Bár az éjjel egészen jól aludtam, reggelre azt éreztem, hogy valahogy nincs a helyén a fejem. Nemhogy bármi érdemit csinálni, de még csak kirakósozni sem igazán volt kedvem. Hol az asztal pultján darabokban heverő, induktivitásokat tartalmazó dobozt bámultam, hol pedig a polcon maradt méretes variométert.
   Először az ugrott be, hogy a minap végre sikerült eldöntenem, hogy ezek ketten nem közös dobozban lesznek. Kicsivel később pedig arra a döntésre jutottam, hogy bár az előző cikkben megemlítettem, a variométer bedobozolása már csak a témák mérete okán is mindenképp át kell kerüljön egy másik cikkbe. Mármint ebbe, amit épp nagyban olvasol.

   Hogy egyetlen méretes huzalpotenciométer (mármint az volt eredetileg) és két, esetleg három banánhüvely, vagy az is lehet, hogy műszercsavar bedobozolása számomra miért jelent problémát? Nos azért, mert gyermekkorom óta ódzkodom a dobozkészítéstől. Nincs rajta mit szépíteni, hogy az általam készített tárgyak oldalai ritkán lesznek párhuzamosak, derékszögűek, szabályosak. Talán ezért is vettem a variométerhez a balra látható dobozt. Mármint azért, hogy annak csak egy skálát, valamint egy kerek talpat kelljen készítenem. Esztergával nem kerek dolgot készíteni (mármint fából talpat az áttetsző műanyag doboznak), azt meg nagyon nehéz. Mármint azt talán még én sem lennék képes elrontani.
   A képen látható eszköz amúgy nem igazán variométer, mert annak lényege az egymáshoz képest elmozduló tekercsekben van, miközben amit készítettem, abban csak a menetszám változik. Ettől persze még ez is egy folyamatosan változtatható értékű induktivitás. A név azért maradt, mert semmi kedvem sem volt a korábban írt cikkeket átírni. Mármint egyszerűbb volt megírni, hogy hibáztam, mint ahol csak elírtam, tévedésemet mindenütt javítani.

   Hogy a térlátásom körül lehet valami hiba, az már csak abból is kiderült, hogy a használhatóbbságának érdekében bedobozolni szándékozott alkatrészt mennyire (nagyon) sokáig bámultam. Mármint a bedobozolását illetően sehogy sem akart bennem összeállni a kép.

   A problémán idővel azzal a kiváló megoldással lendültem túl (jó ötleteim azért, ha csak ritkán is, de még vannak), hogy egyszerűen csak fogtam és körberajzoltam az alkatrészt.
   Amit ezen a képen látni, az természetesen még csak az oldallapok formája és mérete. Innen továbblépni azért nem lesz bonyolult feladat, mert a többi adatot ezek a számok már maguktól kiadják.

   A következő lépés az volt, hogy lesétáltam a pincébe előtúrni két darab műszercsavart. Mármint időközben sikerült eldöntenem, hogy a dobozon nem banánhüvelyek lesznek, hanem műszercsavarok. Azt viszont még nem sikerült eldöntenem, hogy két, vagy három műszercsavar kell. Mármint az univerzalitás érdekében a variométernek akár mind a három lábát is kivezethetném. No nem mintha így hirtelen tudnék rá példát mondani, hogy mire lenne jó egy differenciál induktivitás...
   Mivel a sorozatos pincei rendrakások eredményeként idővel akkora lett a lomos pincében a rend, hogy itt már szinte minden dobozban, pláne a tartalomra utalóan feliratozott dobozban van, ezért nem jelentett gondot a műszercsavaros doboz elővétele, épp csak át kellett hozzá böngésszem a polcon a dobozfeliratokat.

   Hogy az oldallapok terveit a műszercsavarok előtúrásakor a pincébe nem vittem le, az már csak azért sem volt baj, mert a porszívó zsákját is ki kellett ürítenem, s azt is le kellett vigyem. Hogy mikor a pincébe fűrészelni lemegyek, a rajzot akkor is levihetem? Én aznap olyan szeles voltam, hogy ez a logikai baki nekem bizony már fel sem tűnt!
   Amúgy lehet, hogy az időjárás zavart meg. Mármint miközben hatalmas szelek fújtak, reggel már eleve úgy ébredtem, mint akinek nincs a helyén a feje. No nem mintha máskor az aznapi állapotnál sokkal összeszedettebb szoktam volna lenni...

