Bár ez a témához szinte semmi módon sem kapcsolódik, attól még elárulom, hogy ez a kép úgy készült, hogy mikor a fényképezőgép (amúgy a szerzővel párhuzamosan) az őrület jeleit kezdte mutatni, mielőtt a fotómasinát mérgemben földhöz csaptam volna, már csak az ára miatt is inkább letettem az asztalra, míg csak mindketten meg nem nyugszunk. Aztán egyszer csak hopp, a gép csipogott, majd exponált egyet. Hogy a lerakása óta eltelt fél percben mivel töltötte az időt, arra mondjuk nem jöttem rá, és persze nem is érdekes.

   Az viszont nagyon is érdekes volt, hogy bár meg mertem volna rá esküdni, hogy a két ZK140-es magnó elbontásakor a sávváltó kapcsolóikat egyik lomos pincei kapcsolós dobozba sem tettem be, pláne konkrétan itt, vagyis az asztal pultjának szélén hagytam őket, azok még csak véletlenül sem voltak itt! Mivel bőven akadt más dolgom, így a szomorkodás helyett inkább rámentem azokra.

   Nyitásképp ezt a 2023-as lomtalanításkor talált Tesla NZC 130-as lemezjátszót tettem odébb, a ki tudja miért rajtafelejtett húzogatós kapcsolóval. Mármint azért tettem odébb, hogy a holnapi beszerzőkörút végeztével az újabb kincseket - amúgy csak a fényképezés erejéig - majd legyen hova letennem.

   Mivel épp szóba került a fényképezés, az azonnali használhatóságuk érdekében az előbb még itt található csupasz memóriakártyát, valamint az előbb még a lomos pincében látott fényképezőgépet is egyesítettem. Azért az "is", mert ezen felül is rengeteg mindent tettem oda a helyére.

   Első nekifutásra a porszívón száguldó Jerry egeret, a valószínűleg ultrahangos távolságmérőt, valamint a közlekedési lámpát választottam ki, mondván van rá némi esély, hogy ezt a három kis semmiséget egyetlen délután alatt letudom. Kisvártatva rájöttem, hogy mivel délutánonként lomizom, a remélt gyors eredménynek nem sok esélye van.

   Mivel azt is el kell mosogatni (ez nálam ugye kényszeres), így a szintén frissen talált, tulajdonomban még csak néhány napja lévő fonott almát is zsebre vágtam. Előtte persze még itt a pincében kapott egy alapos drótkefés takarítást, a nagyja mocsok eltakarításának érdekében.

   Bár itt, vagyis az asztalom pultján is száradhatnának, megindultam velük a virágállvány irányába, ott ugyanis egyrészt süt rájuk a nap, másrészt a huzat is nagyobb. Ez az áthelyezés persze lehet, hogy csak azért volt, hogy inkább ne is lássam őket!

   Miközben a szobában anyám előtt kezemben az immáron elmosogatott apróságokkal elhaladtam, anyám rám kérdezett, hogy ő is kap-e valami kincset, mire fel a kezébe nyomtam az aranyalmát, amit ő aztán azzal a mozdulttal egyből ketté is vett, majd szomorúan állapította meg, hogy üres. Ahhoz képest, hogy én ugye már alaphangon is mindent szétszedek, az aranyalma nyitjára nemhogy nem jöttem rá, de már eleve meg sem próbáltam kinyitni! Mármint nem feltételeztem róla, hogy a dísztárgy nyitható lenne.

   Ezeket az apróságokat a száradásuk után most nagyon nem szabad itt felejtenem a virágállványon. Mármint ha a hónap végére nem tudom le az "összes frissen beszerzett kincs bemutatása" című feladatot, akkor a frissen beszerzett tárgyakat már csak az elfeledésük meggátlásának érdekében is kénytelen leszek besorolni a már megemlített, de le még nem tudottak közé. Márpedig az nagyon nem lenne jó! Mármint azért nem, mert egy csomó újabb tárgy beírása durván keresztbe tenne az "idei év végére lemegyek 100 alá" című nagyszerű tervemnek. Mondjuk már eleve a lomtalanításkori beszerzések is hátráltatók, de ezt a témát most inkább hagyjuk.

   Az asztalhoz visszaülve, a délutáni biciklizés célterületét hosszan memorizálva, majd a szédülés ellen szolgáló tornasort a fejemmel újra végigcsinálva, az ötödik balra történő nézéskor kiszúrtam a polcon a kapcsolókat.
   Az ugyan igaz, hogy a balra látható mackón az 50-as szám már annyira nem igaz, hogy idén (mármint még 2023-ban) múltam 60 éves, csakhogy az is, hogy ennek nem lenne szabad olyasmiket okoznia, mint egy tárgy lelőhelyéről való megfeledkezés. Erre egyedüli mentségem, hogy az idei évben a pincében már olyan sokat pakoltam, hogy annyi megmozgatott tárgy hollétét már nem csoda, hogy nem vagyok képes mind fejben tartani.

