánt letettem az amúgy frissen átkárpitozott székre, majd élve a nagyszerű alkalommal, azonnal megbíztam az ajtófestős projekt védnökségével, a plüssállat mondhatni rutinosan egyből felvette az "én kérem nem tehetek semmiről" elnevezésű pózt.

   Miközben a festék szárad, a szerző lelkesen pattog a lakásban található, sajnos még mindig meglehetős mennyiségű apró anomália között, azt tudakolván tőlük, hogy melyikük legyen a következőként kipofozandó alany.
   Hogy ezzel az amúgy nagyszerű ötletet megvalósító ajtókitámasztó szerkezettel mégis mi a baj? Nos az, hogy ez is olyan, mint körülöttem megannyi más apróság, tulajdonképpen beleértve saját magamat is. Mármint messze nem tökéletes...

   A "messze" meghatározást jelen esetben úgy kell érteni, hogy ebből az amúgy tényleg nagyszerű konstrukcióból hiányzik két centi, ami persze azt eredményezi, hogy mikor a jobb szélen látható apró gombocskára (ami persze szintén lehetne nagyobb) rálépek, az elkezd elmenni balra (90 fokkal elfordítva nézve persze lefelé, vagyis az ott lévő szőnyeg felé), akkor egy idő, pontosabban szólva a megtett táv egy része után már nemcsak az ajtó zárását előidéző gombot taposom, hanem egyben a kioldót is. A kioldó az a rozsdásnak tűnő lemez, aminek szintén piros vonallal jelöltem a szélét, amire a záró gomb taposásakor akaratlanul is rálépek. Vagyis a hall és az előszoba közötti ajtó csak azzal a trükkel rögzíthető, ha a taposógombra a kioldógomb érintése nélkül sikerül rálépnem.
   Mivel épp nagyban (amúgy a melegtől megtörten, mert az ablakot ugye nem lehet becsukni) ott ültem előtte, gondoltam csak kitalálok már valami okosságot, ezt az amúgy k*rvára idegesítő anomáliát rendezendő. Kezdetben egy az ajtóra szerelt zsanéros áttétel megépítésének lehetőségén törpöltem, amivel egyben a taposógomb apróságának gondját is megoldottam volna. Miután ezt azért komoly túlzásnak éreztem, gondoltam megpróbálom letekerni a tengelyéről a gombot, ami aztán meglepő módon minden különösebb erőlködés nélkül, pusztakézzel sikerült.

   Most már csak annyi a feladatom, hogy találjak a rengeteg bigyóm között egy olyan alkatrészt, amiben 8-as menet van, és legalább egy centivel hosszabb, mint az ajtókitámasztóról letekert kupak.

   Bár elsőre egy rövidebbet találtam, második nekifutásra már egy megfelelő hosszúságút. Hogy legyen valami üröm is az örömben, bár az innen nem látható végében van egy 4-es menet, a lefelé állóból viszont hiányzik a 8-as. A lyuk megfelelő mérete okán szerencsére fúrható bele. Mármint 8-as menet.

   Mindeközben a 4-es menettel ellátott lyukba szinte első odanyúlásra sikerült találnom egy ilyen gyönyörű fejű csavart, mely apró alkatrész kitörő örömmel vette tudomásul, hogy ezentúl minden egyes ajtókitámasztáskor meg fogom taposni. Na most ha nem így volt, ezentúl akkor is így lesz!

   Csakhogy egy kicsit közelebbről megszemlélve, mindjárt látszik, hogy most már bármennyire is taposom, a kialakult távolság miatt nem tudom egyszerre lenyomni a záró és a kioldó gombot. Erről, vagyis igazándiból az ilyen egészen apróságok rendbetételéről szólna az apró elmaradások cikkek sora, nem pedig olyanokról, hogy szétszedem a balkonajtót, aztán hetekig kerülgetem a felépített rumlit, mire végre minden újra a helyére kerül.

   Miután a helyszínt percekig (még ha csak addig...) bámulva rájöttem, hogy a redőny leengedésének tényleges gátja a jobbra látható nápolyis vödör, azt azonnal áthelyeztem alulra. Mondjuk akár be is hozhattam volna, no de kinek van itt annyi esze? Mert nekem ugyan nincs...