   A tűzifás pincébe belépve, a felcsukható asztalon ezt a rémes a kuplerájt meglátva, mivel ekkor még csak ősz volt, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy a földszitálás és a balkonládák újratöltése című feladat bőven ráér tavaszig. Döntésem következtében mindössze egyetlen perc alatt sikerült innen minden felesleges felszerelést eltűntetnem.

   Akkora egy áldás ez a gép... Először a fűrészgépet szereltem be a 1496-os cikk keretében a bútorlap alá. Valamikor később, a 1812-es cikk keretében készült hozzá egy pengetámasztó. Aztán a 1817-es cikk keretében szereltem rá egy az eredeti gombnál jóval könnyebben kezelhető verziót. A 1818-as cikk keretében készítettem hozzá egy ütközőt. A 1821-es cikk pedig egy díszlemez elkészítéséről szól. A 2369-es cikkben pedig elkészült a vágási vonalat folyamatosan tisztán tartó porelfújó.

   Mivel a viszonylagos precizitása ellenére a hanyatt fordított dekopírfűrész pontossága igencsak messzire esik egy asztali körfűrészétől, ezért mindenütt ráhagytam az anyagra úgy egy millimétert, amit aztán a csiszológépnek összeállított esztergával dolgoztam le.

   Ezeket a gépeket azért nem tettem el, mert komolyan reménykedtem benne, hogy ha már egyszer épp nagyban elől vannak, akkor hátha elkészítem velük az induktivitásdoboz alkatrészeit is. Mármint ez ekkor még nem volt egészen biztos, de végül amúgy szerencsére megtörtént.

   A doboz többi részét nemcsak azért nem készítettem el, mert azok az elemek ekkor még nem voltak megméretezve, hanem azért sem, mert előtte mindenképp látni szerettem volna, hogy a még csak odaképzelhető dobozba a variométer valóban belefér-e, vagy ahogy én azt már csak szoktam, ismét elméreteztem valamit. Mint ahogy az látható, valami csoda folytán most sikerült eltalálnom a méreteket.

   Hogy a nem kissé koszos forgatógombot nem a fehér nyíl újrafestését követően kellett volna elmosogassam, hanem egyértelműen még valamikor előtte? Ugyan ki merné rólam állítani, hogy akár csak egy kicsit is összeszedett vagyok...

   Az idő száll, a por egyre csak gyűlik a hozzávalókon, miközben a szerzőből egyre csak fogy a remény, hogy a rengeteg megkezdett, pláne még meg sem kezdett építési projektjéből egyszer mégiscsak lesz valami. Mivel az elmaradásaimat már rengetegszer felsoroltam, ami bár elfoglaltságnak tulajdonképpen jó volt, vezetni azonban eddig még semmiféle eredményre sem vezetett, gondoltam a cél érdekében legalább annyit megteszek, hogy összenézem az eddig elkészült alkatrészeket. No nem mintha a kettővel ezelőtti kép nem éppen ugyanerről szólt volna...

   Hogy a konstrukció miért nem akar összeállni, azt már csak az is kiválóan megmutatja, hogy annak nem része a balra látható, amúgy a fényképezőgéphez tartozó optikavédő kupak. Mármint az oda nem valóság nekem a kép készítésekor valamiért fel sem tűnt.
   Hol úgy gondoltam, hogy a fedlapok méreteit egy odatett vonalzóval le tudom venni az immáron elkészült oldallapokról, hol meg úgy, hogy nem. Mármint a rajta legyen a felületen, vagy inkább benne tartalmú kérdéskörbe zavarodtam bele. Arról már nem is beszélve, hogy az anyagok falvastagságának meghatározásával is meggyűlt a bajom.
   Amivel az elkészült részletek bámulása közben dűlőre jutottam, az mindössze az volt, hogy a doboz nyithatóságának érdekében akár a fenék, akár a hátlap, akár az előlap elég, ha levehetőre készül. Végül még a forgatógomb elmosogatásába sem vágtam bele, ami halogatás valahogy még tőlem is annyira szánalmas volt...

   Mikor a forgatógombok nyilainak mélyedésébe irodai javítófestéket kentem (mármint írógéphez valót), akkor még azt gondoltam, hogy a mosogatást ráérek valamikor később lefutatni.

   A pincébe aznap valami egészen másért betérve (a derekam nyekegése miatt lent maradt a fele bevásárlás), csak úgy mellékesen kiszúrtam a minap a polcon felejtett forgatógombokat. Ezek ketten amúgy nem a feledékenységemnek köszönhetően maradtak itt, hanem mert nem találtam meg a fehér festéket.

