Mikor épp nagyban a hétvégi lomos piac felé karikáztam, egyszer csak szokatlan tartalmú kiabálásra lettem figyelmes. Konkrétan ez a szobakerékpár üvöltött utánam az út széléről.

Géza! Vigyél el, szedjél szét, csak ne hagyj itt!

   Hogy aznap mennyire voltam szerencsés, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a műszerzsinórjaim rendbetételéhez végre kaptam a piacon néhány normálisabb fazonú BNC dugót. A szokatlan sikersorozat folytatásában komolyan reménykedve, rámozdultam az óra leendő helyének felkutatására, azonban abba a semmi kis feladatba ismételten belebuktam.

   A szokatlan sikersorozatról annyit, hogy az elmúlt időszakban nemhogy biciklizés közben nem találtam semmi érdekességet, de még a piacon sem kaptam! Mármint utóbbin hetek óta nem volt semmi megvásárlásra érdemesnek minősíthető érdekesség, pedig én aztán tényleg minden szart összevásárolok. Most meg kaptam fotóállványt, kis dobozkában régi menetfúrókat, amerikánert, Telefongyári öreg forgókondenzátort, valamint az előző képen látható, aranyozottnak tűnő BNC dugókat is. Az üres flakont és a szobabiciklit pedig találtam.
   Bár erősen rezgett a léc, hogy a korábban tett ígéretemhez híven a szobabicikli következik (mármint megígértettem magammal, hogy az útszéli zöldből csak akkor hozhatom el, ha elbontom), ahogy az nálam már csak lenni szokott, ez már megint nem így lett.
   Amúgy csak azért nem a szobabiciklire mozdultam rá, mert az utóbbi időkben a kerti munkákat olyan, konkrétan letagadhatatlan szinten hanyagoltam el, hogy aznap aztán már tényleg kénytelen voltam nekiállni legalább a térdig érő gaz lenyírásának, előtte pedig a favágásnak.

   Mikor már csak a beteg fotóállvány és a mini szobabicikli volt hátra, valahogy megéreztem, hogy aznap valami csoda folytán nem állok meg, míg csak innen ezek ketten is el nem tűnnek. Mármint ekkorra már letudtam a párátlanítót, amihez ráadásul a szétszedése előtt csatlakoztattam a kannát, hogy az is meglegyen.

   Ez szegénykém nemcsak azért nem éli túl a mai napot, mert nem kell, hanem azért sem, mert megígértem neki, hogy a piszkálódásom után vége, onnantól fogva már senki sem kínozza tovább.

   Hogy a gép kissé már rozzant állagát szó ne érhesse, kiderítettem róla, hogy már elmúlt 20 éves! Mármint manapság ugye nem szokásuk a gépeknek, hogy 20 évig kitartsanak.

   Apukám régi orosz dugókulcs készletét csak akkor szoktam elővenni, ha valami vékony helyre kell beférnem. Most amúgy nem vált be, egy másik 13-as csőkulcs azonban igen.

   A "házban mégis melyik csavar rögzíti az elektronikát" kérdésemre az egyik sem meghatározás a helyes válasz. Mármint azt egyszerűen csak meg kellett nyomni, mire fel a helyéről menten kiesett, ezzel derítve fényt az elemcsere mikéntjére.

   A Konica Minolta Z10-es kamera annyira beleszerelmesedett a pinceajtó elé helyezett linóleum faforgácsra emlékeztető mintájába, hogy már megint nem sikerült róla meggyőznöm, hogy a témára koncentráljon. Mindeközben nagyon úgy néz ki, hogy a pedál tengelyéről (amúgy mindkettőről) hiányoznak a csapágyak, illetve jelen esetben golyóskosarak.
   Egy a témával kapcsolatos, rajtam kívül valószínűleg senkit sem érdeklő apró érdekesség (hát persze, hogy az), hogy a két pedáltengely kiszerelése után az egyik szőrén-szálán eltűnt, pedig ez a hozzáállás az ilyesforma arasznyi hosszúságú vasakra egyáltalán nem jellemző.

   Míg jobbra egy a vaskerékre csavarozott mágnest látunk (találtam is alatta egy rakat megfogott fémforgácsot, addig balra azt a reed relét, amit vezérel. Amúgy a reed relé adja az elektronikának a fordulatonkénti egy impulzust.