   Lényeg a lényeg, most már jöhet akármekkora eső (mondjuk most inkább ne jöjjön), az nem jut be a lakásba, mert útját állja a redőny. Ez persze egy füst alatt azt is jelenti, hogy a redőny felhőszakadáskor is képes lenne megállítani a vizet, amihez persze az is kell, hogy közben itthon legyek, lássam az esőt, és még a redőny leeresztéséről se feledkezzek meg. Ez persze nem a legjobb megoldás, hiszen simán előfordulhat, hogy épp nem vagyok itthon, vagy mondjuk alszom, és akkor újra betör a víz. Vagyis nincs mese, a tömítettséget mindenképp az ajtók megigazítása által kell megvalósítanom.

   A rigli megvezetőjét (mivel pont alá került az anya) újra le kellett vennem, s az oda kerülő beüthető anya helyét egy kicsit még be is kellett süllyesztenem, nehogy még billegjen rajta az elészerelt, rozsdamentes lemezzel díszített fadarab.
   Az anyákon néhány milliméternyit túlnyúló csavarvégeket persze még le kellett vágnom, nehogy még beleakadjanak valamibe (például függöny), vagy valakibe (például én), de az azért már nem volt egy nagy feladat.
   Mivel mindegyikből 5 millimétert kellett levágni (kivéve a rigli alattit, mert abból a süllyesztése miatt 10-et), ezért nem szórakoztam a jelölésekkel, hanem egyszerűen csak lementem a pincébe, s az oda már visszavitt csavarokból fűrészeltem le, amiket aztán felhoztam, majd megcseréltem a már korábban betekertekkel.

   A beüthető anyák kissé ugyan furán mutatnak, de miután lefestem őket (márpedig le fogom festeni), már egyáltalán nem lesznek feltűnőek. Na most ha esetleg mégis, akkor legalább látszani fog valamiből, hogy milyen sokat dolgoztam ezzel a k*rva ajtóval.

   Miközben a balkonajtó kipofozása ha lassan is, de azért halad a maga útján, addig tenmagam is, mégpedig azon irányvonalat követve, miszerint olyan nincs, hogy ne találjak két ajtókipofozós részlet közé egy teljesen más irányút.
   Mára a jobb oldali akasztót szúrtam ki magamnak, ami még rengeteg éve tört el, mikor a szomszéd srác segítségével behozva a lakásba az új rekamiét, apukám a bejárati ajtó kitárása közben nem vette figyelembe az annak útban lévő fogast.

   Értem ez alatt mondjuk ezt a nagy tábla csokoládét, aminek a másik oldala természetesen bordázott, hogy szépen törjön, mégsem úgy tette! No nem mintha bármiféle csáléra tört szélű csokoládét fanyalogva ennék meg...

   Ahová amúgy azért mentem le, hogy a mindössze két milliméternyi eltérést ne kézzel kelljen lecsiszolnom. Mikor aztán ezzel megvoltam, s láttam a fekete felület végén a fényes vasat, menten megveregettem a vállamat. Mármint azért, hogy voltam oly előrelátó, hogy lejöttem az akasztóval a pincébe a festékekhez.

   A rejtett tartalékok közé alaposan betúrva, végül találtam egy apró doboznyi feketét, ami már csak azért is nagyon régi lehet, mert már nem is dereng, hogy valaha mit festhettem vele feketére. Már ha ez nem még apukám készletéből származik...

   Mármint az, hogy az előszobába amúgy be sem sütő nap fénye ilyen szépen megcsillan a frissen festett akasztó végén. Néhány nap elteltével, a száradást követően az akasztót a helyére visszacsavarozva, azt sikerült a jelen témával kapcsolatban megállapítanom, hogy bár még ennek az apróságnak is sikerült bennem komoly megelégedettség érzését keltenie, de ezt aztán (rajtam kívül persze) tényleg nem veszi észre senki. Mármint nem azt, hogy valamitől még a szokásosnál elégedettebb vagyok, hanem az immáron egyenes, pláne szép fekete végű akasztót.

   Miután többször is megrágtam magamban a dolgot, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az ajtó aljáról hiányzó festésnek még véletlenül sem lehet oka, hogy oda valamiért már eleve nem kell (például azért, hogy ki tudjon jönni valahol az ajtó anyagából a nedvesség), hanem az csak azért hiányzik, mert az ajtót a festők az aljára, vagy egy vékony lécre állítva festették le. Én marha meg mentem utánuk, mikor ezt, illetve ezeket az ajtókat még valamikor évekkel ezelőtt kipofoztam.
   Hogy mégis hogyan néztek ki előtte? Olyan ramatyul, hogy komolyan felmerült bennem a lehetősége, hogy veszek deszkákat, és ha a belsőket azért nem is, de a külső ajtószárnyakat újragyártom.
   Mivel itt alul még sosem volt rajta, ezért minimum két réteg festéket kell rá felkennem, ami - már csak a száradás miatt is - erősen kitolja az ajtófelújítós projekt várható befejezését.
   Mivel most épp nagyon nem lenne jó, ha akár váratlanul, akár előre egyeztetve beállítana, ezért megbeszéltem a párommal, hogy most egy hétig, pontosabban szólva addig, míg ennyire szét van rakva a szoba, biztosan nem látogat meg.