   A kapcsolósorok azért kerültek át ide, mert ekkor még nagyon úgy volt, hogy ők ketten lesznek a következő boncalanyok, pláne azonnal, csak aztán anyám megint beszólt a konyhából (minden nap ezt csinálja), hogy ne álljak neki semminek, mert kész az ebéd, amit betermelve a szerelgetés helyett inkább már megint lefeküdtem aludni.

   Ha rámegyek a feladatra, s minden nap letudok egy friss beszerzésű tárgyat, mivel eddig még alig hoztam haza valamit, azt a többi lomizós nap eredményére is rávetítve, akár azt is képes lennék összehozni, hogy a hónap végére tényleg nem marad semmi restanciám. Mármint a frissen beszerzett tételeket illetően.

   Már csak azért is, mert délelőtt még nagyon úgy nézett ki, hogy aznap délután az esőzés miatt nem fogok tudni elmenni lomizni. Ez amúgy végül nem így lett, mert idővel kisütött a nap, felszáradt az út, és még egy kicsit hűvös is maradt, hogy ne olvadjak el.

   Már csak azért is, mert ugye ez az alkatrész újrahasznosítható. Mikor még nem volt nyáklap, az áramkörök azonban már voltak annyira bonyolultak, hogy nem volt elég az alkatrészek lábait csak úgy egyszerűen összedrótozni, akkor az elektronikus masinák belsejét az ilyen és ehhez hasonló forrasztólécek uralták.

   Ez pedig a benyomott állapot, mikor is a tulajdonképpeni kapcsolást végző érintkezőket hordózó sárgás műanyag alkatrész egy kissé ferde pozícióba kerül. Mit ne mondjak, ez a kapcsoló sem egy precíziós műremek...

   Aki a lényegből még ennél is többet szeretne látni, bármikor szétszedhet egy ilyen kapcsolót. Már ha van neki készleten. Én amúgy azért nem romboltam tovább, mert úgy éreztem, hogy nemcsak szétszednem, de talán összeraknom is sikerülni fog. No nem mintha egy darab (még ha csak annyi volna...), valószínűleg soha újra nem hasznosuló kapcsolósor a pincemélyi dobozban nem lenne elég...

   Míg magukat a kapcsolókat a korábban látott tekercsrugók ellenében kell benyomni, addig ez a drótdarabnak tűnő rugó a nyomógombok bennmaradását előidéző akasztólemezt feszíti meg.
   Ezzel az apró alkatrésszel az a baj, hogy a nagyon okos felhasználó a magnó tudatlan javítása közben esetleg drótnak nézi, kipiszkálja, aztán menten annyi is lesz a kapcsolósor helyes működésének. Az ilyen és hasonló esetekről a szervizes kollégák tudnának akár napokon át mesélni.

   Az apró érintkezőket nem azért nem vettem ki a helyükről, mintha féltem volna tőle, hogy majd nem tudom őket visszarakni, hanem csak elfelejtettem. No nem mintha így nem látszana belőlük éppen elég...

   Ezekkel az érintkezőkkel nem az a baj, hogy nagyon aprók, hanem az, hogy a kapcsolóban annyira belül vannak, hogy a nem valami lötyivel (kontaktspray) való tisztításukhoz ha kiszerelhetők is, a kapcsolót azonban ennyire szétbontott állapotából már komoly kihívás összeszerelni.

   No nem arról van szó, hogy mechanikailag, mert ahhoz csak némi kézügyesség, tapasztalat és szerencse szükségeltetik, hanem azt a rengeteg drótot lenne komoly kihívás a kapcsoló lábaira mind visszaforrasztgatni.

   Hogy ezt a két alkatrészt egészen biztosan így kell egymáshoz illeszteni, azt a még egyben lévő kapcsolóról lestem le. Ha nincs másik, akkor persze segít a fénykép, vagy ha az sincs, akkor egy a kapcsolót még egyben ábrázoló rajz.

   Azt terveztem, hogy ezek ketten most úgy, de tényleg úgy lemennek a pincében nem is oly rég létrehozott Isostat kapcsolós dobozba (bár ezek nem Isostat típusú kapcsolók), hogy mikor ez csak néhány nap múlva történt meg, akkor tisztára meg voltam sértődve...