Íme a szerző pincei pakolászás 2023 című projektjének harmadik ütemében elért egyik kellemesnek minősített részeredmény. No nem a rumlit kell nézni, hiszen az nem volt cél, csak együtt járt a pakolással (no nem mintha előtte rend lett volna), hanem a három kétajtós szekrényen már nem látható ajtókat, mely semmi kis művelet hatására szinte megnyílt a tér. Ami a téren felül szintén megnyílt, az az összes öreg HDD előkerítésének lehetősége. Mármint az öreg merevlemezek ha elszórva is, de zömükben ebbe a három szekrénybe lettek koncentrálva. A zömöt úgy kell érteni, hogy bár a lakásban is találtam hatot, meg még idelent is egy másik helyen kettőt, de aztán kész, vége, annyi volt. Hogy pontosan mennyi az annyi, azt természetesen majd mindjárt megmutatom.

   A készlet nemcsak azért került kiterítésre az asztalra, hogy tisztán lássam mi vár rám, hanem azért is, hogy ezzel megakadályozzam az asztalon történő apró dolgok szétválogatását. Mármint most épp nagyon nem szerettem volna a többi futó projektemet holmi apróságokkal akadályozni.

   Miután az immáron ajtók nem takarta polcokra semmit sem sikerült normális módon visszarámolnom, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy ha nem is most, de idővel a CD, a DVD, és még a floppy lemezeim is biztosan le lesznek selejtezve. Épp mint ahogy a 3,5-ös meghajtók, valamint a mára már teljesen értéktelen routerek is a kukában fogják végezni.

   Mivel a számítógépes cuccok közül leginkább ez a horgászkellékes doboz rítt ki, valamint kedvem sem volt a további pakolászáshoz, meg ugye az asztalt is sikerült teljesen elfoglalnom, a rengeteg régi merevlemez sorsát eldöntő projekt első napjának zárásaként a zöld dobozt átvittem a tűzifás pincébe, majd hiába volt még fiatal az idő, végül üres kézzel távoztam. Mármint tettem ezt annak ellenére, hogy korábbi tervem szerint, mivel egyben képtelen lennék akkora súlyt megemelni, a merevlemezek lakásba történő felhordását majd apránként intézem el.

   Bár magam is meglepődtem rajta, de már mindjárt másnap újra ide evett a fene. Ez amúgy csak azért történt, mert a lakás ha nem is nagy és alapos, de attól még legalább a lényegi részeket érintő takarítása közben előkerült egy csomó szemét. Szóval épp csak lehoztam a konyhából a szemetet, s ha már egyszer lejöttem, na nehogy már üres kézzel menjek fel! Mármint ha nem viszek magammal minden egyes alkalommal legalább néhány merevlemezt, akkor egy ekkora tömeg ugye sosem ér fel. Pláne úgy, hogy mint az balra és fent látható, időközben (ez amúgy még tegnap volt) egy bigfoot képében előkerült egy újabb merevlemez.

   Az első felhordás eredménye nem azért lett több, mint az előbb említett négy, illetve hat HDD, mert tettem egy újabb fordulót, hanem azért, mert fene nagy lelkesedésemben a hall polcain található példányokat is hozzájuk csaptam.

   Bár ez nem tartozik szorosan a témához, attól még elmesélem, hogy mikor ezt megláttam, akkor akár meg is mertem volna rá esküdni, hogy egészen eddig nem a 800, hanem az 1600 volt felül. Mivel ezen a ponton a sorrendet állítani nem lehet, el nem tudtam képzelni, hogy mégis mi a csuda történhetett. Amúgy nem történt semmi csoda, épp csak már megint sikerült valamit elfelejtenem. Mármint azt felejtettem el, hogy a kisebb képeket tartalmazó mappát (amúgy már hosszú évek óta) nem 800-nak, hanem small-nak szoktam elnevezni. Őszintén merem remélni, hogy a merevlemezek pusztítása nem jut erre a sorsra. Mármint nem feledkezem meg róluk, ami már csak azért is nehéz lenne, mert ugye meglehetősen feltűnő helyre lettek odatéve.