   Mikor a nem szak, hanem csak úgy egyszerűen barkácsoló ember azt hiszi, hogy az adott részlet kész, jöhet a következő fázis, igen gyakran közbejön valami. Most például a bal oldali ajtószárny aljáról amúgy le sem szedett esővető léc és az általam még évekkel ezelőtt merevítésül felszerelt deszka közötti rés jött közbe, amit az egyszerűség jegyében melegtakonnyal töltöttem fel.

   Holnap jön rá a következő réteg festék, aztán egy napot pihen, majd mehet vissza a helyére. Ha ezzel megvagyok, akkor már csak a jobb oldali ajtószárny festése van hátra, amit ha a fényezés száradása után felteszek, akkor úgy, de úgy szeretnék elfelejtkezni végre a balkonajtókról, hogy annál már csak egy adag főtt kolbászt kívánok jobban!

   Miközben naponta felkenek az ajtók aljára egy-egy újabb réteg festéket, meg persze máshova is, ahol csak érem, meg ugye hiányzik is, hol itt, hol ott találok magamnak valami más apró feladatot. Általában akkor keresek valami javítandót, mikor ráunok a szétszedésekre. Ezek a konnektorok például úgy nagyjából azóta vannak itt, mióta maga az asztal is. Ez persze még nem a probléma.

   Az viszont már igenis az, hogy mióta ezeket a konnektorokat idecsavaroztam, ez a csavar azóta kijár. Kezdetben még csak évente kellett meghúznom, míg mostanra már havonta. Mindezt úgy, hogy ez a tőlem messzebb eső, konkrétan a második konnektoroszlop, vagyis mivel távol van, még csak használva sincs különösebben. Szóval ha nem is ezer éve, de már évtizedek óta ígérgetem neki, hogy egyszer majd megigazítom, pontosabban szólva megerősítem a csavar mögötti fát.

   Bár már szedtem szét ilyet, csak most lusta voltam visszaolvasni azt a régebbi cikket, hogy szétesik-e a konnektorsor, vagy sem, azért a biztonság okán inkább áramtalanítottam. Erre fel tessék, nem esik szét.
   A csavarhoz képest túl nagy lyuk láttán kezdetben ugyan mindenféle elborult terveket szövögettem, de végül sikerült magammal abban megegyeznem, hogy beletörök a lyukba - annak szűkítéséül - két szál gyufát, mely megoldás amúgy nagyszerűen bevált. Mármint immáron szorosan áll a leszűkített lyukban a csavar.

   Mégpedig ebben, aminek a bal oldali csatlakozója látványosan nagyobbra nyílt, mint amekkorára a jobb oldali. Mivel erre valószínűleg az vette rá, hogy sikerült beledugnom valami számára kellemetlenül vastagot, elég volt egyszerűen csak visszagörbítenem. Ez az apró hiba is fennállt már vagy öt éve, mire végre sikerült magamat rávennem a konnektor megigazítására.

   A mindenféle apróságok szétszedése és javítása közben persze az ajtóval is haladok, csak ugye ehhez a feladathoz - a festék száradási ideje okán - naponta csak egyszer nyúlhatok.
   Mint az a látványból könnyedén visszafejthető, ez a kép már a jobb oldali ajtószárny festését ábrázolja. Holnapra megszárad rajta a festék (legalábbis remélem), s miután feltettem a helyére, már pakolhatok is vissza!

   Meg ahogy azt a Móricka elképzeli! Persze nem arról van szó, hogy az ajtó ezen oldalát elfelejtettem lefesteni (amúgy a beüthető anyák már korábban kaptak egy alapozó festékréteget), hanem csak nem fértem hozzá, mert ugye egészen idáig ez az oldala lefelé állt. Mármint azért, mert az igazi munka az ajtószárnyak külső részével volt.

