Tudom ám, hogy mit fogok magamtól kapni (és persze meg is kaptam a szokásos illő beosztásomat), ha a piacon a 100 forintos embernél folyton minden sziriszart összevásárolok. No de ki tud ellenállni egy mobiltelefonhoz való izének, meg egy fotónyomtatónak, mikor olyanokat még nem láttam belülről? A két darab félterás HDD-nek 200-ért pedig pláne nem tudtam ellenállni! A diktafon viszont még évtizedekkel ezelőtti beszerzés. Hogy ne legyen az, hogy a friss beszerzésekről szóló cikkek - épp mint a diktafoné - csak évek múlva készüljenek el, hiába lett a lomos pincében az ajtóhoz odakészítve egy csomó régebben beszerzett vacak, én mégis inkább ezekre mentem rá.

   Ez már a hallban az asztal pultja, ahová először a Philips rádiós magnó lett odakészítve, majd alá és mögé kerültek a rengeteg régi merevlemezek, s mikor azok végre elfogytak, akkor ahelyett, hogy a szem előtt lévő, pláne már félig megbontott készüléket tudtam volna le, felhoztam a pincei sorból egy olyan autóba való magnós rádiót, melynek amúgy azzal sikerült felbosszantania, hogy ahányszor csak kézbevettem (márpedig ez a pakolászások közepette többször is előfordult), mindannyiszor leesett róla az előlapja. Mikor szerencsétlent ide a pultra feltettem, az előlap újra leesett, mire fel lehet, hogy már csak pusztán bosszúból is, nagyon bele fogok műteni az agyába.

   Hiába szerettem volna úgy, hogy a mai nap ebéd után nem alszom el, ha csak egy kósza órára is, de mégis kidőltem. Mikor felébredtem, amit álmodtam, arra nem emlékeztem, arra viszont még élénken, hogy az előző nap délutánján azt sikerült megálmodnom, hogy másnap ebéd után az IKEA áruházban fogok keringeni, mégpedig átlátszó doboz és akkucsomag beszerzési ügyben. Bár már induláskor lógott az eső lába, s a visszafelé úton meg is áztam, gondoltam ha már a többi - itt fel nem sorolt - tervemből nem lett semmi, legalább ez az egy legyen meg. Annyi eszem persze már megint nem volt, hogy a pincébe való dobozokat egyből odalent felejtsem. Másnap viszont már csak azért is levittem őket, mert a páromnak vett apró babák - mivel azok biztosan nem oda valók - a pince mélyén felejtődtek. És ez a nálunk folyamatosan uralkodó rendetlenségnek még csak a csúcsa!

   Ez a kép csak azért készült, hogy el tudjam nevezni a cikket, aztán már mentem is rá egy másik fontos feladatra, ami a már elkészült cikkek átolvasása, valamint szerverre történő feltöltése volt. Mert ugye az utóbbi időben azt a feladatcsoportot is erősen hanyagoltam. Hogy ezeken felül is mennyi minden mást halogattam, azt most inkább nem sorolnám fel...

   A két mini Barbie természetesen nem holmi legyűrt fekvőtámaszok számában vetélkedik, hanem csak szárad a fejükön a hajuk. Mindeközben a szerző lelkén a Canon fotónyomtató, valamint egy sereg más, szintén hanyagolt mindenféle még mindig szétszedetlensége szárad.

   A minap a piacon vásárolt csavarhúzó ha nem is pontosan, de majdnem olyan, mint az a példány, amelyiket egy tanulómtól szedtem el, még valamikor a 80-as években (fizetségül cserébe az erősítője megjavításáért), aztán hosszú éveken át lelkesen szolgált, csak aztán valamibe beletörtem. Ezt csak azért mutattam meg, mert inkább megérte az árát (amúgy 200 forint volt), mint a már semmire sem, maximum boncalanynak jó nyomtató.

   A jobbra látható USB aljzat ikonját értem, hiszen az egyezményes jele az USB csatlakozónak, viszont a balra látható, két vízcseppet mintázó jelzés az én satnya agyamban semmivé sem fordult át.
   A bal oldali aljzat amúgy arra való, hogy arra ugyanúgy rá tudjuk kötni a fényképezőgépünket, mint egy PC-re, és akkor nem kell bajlódni a memóriakártya fényképezőgépből nyomtatóba történő átrakásával. Már csak ebből is látszik, hogy ez tényleg egy nagyon univerzális masina.

   Ahhoz képest, hogy mennyi pénzt adtam ki érte, alulról még csak most néztem meg, mire fel menten kiderült, hogy a csavarok kitekerésével valaki már megint megelőzött.

