Ekkor még úgy volt, hogy miközben a fúrógépet és a rádiót szétszedem, meg persze cikk is készül róluk, addig a zenélődobozt nem fogom bántani. No nem annyira az érdektelensége miatt, mint inkább ezért nem, mert a belsejét, vagyis magát a zenélőszerkezetet már megmutattam egy korábbi mackós cikkben.

   Bár a műszerzsinóros projekt még nincs kész, az előttük látható három tételt már letudtam. A rádió lemegy a pincébe, a fényképezőgép megy a többihez a dobozba, a piros versenyautó pedig valószínűleg a házban lakó gyerekeké lesz.

   Hogy az előző kijelentésemet, mely szerint a Quartz 406-os rádió még ma lemegy a pincébe, azt mennyire komolyan gondoltam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy miután ezt ilyen szépen eldöntöttem, ha azonnal le azért nem is vittem, de legalább kitettem az előszobába.
   Mindeközben a kép azért kapta a "verseny" címet, mert versenybe szálltam anyámmal, pontosabban szólva az általa az épp nagyban sülő kolbászok mellé főzött krumplikkal, hogy melyikünk lesz kész előbb. Ebben az volt az okosság, hogy így egyrészt biztosan lemegyek a pincébe, másrészt odalent garantáltan nem fogok eltérülni, ahogy szoktam, valami a betervezettektől teljesen eltérő irányba.
   Hogy az anyám szerint alig 10 percre (már csak annyi kellett a krumplinak) miket terveztem be? Egyrészt leviszem ugye a rádiót, a pincei fényképezőgépet, a másik kamerába való memóriakártyát, majd odalent előtúrom a kék zacskóba rejtett fejhallgatót, a Tesla lemezjátszóhoz való pickup is elő lesz szedve, mint ahogy a listára szintén felírt szinkronmotor is. A zenélődoboz pedig ugye alapértelmezett, hogy visszafelé jöttömben feljön velem a lakásba.

   Amint a pincébe leértem, az volt az első lépésem, hogy feladtam! No nem az eltervezetteket, hanem csak a rádióra a bőrből készült ruháját. Aztán kitettem a zsebemből a polcra a pincei fényképezőgépet, majd a zenélő dobozt is, bár azt még csak innen bentről az előtéri pultra.

   Csak nem fogyott el a folpack? (kérdeztem a lomos pincébe a cuccokkal átérve) Mint az a képen látható, immáron elcsomagolt rádióból és hajnyírógépből kiderül, nem fogyott el, épp csak ugyanazon a lehetetlen helyen találtam meg, mint ahol már a múltkor is. Ki pakolja itt a dolgaimat összevissza...

   Miközben a kék zacskóba rejtett fejhallgatószerűség már eleve elől volt, addig a pickup rejtekdoboza sem volt annyira eldugva, hogy egy egyszerű odanyúlástól menten elő ne kerüljön. Vagyis az első három tétel már megvan.

   Ide, konkrétan a fás polchoz a tűzifás pince előterébe nemcsak azért evett vissza a fene, mert a sehol sem találtam a Harkov villanyborotvát, hanem azért is, mert ugye a zenélődoboz a jelen helyszínnel átellenben, az előtéri pulton lett hagyva. Hogy a borotva mit keresett itt, azt inkább hagyjuk, különben már megint állhatnék neki kimagyarázni az általános trehányságomat.

   Aztán volt még egy olyan ok is a visszatértemre, hogy a párom kívánságának eleget téve, meg kellett nézzem, akad-e itthon egy kevéske gipsz. Mint az látható, akad. Aztán ott volt egy újabb visszatérési oknak az is, hogy az előbb, még a másik pincében a kezeimet valamiért zsebre téve, a köpenyem egyik zsebének mélyén megtaláltam a másik pincei kamerába való memóriakártyát.

   A krumpli elkészült, a kolbászok a múltkori fura szagúakkal ellentétben finomak voltak, a mindig nagyszerű tervem pedig az, hogy a képen látható négy tételt lehetőleg zsinórban letudom. Hogy ez nem ma lesz? Az már csak azért is egészen biztos, mert ez a kép már csak az ebédet követő hosszú alvás után, valamikor késő délután készült.

   Tudod mi ez? Cukorbomba! Gondoltam ha az óvodások felpörögnek tőle, akkor talán nekem is használ. Hogy az ízek tekintetében különbségektől teljesen mentes színes cukros falatok semmit sem értek, azt ugyan nem állítanám, abban viszont biztos vagyok, hogy a teljes készlet felfalása nem a várt hatást okozta. Mármint hiába cukroztam be, nemhogy nem pörögtem fel, de még a szokásosnál is kétszerte nagyobbat aludtam! Estére viszont visszatért belém az élet.

   Ezzel a zenélődobozzal kapcsolatban folyamatosan kettős érzésem van. Már úgy értem azért, mert egyrészt szép, meg persze rengeteg munka lehetett összeállítani, másrész vannak rajta olyan trehányul kivitelezett részletek, mint mondjuk ez a zenélőszerkezet felhúzására szolgáló, nem kissé sprőd gomb, a tengelye számára készített sorjás szélű lyukról már nem is beszélve!

   Aztán ott van még trehányul kivitelezett részletnek az is, hogy a doboz lábainak nem mind a négy oldala lett ellapítva (ennek a lábnak speciel csak kettő), valamint a négy láb közül sem mindegyiken van ilyen lapított rész, és ha van, az sem mind befelé néz.

   A doboz belsejének piros díszborítása sem úgy néz ki, mint amire ráillene a "precíziós munka" meghatározás. Én inkább a "kissé ügyetlen gyerek csinálta" kifejezést használnám. A famunka ezen a részen is minden, csak nem egyenes.
   A piros borítás foltossága amúgy attól van, hogy a tulajdonos a dobozban ki tudja mit, de egy kissé azért biztosan koszos dolgot tárolt. Ez lehetett csoki, gyűrű, kulcs, pénz, vagy akár műfogsor is.

   Ezen a képen még véletlenül sem az optika torzítását látjuk! Azok a szakadt szélek a zenélőszerkezet körül, azok is hogy néznek már ki? Arról már nem is beszélve, hogy a készülék hangja is hagyott maga után némi kívánnivalót. Amúgy ennek is a kissé trehány szerelés volt az oka. Miután a szerkezetet a dobozban stabilan rögzítettem (értsd meghúztam a tartócsavarjait), menten eltűnt a hangból az addig hallható különös zizegés.

   A zenélő szerkezet látványa, illetve az általa játszott, számomra semmitmondó dallam kapcsán menten felmerült bennem a kérdés, mely szerint a programkerék vajon csereszabatos-e a modern kínai változatokéval.

   Jelen videó kapcsán azt kívánom megjegyezni, hogy a múltkor az egyik olvasó elárulta, hogy amennyiben a kamerát hozzáfogatnám valami nehéz tárgyhoz, azzal ki tudnám küszöbölni a kézremegésemet. Már keresem is a pincében a megfelelő súlyú vastömböt, csak még nem találtam meg.

   Ez a másik kép a törölgetésre használt szürke porrongyról szintén. Ezeket a koszfoltokat amúgy a doboz külsejének kétszeri és nagyon alapos körbetörölgetése eredményezte. A rengeteg cukor és a délutáni alvás pedig azt eredményezte, hogy miután a zenélődobozt félretettem, hiába múlt már este nyolc, azzal a lendülettel rámozdultam a következő tételre, ami jelen esetben a szinkronmotor volt.