   Na ez a jó eredmény! Már úgy értem az, melynek hatására egy polc csak úgy egyszerűen leürül. Mármint az előbb (amúgy ki tudja miért) még itt voltak a hallban található merevlemezek. Még néhány ilyen projekt, például letudom végre a három példányban is a polcaimat nyomó, engem pedig már szintén évek óta nyomasztó BRG MK-29-est, a faládika rádiót, a Tronic PLL szintézerest, a dobozától már meg is szabadított kicsi daxlit, meg ki tudja mit még, mire fel akkora lesz itt a hely, hogy csak nézek! Most persze ahelyett, hogy a kezem járna, csak nézek, mire fel menten ki is szúrtam magamnak a zöld doboz mellett díszelgő fadarabot.

   Mármint ezt. Mivel ez a műszaki könyveim szkennelésekor kellett (amúgy egyszerűen csak mint nehezék), annak a projektnek meg ugye már vagy egy évtizede vége, így ezt az építményt most az ünnepélyes keretek mellőzésével leviszem a pincébe, mégpedig ahhoz a párjához, ami a nyitóképen a felső polcon felül középen látható.

   Amit már csak azért sem kell az előbb látott tápegységekről levágnom, mert van belőlük egy egész dobozzal. Ezeket a kábeleket amúgy épp a minap szedegettem ki az előbbi képen látható szekrényből. Mindezt úgy, hogy szerintem már több "PC kábelek" feliratú dobozom is van, épp csak a fene nagy rendben nemhogy nem találom őket, de még csak be sem férek abba a sarokba, mint ahol a fellelési helyüket sejteni vélem. Az egyik dobozt végül megtaláltam, ráadásul hozzáférhető helyen, épp csak nem volt benne anya - apa típusú Molex csatlakozós toldókábel, amit persze semmiből sem fog tartani elkészíteni.

   Hogy a Molex toldókábeles ötletem beválik, az ugyanúgy biztos, mint ahogy az, hogy a hosszú IDE ATA kábeles sajnos nem. Mármint míg a tápkábelhez a toldó könnyedén legyártható, addig a szalagkábelhez toldót már csak azért sem tudok készíteni, mert ahhoz szerintem még életemben nem láttam lengőaljzatot.
   Amennyiben szerencsém lesz, s az illesztőkártyához a kábel nem forrasztva van, hanem aljzattal van csatlakoztatva, akkor persze semmi gond, épp csak majd egy kicsit szét kell túrnom a szépen összeállított rendszert.

   Ha már épp szóba került a rendszer, gondoltam megemlítem, hogy ha minden igaz, bár az ideire még biztosan nem, de a jövő év végére talán már lefogynak annyira a bemutatásra váró tárgyaim, hogy nem fogok tudni rendszert csinálni belőle, hogy túltöltöm velük az asztal pultját. A kép természetesen nem erre utal, hanem azt mutatja, hogy a merevlemezeket egyetlen nap alatt sikerült felhoznom. Ez végül úgy sikerült, hogy direkt kerestem olyan okokat, melyek a pincébe vittek, s visszafelé jöttömben mindig megraktam a dobozt.
   A következő megmozdulásom igen nagy valószínűséggel egy a tömegcsökkentés irányába tett lépés lesz, melynek keretében kiválogatom, majd persze egyből szét is kapom azokat a merevlemezeket, melyeket már egy próba erejéig sincs értelme a számítógéphez csatlakoztatni.

   Vagy ha nem, akkor a lomkupacra még éppen ráférő Philips készülék fog következni. Na most ha mégsem ezek, akkor a következő lépésemnek most még annyi alanya van, hogy azokat szó szerint értelmetlenség lenne felsorolni.
   Ezt amúgy már nagyon tervezgetem, azonban azt találtam ki, hogy egy "mi van még hátra" témájú cikket most aztán már tényleg csak akkor írhatok, ha a már megemlített, de szét még nem szedett tárgyak számát sikerül levinnem 100 alá. Mivel a mindent tudó táblázatom jelenleg 121 feldolgozásra váró tételt mutat, ha minden igaz, akkor a megálmodott felsorolós cikket még az idén megírhatom. Ennek persze annak tükrében, hogy most még sem a 2018-as, sem a 2019-es terveimben szereplő tételeket nem tudtam le, mondhatni nem sok értelme van. Mivel nekem sem sok, lesz ami lesz. A lényeg az, hogy haladjak szépen tovább.