   Ha nem mesélem el (lásd itt fentebb), hogy micsoda dolgokat műveltem vele, senki ember fia nem jönne rá, hogy már több mint egy hete a balkonajtók aljának rendbehozatalával foglalatoskodom.
   Most az jön, hogy a következő durvább felhőszakadásig bizonytalanságban fogok élni. Mármint azért, mert ugye anélkül kideríthetetlen, hogy vajon sikerrel járt-e az operáció, vagy csak már megint adtam a szarnak egy pofont.
   Egy olyan ötlet mondjuk felmerült bennem, hogy miközben én egy kannából locsolom kívülről az ablakot, a párom belülről nézi, hogy befolyik-e a víz, de ezt már csak azért is elvetettem, mert le kellett volna hozzá szerelni a virágládákat tartó polcot. Mivel csak két csavar tartja, ez nem lett volna bonyolult, a virágok azonban belenőttek a balkon korlátjába, vagyis onnan egészen késő őszig nem kihúzhatók, nem vehetők el a ládák. Ez egészen biztos, mert megpróbáltam őket összecsereberélni, ez azonban a növényszárak ragaszkodása okán nem sikerült.
   Mindeközben a küszöböt alkotó deszka színe azért váltott feketére (korábban egyszerűen csak koszos szürkésbarna volt), mert azt a vízhatlanság érdekében átdörgöltem lenolajos kencével.

   Ez itt egy annyira apró javítási project helyszíne, hogy ennek még 5 percet sem lett volna szabad igénybe vennie. Ehhez képest több mint egy órám ment rá, mire lezártnak tekinthettem. Természetesen nemcsak a tulajdonképpeni problémát, hanem a javítás elhúzódásának okát is elmesélem.
   Hogy mi a baj ezzel a kulccsal? A kulccsal ugyan semmi, de a körülötte lévő díszkarika minden harmadik találkozásunkkor kiesik az ajtóból, amit aztán némi morgás közepette visszanyomok. Morogni természetesen azt szoktam az orrom alatt, hogy egyszer majd téged is jól beragasztalak. Ebben az az érdekes, hogy emlékezetem szerint ezt egyszer már megtettem. Az mondjuk lehet, hogy az az eset nem ezen a ponton történt, hanem az átellenes sarokban, mégpedig a mélyszekrény zárjának javításakor.
   Hogy egy ennyire apró feladatot képes vagyok évekig halogatni, arra az szolgál némi mentségül, hogy ezen ajtó mögött anyám ruhái vannak, amikkel részemről csak akkor kerülök közelebbi kapcsolatba, ha valami okból én akasztgatom be őket a helyükre. Ez általában valamikor tavasszal szokott lenni, mikor anyám lemegy a telekre (amúgy fel, mert a telek egy hegyen van), és a kimosásuk után nekem kell eltennem azokat a ruháit, amik a szennyesládában maradtak.

   Állt egymás mellett a tervezőiroda rajzasztalainál két mérnök. Miközben az egyik zseni a Réka szekrénysor zsanérjait (kivetőpánt) tervezte, addig a másik ezt a kulcslyukhoz tartozó díszkarikát. Egymás munkáit megtekintve, ezzel az amúgy csinos kis bigyóval kapcsolatban a zsanért tervező mérnökben mindjárt felmerült, hogy mivel ez kifelé tágul, idővel vajon nem fog-e kicsúszni a lyukból. Miután ezt követően a kulcslyukat eltakaró bigyót megtervező ember a Réka zsanérjait kritizálta meg, mégpedig abból a nyilvánvaló szempontból, hogy azok vajon hány nyitást / csukást bírnak ki, abban sikerült megegyezniük, hogy mire ezek a dolgok kiderülnek, ők ketten már rég valahol máshol fogják rontani a levegőt. Akarom mondani, még ha csak azt rontották volna...
   Néhányan igen komoly kritikát eresztettek meg (mármint szerény személyemet illetően), mikor azt mertem állítani, hogy tulajdonképpen az egész szocialista ipar így volt felépítve. Mármint úgy, hogy a dolgok épp csak működtek benne. Én erre csak azt tudom mondani, hogy ez nemcsak az én véleményem, hiszen a tények azért nagyon makacs dolgok.

   A minap mutattam egy tábla csokoládét, ami még véletlenül sem azon vonalak mentén tört el, mint ahol meg lett vékonyítva. Mivel volt bennem egy olyan érzés, miszerint én vagyok a barom (biztos még egy tábla csokit sem vagyok képes normálisan eltördelni), tettem egy újabb próbát.
   A másik oldaláról jó alaposan megsimogattam a csoki papírját, hogy láthatóvá váljanak rajta a mélyedések, majd a tábla csokit az immáron látható vonalakat az asztal széléhez igazítva tördeltem el. Mármint még nem leszedve róla sem a papír, sem az alufólia csomagolást. Szerintem - még ha ezzel a véleménnyel egyedül vagyok is - nem én vagyok a hülye...