   Ennek már csak azért sincs értelme, mert még az én régi 2 megás kártyáimra is olyan sok kép fér, hogy annyit egyhuzamban még sosem lőttem, másrészt mégis minek nézegetném a képeket egy ennyire kicsi képernyőn? Pláne úgy, hogy a fényképezőgépben már eleve benne van ez a lehetőség! Arról már nem is beszélve, hogy bár kártyaolvasót még nem kötöttem rá, de már a pincében is van egy laptop.

   Meglepő módon most nem a legócskább állagú tápdugóm volt a befutó, hanem ez a fura kis csonk, aminek persze nincs meg a többi része, így kénytelen voltam krokodilcsipeszekkel ráakaszkodni.

   Miközben közöltem vele, hogy kész, ennyi volt, immáron biztosan vége van, lepattintgattam róla az ajtókat, majd lehúzkodtam az elektronikáról a fedélben található kijelző és gombsor szalagkábeleit.

   Kezdetben úgy volt, hogy a már kibontott alkatrészekről egyből eldöntöm, hogy maradhatnak-e, vagy menniük kell, majd eszerint egyből szétrakom őket, később azonban került mindenből mindenhova.

   Ezekben a friss beszerzésű alkatrészekben az a szép, hogy épp a minap raktam rendbe a pincében a ventilátoros dobozokat (egy fiók mondjuk még hátravan), mint ahogy a panelek elbontása is a héten futott le.
   A ventilátort amúgy nem én törtem ki a helyéről (lásd a lyukaiban maradt fehér felöntéseket), hanem az már eleve így volt. Mit ne mondjak, ezzel szegénykémmel nem bánt szelíden az élet. Akarom mondani az előző gazdája.

   Amint az elektronikától immáron megszabadított mechanikát megláttam, épp mint az előbb, menten az jutott eszembe, hogy a tengelyeket és a csavarokat is ebben a hónapban válogattam szét. Erre fel tessék, csak néhány perc, és már kerül is hozzájuk egy újabb adaggal.

   Mivel már az elektronikai alkatrészeket is szétválogattam, miközben a pince mélyén is nyitottam a ferriteknek egy dobozt (idefent a hallban egy egész fiókra való van belőlük), így a képen alig látható, lapos kábelre való, hosszúkás résű változatot is lesz hova betennem.

   Mivel az újrahasznosíthatóság szempontjából megtartásra ítélt, valamint a bátran kidobható minősítést kapott alkatrészek összekeveredtek, így most jön az a rész, mikor szétválogatom őket.
   A papírvágó olló amúgy csak azért került képbe, mert az egyik meglepően keskeny szalagkábel annyira erősnek mutatkozott (bezzeg ha nem akartam volna bántani, akkor magától elszakad), hogy hiába húztam, még csak esze ágában sem állt elszakadnia, mire fel úgy döntöttem, hogy inkább elvágom, minthogy a kábel széle tegye ugyanezt az ujjammal. A kombinált fogóra pedig ahhoz volt szükség, hogy a mechanika vázát alkotó vaslemezt a tengelyek kiszedéséhez szétgörbítsem.

   Gondoltam "vissza se" nézek a lakásban más, a pincébe történő levitelre váró dolgokat keresni, hanem egyből lemegyek vele a fémes műanyagos kukáig, csak aztán - mint ahogy az nálam már csak lenni szokott - a dolog már megint másként alakult. Mármint a kép nemcsak azért kapta a "vissza se" címet, mert már indultam volna, s "vissza se" nézek, hanem azért is, mert anyám kiszólt a konyhából, hogy bentebb már "vissza se" menjek, mert kész az ebéd.

   Erőmből természetesen már megint csak annyira futotta, hogy a panelt a sorokban található dobozba bedobjam, mondván hamarost úgyis kerül mellé még néhány, s ha ez megtörtént, majd egyszerre csapom szét őket.
   Miután más egyéb helyszínek után ezt a pontot is hosszasan bámultam, ha csak lassan is, de végül azért csak sikerült rájönnöm, hogy mégis mi a csudát nézek annyira. Bár lehetett volna a gumikarikás szortiment is, ami ugye a pincébe való, csakhogy nem az volt, hanem a magában ácsorgó átlátszó dobozfedő, melynek dobozára a pince mélyén épp a minap csodálkoztam rá, azt tudakolván tőle, hogy mégis hol a csudában hagyta el a tetejét.