   Bár a következő lépésnek egyértelműen annak kellett volna lennie, hogy fogom és előszedem az USB átalakítós külső HDD házat, mégsem az lett, ugyanis találtam a pincében egy újabb merevlemezt. Ez a példány speciel a 3,5-ös floppymeghatók között volt elbújva.

   Hogy nem vagyok komplett, az egyértelmű. No nem mintha ezt bárki bármikor is vitatta volna... Mármint arról van szó, hogy a piacon már megint képtelen voltam ellenállni a nyomott árnak, s vettem két újabb merevlemezt. Ez amúgy nem volt teljesen agyament cselekedet, ugyanis a két frissen vásárolt 500 gigás SATA merevlemezzel akár az összes többit ki tudom váltani. Már úgy értem, hogy kapacitás szempontjából. Az előző héten még 1,5 terás WD Green is volt, csak azért nem mertem megkockáztatni esetleg potyára kiadni egy ezrest. A két 500 gigásért viszont már meg mertem kockáztatni a 200 forintot. Mármint a kettő volt együtt 200, ami valljuk be, hogy annyira nyomott ár, aminek tényleg nagyon nehéz lett volna, és persze nem is sikerült ellenállnom.

   Bár nagyon úgy néz ki, mintha már belecsaptam volna a lecsóba, ez azonban csak annyit jelentett, hogy megtekintettem a merevlemezek tartalmát. Mindkettőn XP operációs rendszer volt.
   Bár természetesen egyből tettem egy próbát a meghajtók újraformázásával, s az még sikerült is, az egyik HDD azonban annyira furán viselkedett, konkrétan nem lehetett rámásolni adatokat, mert a folyamat mindig elakadt, hogy végül rájöttem, valószínűleg nem a HDD, hanem a SATA illesztőpanel a hibás. Mármint ezzel már máskor is meggyűlt a bajom, mire fel menten úgy döntöttem, hogy majd csak akkor térek rájuk vissza, ha veszek egy normális illesztőpanelt. Persze ez is normális, de valami külső HDD dobozból származik, mire fel elképzelhetőnek tartottam, hogy valamiért csak azt a meghajtót szereti, amihez adták. Vagy egyszerűen csak van rajta egy érintkezési hiba, vagy túlmelegszik, vagy mit tudom én. Annyit nem ér az egész, hogy nekiálljak piszkálni, aztán esetleg még rontsak is a helyzeten. No nem mintha ez egy már eleve zavarosan viselkedő hardver esetében károkozásnak lenne minősíthető...

   Hogy a dolgokba bele ne keveredjek, a részben megvizsgált merevlemezeket feltettem a polcra. Hogy inkább azokkal kellett volna foglalkoznom, melyeket biztosan nem tartok meg, és akkor keletkezett volna a pulton némi hely? Nos remélem, hogy legközelebb már így lesz.

   Úgy tudtam, hogy nem úgy lesz, hogy már meg sem lepődtem rajta! Miközben a szobai szekrény mélyén talált illesztőkártyával az egyik merevlemez minden hiba nélkül működött, és még csináltam is rá gyorsan (amúgy az USB2-es átviteli sebesség miatt csak lassan) a fontosnak tartott adataimról egy biztonsági mentést, addig a másik, konkrétan ez a WD Green nagyon különös jelenségeket produkált.

   Ami először azt hittem, hogy csak azért volt, mert apukám labortápján véletlenül letekertem az áramkorlátot. Ezt amúgy onnan vettem észre, hogy miközben az asztalon heverő, épp nagyban adatokat nyelő merevlemezt bámultam, egyszer csak kiszúrtam, hogy a feszültségmérő mutatója időnként visszavág. Miután az úgy kb. 400 milliamperre beállított áramkorlátot megszüntettem, gondoltam majd minden mindjárt jó lesz, de persze nem lett az.