   Mikor a polcra felnyúltam a tubusnyi ragasztóért, akkor meglepetéssel vettem tudomásul, hogy bár a mérete és a formája (mármint ez is kerek) úgy nagyjából stimmelt, de ami a kezembe akadt, az nem egy tubusnyi ragasztó, hanem egy foglalatával együtt eltett izzó. Itt aztán úgy elszabadultak a dolgok, hogy a még egy percet sem igénylő munkából úgy egy jó órai szaladgálás kerekedett.

   Nyitásképp - mivel idefent nem találtam ragasztót - le kellett mennem érte a pincébe, ami azért nem esett nehezemre, mert már amúgy is oda volt készítve az előszobába egy csomó minden, amikkel szintén le kellett volna sétálnom.
   Ahogy álltam a pincében a hosszú vegyszeres polc előtt, a két tubusnyi ragasztót szemlélve, automatikusan odanyúltam a fényképezőgépért, hogy megörökítsem vele a nagy eseményt.
   Na most a gép ugyan ott volt, de bekapcsoláskor, illetve exponáláskor kiírta, hogy: no card. Ó a francba... Morogtam meg magamat a lakásban az előszobai polcon (vagyis konkrétan itt) felejtett memóriakártya okán.

   Feljöttem a tubus ragasztóval, majd úgy döntöttem, hogy csak azért is elkészítem a megálmodott vegyszeres polcot ábrázoló képet. Erre fel idefent sem találtam az amúgy apró memóriakártyát. Mégpedig sem az előszobában, sem a hallban, sem a kártyaolvasóban, és persze az összes zsebemben sem.
   Na ekkor jutott eszembe, hogy a Z10-es gép időnként akkor is kártyahiányra szokott panaszkodni, ha valami valahol rosszul érintkezik. Ilyenkor kártya ki, kártya be, és már lehet is fényképezni! Újra lementem a pincébe, de a kártya persze nem volt benne a gépben.
   Ekkor az jutott eszembe, hogy valószínűleg odafent lesz, mégpedig a szokott helyén, vagyis az előszobában, csak mikor az eggyel ezelőtti képen látható bigyókat a pultról elvettem, akkor biztosan levertem, amit azért nem vettem észre, mert az apró kártya - mondjuk a szőnyegre hullva - semmiféle hangot sem adott.
   Ekkor felmentem és újra átnéztem az előszobát, de a kártya persze nem volt sehol, mire fel újra lejöttem, majd átmentem a tűzifásból a lomos pincébe, hátha ottani kerengéseim közepette tettem ki a kártyát a zsebemből, vagy rántottam ki valamivel. Mivel a kártya továbbra sem került elő, ezért felmentem, leültem a gép elé, majd nekiálltam felderíteni, hogy mit fényképeztem rá utoljára. Mármint az SD kártyára.
   Egyrészt az derült ki, hogy a balkonajtó megemeléséhez szükséges alátét (ami amúgy végül nem került beépítésre) felkutatása közben készült képek nincsenek sehol, másrészt a takarítást nyilvántartó táblázatomból az, hogy aznap sepertem le a ház előtti járdáról azt a rengeteg virágszirmot, ami aztán belekötött a cipőm talpába, s amerre csak jártam, mindenütt nyomot hagyott. Mivel az eltömődött cipőtalpbordák kitakarítását a kertben végeztem el, egy onnan felvett faággal, amihez persze előbb eltettem, majd távozáskor újra elővettem a kulcscsomómat, esetleg a kesztyűt is, a memóriakártyát a zsebemből valószínűleg a ház kertjében rántottam ki. Na most ha a cipőm talpának pucolása közben beletapostam a földbe, akkor az apró kártyának nem igazán van esélye az előkerülésre.
   Mikor a kertben odasétáltam a sarokba, elsőre egy két centi hosszúságú, kék színű drótdarabot találtam, ami épp úgy nézett ki, mint a szintén kék színű memóriakártya, a földbe taposva, csak az éle látszódva ki a sárból. Ha az előbb valaki rákérdez, hogy milyen színű drótdarabok vannak a kertünkben, akkor azt mondtam volna, hogy itt én takarítok, szóval semmilyenek. Bár egy darabka kék drót jelenlétének nulla közeli volt a valószínűsége, mégis megtörtént. Épp mint ahogy szerencsémre az is, hogy a keresett SD kártya is ott várta a fűben, hogy újra az enyém lehessen.