   Ez viszont már tényleg az apraja. A kép "csak néhányat" címe amúgy nem azt jelenti, hogy ezekből az alkatrészekből "csak néhányat" tartottam meg, hanem őszinte sajnálatomra azt, hogy "csak néhányat" tettem be a helyére azonnal.

   Mármint az apróságok nagyja ide, ebbe a vegyes alkatrészes dobozba került, én magam pedig idegállapotba, mert ugye legközelebb már megint kénytelen leszek nekiállni az apró alkatrészek legalább úgy nagyjából történő szétválogatásának.

   Mivel sem az idő, sem a lendületem nem fogyott el, már nyúltam is oda az esztergára a fotóállványért. A szobabicikli elektronikáját viszont a nap végén idelent felejtettem. Gondolom azért, hogy másnap jöhessek érte vissza...

   Miközben az elektronika a pincéből már mindjárt a kitermelésének másnapján feljött, ugyanerre a fotóállványnak két napra volt szüksége, de csak mert a fadarabos polcon oly ügyesen helyeztem el, hogy alig találtam meg.

   Bár az előző nap délutánján még nagyon úgy volt, hogy amit a pulton látok, ha már mindjárt aznap azért nem is, de másnap mind letudom, ha csak egyetlen napra is, de már megint ledöntött a lábamról valami. Valószínűleg a covid 2023-as gyenge variánsa lehetett. Szerencsére épp mint korábban, most is csak kellemetlen tüneteket okozott, pláne egyetlen napos lefolyással. Illetve a helyzet még ennél is jobb volt (már ha lehet ilyet írni egyáltalán egy betegség esetén), mert délutánra szinte teljesen rendbejöttem.

   Mármint délutánra annyira jól lettem, hogy végre letudtam a Telefongyári forgókondenzátor összeszerelését (már az a semmi kis téma is napok óta itt állt), majd behoztam helyette az előszobából az ipari nyomógombokat. Mármint azért, nehogy már megint az legyen, hogy nincs szem előtt alternatíva, s a végén még nem csinálok semmit. Te, hogy ez velem mostanában milyen sűrűn megesik...

   Ezzel az aprósággal már csak azért is gyorsan fogok végezni, mert ugye nem nagyon van rajta mit szétszedni. No nem mintha ez engem vissza szokott volna tartani tőle, hogy a témáról terjengősen írjak...

   Ezeket a jeleket szerintem már az az ember sem értette, aki iderajzolta! Mármint szerintem a két kissé srég egyenlőségjelre helyezett tésztaszűrő, egy csáléra sikerült bumeránggal letakarva, az egy amúgy reed relét tartalmazó dobozon annyira nem jelent semmit, hogy ha lenne hozzá kedvem, akkor erről akár egészen hosszan is tudnék értekezni.

   Keresés (?), idő, sebesség, távolság, kalória. Ezeket kiszámolni a pedállal hajtott kerék percenkénti fordulatszámából, ha nem is lehetetlen, de minimum érdekes feladat.
   A tekerés közben elégetett kalóriák kiszámítása szerintem annak tükrében egy teljesen lehetetlen feladat, hogy az elektronika csak a fordulatszámot látja, azt viszont már nem, hogy a hatalmas forgatógombbal milyen tekerési nehézséget állítottunk be. Mármint utóbbihoz nem volt a bicikliben semmiféle érzékelő.

   Mielőtt még valami hatalmas sületlenséget írtam volna (amúgy ez az egyik kedvenc szokásom), gyorsan megnéztem, hogy az érzékelő valóban reed relé-e. Jelentem alássan az!

   Mikor a műszer hátuljába ügyesen belehajtogatott vezetékeknek azt találtam mondani, hogy ugyan bírják már ki kiesés nélkül míg odalépek a polchoz a folpack tekercséért, amint az asztaltól elléptem, én már a kuncogásból sejtettem, hogy a számat már megint hiába járattam.

   Miután ráírtam, hogy micsoda, majd elcsomagoltam, menten eszembe jutott, hogy mivel csak egy az első lánckerékre szerelt mágnes, meg egy darabka drót kellene hozzá, így akár fel is szerelhetném a biciklire. No nem mintha a computer mutatta értékekből engem bármelyik is érdekelne...