   Íme az elektronikát a mechanikában található fejáramkörökkel összekötő csatlakozósor. Miközben a függőlegesen álló vonások a mechanikán található érintkezők nyomai, addig az összevissza álló karmolásokat lehet, hogy csak a gyári mérőtüskék sora okozta.
   Bár igazándiból nem sok reményt fűztem hozzá, konkrétan már épp készültem rá, hogy fogom és kinyitom a dobozt, majd ezt követően a merevlemez viszonylag gyorsan a kukába kerül, az összes csatlakozó denszeszes tisztítása, majd a lemez teljes újraformázása használt. Ez annyira így volt, hogy mikor próbaképp mind az 500 gigabájtot teleírtam adatokkal, nemhogy elakadást, de még csak adatátviteli akadozást sem észleltem. Ettől persze még lehet, hogy majd a laptopra is rádugom a SATA HDD-ket, majd tesztelés címszóval még onnan nézve is kapnak némi kínzást, erre azonban már csak a még reám váró feladat nagysága miatt sem merek megesküdni.

   Mára azt találtam ki feladatomul, hogy egyszerűen csak tömegcsökkentek. Mármint amelyik HDD-ben nem pörög fel a lemez, azt menten szétszedem, ezzel apasztva le a pulton kialakult zsúfoltságot. Persze ha csak néhány beteg példányt találok, akkor épp mint megannyi másik, úgy ez a tervem is be fog fuccsolni.

   Mikor a fiókba épített, amúgy a master / slave eszközpozíciókat váltó kapcsolót megláttam (lásd jobbra), akkor meg mertem volna rá esküdni, hogy ez valaha nem így oldalt, hanem hátul volt.

   Az azért milyen durva már, hogy a vezetékek végeit ahelyett, hogy a tüskesorra dugdostam volna fel, természetesen valamiféle csatlakozó közbeiktatásával, inkább ráforrasztottam a panelra. Erről az akcióról amúgy már nincs semmiféle emlékem.

   Ez egy másikféle külső master / slave kapcsoló csatlakozási megoldás, amit egyszerűen csak rá kellett dugni a merevlemez hátulján található, eredetileg jumpereket fogadó tüskesorra. Vagyis meg tudom én csinálni a dolgokat rendesen is, ha akarom.

   Ezen a képen nemcsak a merevlemez korabeli 13.500 forintos ára érdekes, hanem az is, hogy később, mikor már mindent mindennel összekevertem, természetesen a HDD fiókjának tetejét is, amit nem dobtam ki, így most van egy olyan rossz fiókom, amelyikről nem tudom, hogy az. No nem mintha ez gondot okozna, hiszen miután elteszem, valószínűleg soha többé nem fogom elővenni.

   Bár részemről komolyan reménykedtem benne, hogy a merevlemezeknek legalább a harmada beteg lesz, a fel nem pörgés miatt csak négyet sikerült közülük kiselejteznem. Az utóbbi napok (amúgy inkább hetek) semmittevéséhez képest persze már ez is valami.

   Ez is egy 2,5-ös meghajtó, ami valószínűleg azért nem pörgött fel, mert a valaha szigetelésként funkcionáló valami idővel gépzsír állagú anyaggá változott. Amúgy eredetileg 20 (de lehet, hogy csak 10) megabájtos volt, s valami eszement hangon sivított. Miközben az összes többi merevlemez lemeze mint a tükör, olyan fényes, ez tisztára olyan, mintha karcos lenne. Mikor legutóbb próbáltam, akkor amúgy emlékeim szerint még működött. Az mondjuk igaz, hogy ennek már több mint 10 éve volt.

   Miközben a bal oldali dobozban a megőrzendő, vagy a pince mélyén tovább boncolandó alkatrészek vannak, addig az asztali szemetesemben a kukázandók.
   Ami ebben a képben, illetve hozzákapcsolódóan igazán érdekes, az a két doboz közötti, természetesen bontásra váró panelek kupaca, amit nem tudtam hova tenni, pedig amúgy annyira szerettem volna adni nekik egy saját dobozt, hogy mikor a szemetet a kukába levittem, még a lomos pincébe is bementem érte, azonban egy árva üres példányt sem találtam belőle. Ez annak fényében, hogy a 2023-as pincei pakolászásaimnak már az első, a második, és még a harmadik üteme is lefutott, melyek keretében főképp a dobozaim tartalmát rendeztem szét és össze, még finoman szólva is k*rvára elszomorító volt. Ráadásul nemhogy a képen balra látható dobozból, de még csak kerek nápolyis vödörből sem találtam üreset, ami aztán végképp érthetetlen. Mármint azért, mert a vödrökből az összes vegyes alkatrészt kiszórtam, így azokból találnom kellett volna egy rakat üreset. Ehhez képest csak két még telit találtam, a fedeleik azonban azoknak sem kerültek elő.

