A bicaj hátsó kereke mögött elhelyezett két tartalék külső már annyiszor ugratott be (mert ugye így azért tényleg nagyon furán mutat a kerék), hogy megígértem magamnak, mikor ez legközelebb megtörténik, akkor aztán már tényleg rámegyek és rendezem a helyzetet. Hogy ez (megjegyzem több másikkal együtt) egy már több hónapos ígéret? Nos igen, ha más témákban nem is, de a halogatásban mondhatni világszínvonalon állok. Az előbbi mondatban persze nem a világszínvonal a lényeg, hanem az "állok", mint reám leginkább jellemző munkatempó meghatározás.

   Ez kérlek annyira így van, hogy mikor a helyszíntől fintorogva elfordultam (na ja, a munka látványa nem valami szívderítő, bár én a több évtizedes rutinom okán már képes lettem rémesen hosszan bámulni), akkor menten megláttam a bicajjal szemközti virágállvány tetején a korábban itt felejtett acélsodronyt és horogtartó dobozt, amiknek korábban szintén megígértem, hogy a helyükre kerülnek.

   Ezen a képen számomra nem az volt érdekes, hogy a horgok tárolására szolgáló dobozt sikerült egy olyan polcra tennem, ahol semmi keresnivalója sincs (mert ugye az ilyesmi elhelyezés nálam és velem gyakran előfordul), hanem a sárga fúrógép Straus felirata lepett meg. Mármint azért, mert meg mertem volna rá esküdni, hogy a kiváló barátomtól kapott döglött akkupakkú gépre Peugeot van írva. Később kiderült, hogy az a gép is megvan, miközben ezt a másikat igen nagy valószínűséggel csak azért vettem meg a piacon, mert csak egy százasomba került. A piros, az EVIG, pláne a kék Makita fúrógépre viszont még emlékeztem.

   Arra viszont már nem, hogy mi van a "bowden" és a "szerszámok" feliratú, még a motoros időkből megmaradt papírdobozokban. Mint az sejthető volt, bowdenek és szerszámok, bár az évtizedes szigszalag és az azbeszt tömítőszalag besorolása minimum érdekes. A tölcséreket amúgy a motorba történő olajbeöntéshez vettem.

   Ezt a dobozt speciel csak azért vettem elő, mert kíváncsi voltam a tartalmára. Míg ez nagyobb méretű villanymotorokat tartalmaz, addig a párja, ami amúgy most valahol a lomos pince padlóján van, az aprókat. Míg az apró motoros dobozba már régóta tervezek belefényképezni, csak mint megannyi másikhoz, még ahhoz a témához sem értem oda, addig ez a lehetőség ezzel a dobozzal kapcsolatban még csak most merült fel. Mármint azért tervezem átnézni a tartalmát, hátha akad benne egy újrahasznosítható villanymotor. No nem mintha motoros izéket szeretnék építeni...

   Mivel ezt úgy volt az egyszerűbb, meg persze vetni is szerettem volna egy kósza pillantást a bicikli mögé berakosgatott mindenfélékre, fogtam és eltoltam az útból a bringát. Miközben a fűnyíró helyét a komposztálóból kiszitált földdel foglaltam el, persze ládába rakva, a hatalmas partvis helyén a minap a három lomos pincei szekrényről leszerelt hat darab ajtószárny terpeszkedik. A fakeretre így hirtelen nem tudtam mit mondani, míg az a kicsi fehér szélű bigyó a mai téma. A lottó totó táblát sem azért tettem ide, hogy eltakarja a mögöttes rendetlenséget (bár erre részemről komoly igény mutatkozott), hanem csak mikor hazahoztam (amúgy itt találtam tőlünk egy saroknyira, a töltés zöldjébe dobva), akkor már csak itt volt számára hely. A középen felül látható fémszínű lemez pedig igencsak nagy valószínűséggel a Compaq PC házának fedele. Balra alul az a narancssárga, az pedig egy állólámpa talpa.

   Hogy az összevisszaságból legalább egy kicsit visszavegyek, fogtam a két gumit és betettem a főképp már csak biciklis cuccokat tartalmazó szekrénybe. Mármint itt valaha rettenetes mennyiségű kábel és vezeték, alattuk pedig még a kábeleknél is több, kisebb nagyobb anyagdarab volt, amikkel bedobozolva most már a lomos pince padlója van eldugítva. A jobb alsó sarokban az a lyukacsos fekete sáv, az kérlek a munkapad régi teteje. Hogy az ócska anyagot miért nem dobtam ki, mikor a munkapad pofáit lecseréltem, arra mondjuk még nem jöttem rá. No nem mintha annyira kutatnám az okát...

   Ami konkrétan az, hogy a 2023-as pincei pakolászások első, második, majd harmadik ütemében nemhogy a hangszórós szekrényt, de már eleve azt a kanyart is elbarikádoztam, ami hozzávezet! Mármint az említett szekrény a fiókos mögött van jobbra, úgy egy méterrel bentebb.