   Bár a ZK246-os magnót most (amúgy máskor sem) egyáltalán nem kerestem, azonban a ferrit helyretételekor ez is meglett. Miután rájöttem, hogy már megint nincs kedvem szétszedni, gyorsan visszalebbentettem rá a függönyt. Közben persze arra is rájöttem, hogy valamelyik következő szétszedésnek, illetve egyszerűen csak felsorolós cikknek nagyszerű alapja lehet a ferrites fiók. Mármint a mindent tudó táblázatomba ez a tétel is fel van írva, miközben elmémben úgy van nyilvántartva, hogy azzal sem leszek meg soha. Mivel ilyesmi besorolásúból mostanában többet is legyűrtem, kezdett bennem feltámadni a remény, hogy az idén még ezt is letudom.

   A 2023-as paprika és büdöske palántázás kapcsán mindjárt két olyan láda is felszabadult, mint amilyet balra lent látunk, s mivel azokat már elmosogattam, és még meg is száradtak az amúgy hideg cserépkályha tetején, így azokat is vihetem le, mire fel nem volt a dolgokon mit tovább gondolkodni.

   Mivel az útszóró sós pincében már az összes többi alkalmas helyszín foglalt volt, így az átlátszó dobozok balra fentre kerültek. Mikor az épp nagyban nem készülő rádióvázat, valamint a száradásra még valamikor hónapokkal ezelőtt idetett Plútó rádiót megláttam, mintha kötelező lett volna, úgy csaptam rá a pincére az ajtót! Erre amúgy az volt az okom, hogy miközben a 2023-as első, második, és még a harmadik pincei rendrakós ütem is lefutott, a negyedik etap pedig már túljutott a felezővonalán, az útszóró sós pincébe rendet rakni még mindig nem tértem be.

   Mikor a korábban idetett digitális, meg a lomos pincéből áthozott, újradobozolást elszenvedett analóg, meg a minap vásárolt páratartalmat mérő műszerek mutatta értékeket összehasonlítani a tűzifás pince küszöbén megálltam, majd csak tizedikre sikerült róluk egy olyan képet lőnöm, amin egyik sem csillan be (ez természetesen direkt nem az a kép), az annyira feldühített, hogy idegességem levezetéseként menten nekiálltam rendezkedni. Ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy lehet, gyakrabban kéne magamat bármivel is felbosszantanom!

   Miközben a kerek műszer és a soha újra nem hasznosításra kerülő kijelző egyértelműen a lomos pincébe való, a merevlemezek bontásakor megmaradt három darab vaslemez elhelyezéséről (megjegyzem már megint) képtelen voltam dönteni, így azok újra itt maradtak az előtéri virágállvány tetején.

   Íme apukám dobozainak varázslatos újrahasznosulása. Miközben annak a ténynek, hogy ez ha csak hosszú idő után is, de végül megtörtént, annak nagyon örültem, annak a másiknak már k*rvára nem, hogy a kijelzőket tartalmazó doboz a feliratok harmadik átolvasásakor sem került elő.

   Amin annak fényében, hogy idővel, mikor már nagyon nem fértek, kaptak egy nagyobb dobozt, nem igazán van mit csodálkozni. Azon viszont van, hogy a lomos pincében a rend kezdi elérni azt a szintet, hogy egy csomó dolgot már bármiféle erőlködés nélkül, csak úgy egyszerűen a helyére tudok tenni. Az mondjuk igaz, hogy mint azt épp az előbb említettem volt, már a 2023-as negyedik rendrakási hullám fut, csak ugye az ilyesmik nálam eddig valahogy nem jártak ennyire szép eredménnyel.

   Hogy van még mit csinálnom, azt ugye mi sem bizonyítja jobban, mint az ajtó mellé készített szétszedendő kincsek látványa. Ezeket ha év végéig mind letudom, az nemcsak azzal az eredménnyel fog járni, hogy a pincébe kényelmesebb lesz belépni, meg persze a hely is nagyobb lesz benne, hanem egyben azzal is, hogy a mindent tudó táblázatom azon füle, melyen a már beszámozott, de le még nem tudott tételeket tartom nyilván, végre kezelhető méretűre csökken. Mármint a lista remélhetőleg már nem fog kilógni a képernyőből, így kényelmesen átláthatóvá válik. Már ha csak hülye szokásomhoz híven újra hozzá nem írok valamiket...

   Hogy 2023-as tevékenységeim kapcsán az első 56 szétszedést jelző lista minden egyes rubrikájába került egy iksz (a többi jelölés amúgy a megtekintett filmeket jelöli), s már a második listába is húzhattam egyet, az ugyan kiváló eredményként értékelendő, csakhogy ha úgy nézem a dolgot, hogy a már megemlített, de szét még nem szedett tételek száma 2023-ban még csak öttel csökkent, akkor viszont már nem igazán van mire büszkének lennem...