   A végén a panelek csak azon az áron jutottak saját dobozhoz, hogy a pince mélyén az egyik ottani doboz tartalmát az asztalra borítottam, amiért persze mikor legközelebb arra járok, biztosan áldani fogom a nevem. Ebből szerintem már megint az lesz, hogy valamelyik délután elgurulok az IKEA áruházba, ahol is veszek még vagy legalább öt ilyen méretű dobozt.

   Hogy a merevlemezeket hordozó fiókok fogadására épített külső egységet a kísérletekhez ennyire szét kell szedjem, arról mondjuk nem volt szó. Mármint még a tápegységet is ki kellett vennem a dobozból, merthogy nem fértem tőle hozzá az IDE - USB illesztőpanel csatlakozójához.

   Amit szerencsére nem a tápegység vezetékeinek keveredése okozott. Mármint ami jobbról jön, az a színzavarodás (mert ugye nem a piros a plusz, a mínusz pedig nem fekete), az kérlek Apple eredeti amerikai.

   Ez a lemez ugyan elindult, de mivel azt ígértem meg magamnak, illetve a rengeteg HDD-nek, hogy a 20 gigabájtosnál kisebbek nem kapnak kegyelmet (ezt az ígéretemet később persze megszegtem), hiába pörgött fel, látta a tartalmát a laptop, bár sajnáltam, hogy tönkreteszem, levettem róla a tetejét. Mikor a forgó lemezre próbából rátettem egy mágnesezett végű csavarhúzót, onnantól kezdve ha még forgott is, de már nem látszott a lemezen semmi. Mármint nemhogy adat, de már eleve fel sem ismerte meghajtónak  gép.

   A magnetikus érintés előtt viszont ahhoz képest, hogy a lemez nem tiszta térben forgott, hanem a hall nagyon is poros levegőjében, az adatok a lemezre / lemezről zavartalanul áramoltak.

   Ez amúgy egy olyan HDD, aminek létezett kétszeres tárkapacitású változata is, melybe természetesen nem a képen látható módon egy, hanem két lemez, meg persze a hozzájuk tartozó fejek is be voltak építve.

   Ennek a meghajtónak a testvérét láttuk az előbb. A kettő közötti különbség mindössze annyi, hogy míg az előző példányt egy mágneses végű csavarhúzó odaérintésével, ezt a puszta leheletemmel tettem tönkre. Mármint miután ráleheltem, nemhogy eltűntek róla az adatok, de már eleve be sem jelentkezett.

   Mikor már épp kezdtem volna örülni, hogy a rengeteg HDD-ből végül csak ennyi maradt, akkor természetesen menten kiderült, hogy a polcon maradt fiókkeretek sem üresek.

   Mire fel végül holnap ennyi mindent kell a pincébe levinnem, majd odalent valami elfogadható módon el is kell őket helyeznem. Ez szerintem a lomos pince egyre javuló helyzetének fényében nem lesz egy lehetetlen feladat. (bízta el magát a szerző újra rutinosan)

   Mivel néhányat már szétszedtem, azt viszont nagyon is láttam, hogy annyi csavar kitekergetéséhez, mint amennyi ennyi HDD-ben van, nem lesz elég egy délután. Amúgy csak azért nem dobom ki őket így egyben, mert ugye vannak bennük újrahasznosítható apró csapágyak, erős mágnesek, valamint néhány tetszetős mechanikai elem is akad.
   Az eredeti tervem amúgy az volt, hogy egy kisebb HDD tetejét levéve, abba szórok egy kevéske port, majd ezt követően megnézem, hogy az állatkodásommal mégis mennyi hibás szektort sikerült okoznom. Ehhez képest a lemezre elég csak rálehelni, és már megadja magát, így az olyan durvább kísérleteim, mint mondjuk a nyitott merevlemez beáztatása, természetesen elmaradtak.
   A lemezek tartalmáról annyit, hogy azon főképp mindenféle régebbi operációs rendszerek voltak. Bár azt szokták mondani, hogy a világban felhalmozódott adatmennyiség zöme pornó, abból csak az egyik lemezen találtam, és még ott sem valami sokat, és még az sem az én gyűjtésem volt.
   Ami viszont igencsak különös volt, az egy egészen biztosan az én kezelésemben álló oprendszer (látszott a startmenüből) egyik könyvtárában talált adathalmaz, ami teljesen egyértelmű, hogy a ház néhai lelke Pista bácsi lányához volt köthető. Hogy azok a fájlok mégis hogyan kerülhettek hozzám, arról még csak lövésem sincs! Mármint Pista bácsinak nem volt PC-je, ahogy beszélgettünk, a számítógép még csak nem is érdekelte, a lánya pedig már évtizedek, konkrétan a 70-es évek vége óta nem lakik itt.