   Az elektromos szerszámletevős polcon elhelyezett zárat csak akkor vettem észre, mikor a lényeget már megint majdnem elfelejtettem. Mármint már épp távoztam volna, mikor beugrott, pontosabban szólva a zárat a tűzifás pincéből kifelé jöttömben megláttam.

   Mivel más irányú feladataim is voltak (csak persze azok elől is menekültem), megtekintettem az előtéri virágállványon elhelyezett két, még a régi automata mosógépünkből kitermelt villanymotort. Mikor már valahol ott tartottam, hogy ezek ketten az útszóró sós pincében az egyik polcoson viszonylag egyszerű módon elhelyezhetők volnának, épp csak ki kellene dobnom néhány üres műanyag dobozt, mint ahogy ezen a napon megannyi másikról, úgy erről a feladatról is lepattantam.

   Íme a benzinmotoros fűnyíró motorja, amit a szomszéd apósa még mindig nem vitt el, mely tény kapcsán azon kezdtem el merengeni (megjegyzem nem most először), hogy ha mégsem kell neki, akkor lehet, hogy a végén még tényleg szétszedem. Ettől amúgy nem az tart vissza, hogy a cikket már lezártam, meg persze már nem nagyon lenne hova tenni a tengelyeket és a csapágyakat, hanem főképp a téma szerfelett koszossága.

   Milyen szép ez a kalapácslakk zöld... Milyen szép az a hatalmas réz gomb... Milyen csúnya dolog már a festőktől, hogy ahelyett, hogy a mázolás megkezdése előtt minden útban lévőt leszerelnének, később meg persze vissza, amit csak érnek, mindent lefestenek...

   Ahhoz képest, hogy mikor néhány perccel ezelőtt a zárat idetettem, akkor azt vizsgálgattam, mégis hogyan fogom tudni kiszedni belőle, a zár belseje csak úgy egyszerűen magától, pontosabban szólva a vas súlyától kiesett.

   Így pedig félig kint. A különös mechanikai felépítmény lényege az, hogy mikor a zár nyelve helyes pozícióban áll (például így), olyankor a zárnyelv fixálva van. Mármint a zárnyelvet kívülről megfogva, azt sem kihúzni, sem pedig bedugni nem lehet, így a zárnyelvet csak a gomb működtetheti, más külső erő nem.

   Ez a fajta úgymond másodzár eredetileg úgy működik, hogy miközben kívülről kulccsal, addig belülről gombbal lehet nyitni zárni. A külső, a kulcs által vezérelt rész is ugyanide csatlakozott. Már persze csak akkor, ha ez nem egy olyan fajtájú zár, amit csak belülről, és csak a gombjával lehet működtetni. Az viszont biztos, hogy az a rész, ami a zárat az ajtóhoz eredetileg odafogta, az már hiányzik. Gondolom leszereléskor az ajtón maradt.
   Ezt a zárat amúgy biciklizés közben találtam, s a csomagtartóra csíptetve jött velem haza. Mikor a földről felvettem, a zár számára menten jeleztem, hogy ha nem akar újra elveszni, akkor egészen hazáig kapaszkodnia kell.

   Bár a zár helye egyértelműen nem a bútorzáras dobozban, hanem az egyszerűen csak záras fiókban lett volna, mivel odáig jelen állapotok szerint képtelenség lett volna eljutni, így végül ide került. Mikorra ez a doboz annyira megtelik, hogy a zár már nagyon útban lesz benne, akkorra remélem, hogy már hozzá fogok tudni férni a lomos pince legmélyén található záras fiókhoz. Na most ha nem, akkor ezt a zárat igen nagy valószínűséggel bármiféle szívfájdalom nélkül fogom innen kidobni.

   Ha már szóba került a szívfájdalom, akkor itt említeném meg, hogy a csavaros dobozok polcát nem azért nem álltam neki felszabadítani, mert a csavarválogatás feladata taszított, és még csak nem is azért, mert nem volt kedvem ékszíjtárcsát esztergálni (amúgy persze nem volt), hanem azért nem, mert a vonalzók normális módon történő elhelyezéséről szövögetett terveim ismét befuccsoltak. Ez a történet a gyakorlatban úgy néz ki, hogy úgy kb. minden harmadik erre jártam alkalmával megpróbálok számukra keresni valami elfogadható helyet, s mivel azt ugye sosem találok, a keresés idővel irányt vált. Mármint elmegyek vele abba az irányba, hogy mégis hova a csudába tudnék beépíteni egy akkora fiókot, akár a nulláról, az adott helyhez illeszkedve megépítve, amibe a vonalzók beleférnének. Egyszer persze minden projektem ki fog futni. Már ha megérem, amit részemről nagyon is szeretnék, épp csak az esélyeim romlanak az idő múlásával monoton...