   Nyitásképp leszaladtam a pincébe, természetesen hónom alatt a megmaradásra ítélt merevlemezek egy már elcsomagolt adagjával, majd ha már épp amúgy is ott voltam alapon, megtekintettem az elhelyezésre váró vonalzók tömegét, valamint a szétszedésre váró univerzális bölcsőt, és még a mini nyomtatót is.

   Az ugyan igaz, hogy a minap keresett vödrök közül az egyiket megtaláltam, benne a piacon vásárolt felsőmaró maradványaival, csakhogy nem mernék rá megesküdni, hogy ezt a vödröt a lomos pincéből hoztam át. Meg persze a kérdés még mindig nyitva. Mármint az a kérdés, hogy vajon merre lehet a többi kiürült doboz és vödör.

   Most azt fogom játszani, hogy minden egyes lejövetelem alkalmával a visszafelé útra beteszek a katicás, amúgy fahordó szatyorba egy földdel teli ládát, aminek remélhetőleg estére az lesz az eredménye, hogy egyrészt az összes megtartásra ítélt merevlemez leér, másrészt az összes láda fel.

   Íme az összes olyan merevlemez, amit nem dobok ki. Apróbb szervezési hiba, hogy a "mi van rajta és mekkora" adatokat tartalmazó sárga cetlik nem a fiókok oldalára kerültek, így a pakkok kicsomagolása nélkül nem tudni, hogy melyikük mit tartalmaz. No nem mintha ebben az életemben újra elő akarnám őket szedni...

   Bár a ládák mind felértek, ezek még csak a ládák. Mármint a pincében ugye látható volt a tetejükön egy csomó cserép, amúgy jégkrémes vödör is, amiket persze majd még szintén fel kell hoznom, azokat azonban már nem ma.

   Mikor idővel leürült a polcos teteje, a zöld vödröt végre visszatehettem az őt megillető helyre. Mármint ez a vödör a ládák lehozása óta úgy másfél méterrel arrébb volt elhelyezve, ahonnan valahogy mindig fájdalmasnak éreztem elvenni. Na jó, igazándiból nem a vödör felkapása fájt, hanem annak tudata, hogy azért nincs a helyén, mert azt azokkal a ládákkal foglaltam el, melyek helyén az útszóró sós pincében jelenleg valami egészen más, oda szintén nem való dolgokat tárolok.

   Végül még a magnót is visszatettem a pultra, az asztalon direkt az orrom előtt hagyott, elbontásra ítélt merevlemezekre viszont már (amúgy direkt) nem mentem rá. Na jó, bevallom. Kettőről levettem a tetejét, csak mikor rájöttem, hogy mindet szétszedni mekkora csavarhúzózással jár, akkor még tőlem is szokatlanul gyorsan feladtam, mondván holnap is van nap.

   Mikor a leselejtezett merevlemezek elbontása című feladatnak másnap, megjegyzem már erősen késő délután nekiálltam, akkor úgy voltam vele, hogy olyan nincs, hogy én azzal a feladattal még aznap végezzek. Ehhez képest még este nyolc is alig múlt, mire már el is fogytak a kitekerhető csavarok.
   A képen amúgy az egyik merevlemez házának oldaláról lehúzott, a por elleni zárásul szolgáló ragasztócsíkot látjuk, ízlésesen - megjegyzem csak úgy egyszerűen magától - összetekeredve.

   A lemeztányérok és az olvasófejek forgáspontját a fokozott stabilitási igény miatt kell felül is rögzíteni, mire fel amin volt, meg persze el is volt takarva (ez szinte az összes HDD-t jelentette), azokról mind húzogathattam le a matricákat. Mikor már nagyon untam a szélüket felpiszkálni, áttértem arra a megoldásra, hogy a címkéket csak a csavarok feje körül szakítottam fel.

   Az egy számomra nagyon különös jelenség volt, mikor az egyik lemezről a címkét feltépve, annak ragasztója nem a címkéhez, mint inkább a doboz fedeléhez ragaszkodott, mire fel a képen látható vaslemez mondhatni elengedhetetlenné vált.

   Egyszer régen egy ilyen különös gumiruhába bújtatott merevlemezt már kidobtam. Ez az ötlet (mármint a gumiruha ráadása egy merevlemezre) annyira nem vált be, hogy amint feltűnt, menten feledésbe is merült.

   Az elektronika leszerelése után, az avatatlan szemek számára egészen eddig sikeresen rejtőzködő matrica alól előkerült egy ovális lyuk, amin keresztül az egyik lemez látszik.

   Íme az elbontandók közül valami érthetetlen okból utolsónak hagyott, a második bekapcsoláskor felpörgés helyett füstöt és meglehetősen rossz szagot árasztó HDD nyáklapja, amin egyértelműen a C36-os kondenzátor nem bírta tovább.

   Én viszont - a derekam rozzant állapotához képest - meglepően sokáig bírtam az ücsörgést és a csavarhúzózást! Mármint minden egyes meghajtót kivégeztem, és még egy kis további csavarhúzózáshoz is maradt bennem erő.

   A balra látható dobozban azok az olvasófejek vannak, melyekből nem sikerült kiszednem a csapágyazást, s majd a pincében megyek rájuk. A másik dobozban pedig azok a panelek vannak, melyekre majd még ránézek, hátha még találok rajtuk egy-egy az enyészettől megmentésre érdemes alkatrészt.

   Mivel úgy éreztem, hogy a hallban feltétlenül rendet kell tennem, a szemétbe való részeket berakosgattam a katicás szatyorba. Mikor a szatyornyi fémet a hallból az előszobába kihoztam, menten megéreztem, hogy azt másnap csak két adagra bontva leszek képes levinni. Persze egyben is le tudnám vinni, csak ugye ha kiakad tőlük a derekam, akkor mégis hogyan jövök vissza?
   Amit a kisbútor tetején látunk, azok az olvasófejek másik végéhez, vagyis a lineáris motorhoz tartozó mágnesek, amiket persze nem kidobok, hanem majd be, mégpedig a lomos pincében található "mágnesek" feliratú dobozba.
   Mikor ezeket a feladatokat magamnak ilyen szépen felvázoltam, akkor mindjárt megéreztem, hogy valami már megint nem stimmel. Egyrészt az nem stimmelt, hogy miközben én már nagyon úgy éreztem, hogy ennek a cikknek itt van a vége, még sem a paneleket, sem az olvasófejeket nem bontottam szét, másrészt ahogy azt már csak szoktam, már megint elkövettem egy csúf logisztikai hibát, amit valami tőlem igencsak szokatlan módon azonnal nekiálltam orvosolni.

   Mármint fogtam és kiszedtem a dobozból a további boncolásra szoruló olvasófejeket, átrakosgattam a szürke melóskabátom zsebébe, majd bekerültek a helyükre a mágnesek és a motorok, azok ugyanis a dobozzal együtt a lomos pincébe valók. Az olvasófejeket meg ugye a fáspince előtt fogom tovább boncolgatni, miközben a jobbra lent látható, már szépen kitermelt csapágyazott forgáspontok is a fáspincébe valók. Legalábbis mikor a hajtókarokat piszkáltam, akkor még ott találtam meg őket egy dobozban. Hogy most hol vannak, abban a kérdésben csak azért bizonytalanodtam el, mert ugye a pincékben épp nagyban folyik a 2023-as pakolás negyedik üteme.

   Mivel a csavarok szétválogatása című feladat felé vezető rögös utamon útban van a merevlemezek motorjait tartalmazó doboz, így olyan nincs, hogy először ne azt tudjam le.
   Amint a célt ilyen szépen meghatároztam, menten ráébredtem, hogy a motorokkal már nincs semmi dolgom, épp csak át kell őket vinnem a lomos pincébe, ahol persze majd valami normális módon el is kell őket helyeznem.

   Mármint a főfeladatom az olvasófejek forgáspontjainak karokból történő kitermelése. Mint az jobbra látható, az apró csapágyakat tartalmazó dobozról jól gondoltam, hogy az jelenleg még a tűzifás pincében található. Mármint idővel valószínűleg kapni fognak a lomos pincében egy még apukám készletéből mentett saját papírdobozt.

   Miközben az eredeti terv a satuban történő kipréselés volt, mivel ahhoz mindenféle segédeszközök, főképp lyukas fadarabok és nyomórudak kellettek volna, idővel inkább elővettem ezt a csapágylehúzót.

   Bár most így hirtelen nem kellenek semmire, de később lehet, hogy kitalálok számukra valami értelmes célt. Például hordozhatnák annak a mikrométerórának a mozgó elemeit, melynek építését már csak azért is feladtam, mert vettem helyette egy gyárit. Egy másik nagyszerű újrahasznosítási ötletem, hogy valamelyikből szíjfeszítő lesz a megereszkedett lapos szíjú SONY TC-U5-ös deckben.

   Mikor végül a motoros dobozzal a lomos pincébe átjöttem, akkor azt mondtam magamnak, hogy olyan nincs, hogy ha a motorokat azért talán nem is, de legalább a megtartott merevlemezek kupacát az asztalról valami tuti helyre át ne rendezzem!

   A fiókjaikkal nagy ügyesen összekombinált merevlemezek nemhogy befértek a sarokba, de még egy kis hely is maradt a másodiknak betett kupac tetején, ami persze nem jelenti azt, hogy a piacon továbbra is összevásárolhatok mindenféle merevlemezeket. Na jó, azt a másfél terás WD greent azért sajnálom, hogy nem hoztam el egy ezresért.

   Ez a kép a keresztségben nemcsak azért kapta az "el kéne" nevet, mert a motorokat az asztalról nagyon "el kéne" tennem, hanem azért is, mert ahhoz, hogy bizonyos dolgokat továbbra is normális módon tudjak elhelyezni, ahhoz "el kéne" bicikliznem az IKEA áruházba, mégpedig egy újabb adag műanyag dobozért. Arról már nem is beszélve, hogy már csak a permanens helyhiány okán is végre "el kéne" engednem olyan tárgyakat, mint mondjuk az autóba való magnós rádió készletem.

   Mivel a merevlemezekből bontott motorok a többihez már nem fértek oda, így ha magamat azért nem is, de végre legalább azt a dobozt is kiborítottam. (lásd a tartalmát jobbra) Miután ezzel megvoltam, átválogattam a kupacot.

   Aminek az lett az eredménye, hogy a vegyes aprómotoros dobozból kikerültek a léptetőmotorok, egy hálózati villanymotor, valamint a videomagnókból bontott fejdob és szalaghúzó motorok sora.
   Ez az amúgy az asztalon hagyott állapot számomra azt vetíti előre, hogy mikor legközelebb ide esz a fene, akkor a 2023-as pincei pakolászás negyedik ütemében már megint lesz mit csinálnom.

   Mikor a nap vége felé már épp nagyban kezdtem volna úgy érezni, hogy sikeres voltam, hiszen újra kifutott egy régóta húzódó téma, s már csak ezt a néhány kábelt kell hozzá elraknom, hogy ez tényleg így is legyen, akkor a másnapra betervezett átlátszó műanyag dobozok vásárlása kapcsán menten beugrott az ágyam végi ficakba rejtett (na ja, mintha nem látszana) nyáklapokkal tömött doboz.

   Míg a merevlemezek paneljaiból főkép kondenzátorokat és kvarcokat termeltem ki, addig a mindössze két régiféle, még nem SMD technikával szerelt lapban az én szintemen sokkal több újrahasznosítható alkatrész volt.

   Mikor beszóltam anyámnak a szobába, hogy mindjárt jövök, csak leviszem a szemetet, majd anyám közölte, hogy épp nagyban szakad az eső, a merevlemezek sorsát végképp rendező semmi kis záró feladat mégiscsak másnapra maradt...