   Most viszont addig mentem, míg csak elő nem került a doboz. Amúgy az útszóró sós pincében találtam meg egy polcon, egy ki tudja már miért őrizgetett beteg marógép mögött, letakarva a minap lakkozáskor semerre sem talált, festés közben használt kesztyűpárossal. Ezt a dobozt ha el szerettem volna dugni, valószínűleg akkor sem igazán kerülhetett volna jobb helyre!

   Hogy majd ne később kelljen vakargatnom, a mellément festéket letöröltem egy csavarhúzóra húzott porronggyal. Hogy a variométer dobozának ekkor még csak a két oldala, vagyis a harmada volt meg? Ez ugyan igaz, csakhogy egyben az is igaz, hogy a valós időben ekkor még nem voltam kész a felsőmaró beépítésével.

   A feladatra négy nap elteltével újra rámozdulva, először annak a kérdésnek jártam utána, hogy az időközben elkészült induktivitásdoboz méretileg alkalmas lenne-e a variométer befogadására.

   A kellékeket hol elővéve, hol elrakva, tulajdonképpen mindig oda lyukadtam ki, hogy már valami k*rvára le kéne gyűrnöm a felhalmozott elmaradásaimat. (no nem mintha nem mindig ugyanígy lett volna) Mármint mindent be kellene fejezzek, amit csak elkezdtem, megálmodtam, mielőtt meghalok. Ez persze nekem biztosan nem fog sikerülni. Már ha csak lendületbe nem jövök, amivel párhuzamosan kifogynak belőlem az álmok.
   Kezdetben úgy volt, hogy az ebédet követően ledőlök kicsit, csak mivel mostanság azzal szórakoztat a derekam, hogy lefeküdve fáj, ülve vagy dolgozva viszont nem, így inkább lelkesen (hát persze, hogy úgy...) tevékenykedtem tovább.

   Mivel ezt az adatot eddig nem tudtam, az ebédet követő etap megnyitásaként lemértem az induktivitásdoboz előlapjának vastagságát, ami kereken öt milliméter. Bár ez most lényegtelen adat, attól még azt is felírtam a fejembe (ne mondd, hogy kiesik belőle, hiszen ezt magam is tudom), hogy a minap előlapnak használt plexi vastagsága is ugyanúgy öt milliméter.

   Ami csak kellett, meg persze azt is ami nem, mindent előszedtem, eltettem, előszedtem újra, odamértem egymáshoz, valami máshoz, meg ami kombinációt csak el lehet képzelni, azonban meglepően sokáig nem jutottam semmire. Te, hogy ez velem mennyire gyakran megesik...

   Mivel az az adat eddig még nem volt tudott, hogy a műszercsavar hova fér oda, kipróbáltam, hogy odaér-e a műszer függőlegesen álló homlokfalára. Mivel odafér, ezért ott lesz. Azt viszont még nem döntöttem el, hogy három műszercsavar lesz-e, vagy nem kell differenciál variométer (az mégis mire lehet jó), ezért elég lesz csak kettő. Ezt majd még később kitalálom, de szerintem három műszercsavar lesz.

   Hiába készült korábban egy rajz, mert az nekem már annyira régen volt, hogy a létezése teljesen kiesett a fejemből. Mármint ezért mértem le újra, hogy milyen széles legyen a doboz. A tizenegy centis adatot tartalmazó papír amúgy azt hiszem, hogy már valahol a pince mélyén hever. Amúgy magam is mindjárt ott leszek, csak még nem a variométer dobozát, hanem a felsőmaró beépítését fogom intézni.

   Hogy az előlapból kiálló forgatógomb bele fog-e érni a polcba, vagy sem, azt azért nem tudtam ellenőrizni, mert az újrafestett nyilazású forgatógombokat a pincében felejtettem. Miután az egyiket még aznap délután felhoztam, akkor menten kiderült, hogy most meg a doboz két oldallapja maradt a pincében. Mármint levittem őket, hátha annyira messzire jutok a felsőmaró beépítésével, hogy megdolgozhassam vele az anyagszéleket. Mint ahogy az sejthető, aznap ha szépen haladtam is, de végül nem jutottam annyira messzire, hogy már bevethető lett volna a gép.

   Mikor a gomb által elfoglalt pozíciót négy nap elteltével ellenőrizni szerettem volna, akkor meglepő módon az derült ki, hogy a lakásban semerre sincsenek sem a forgatógombok, sem a doboz már korábban elkészült oldallapjai. Ez a "semerre sem találás" annyira mellbe vágott, hogy hosszú perceken át próbáltam kitalálni a megfejtést, ez azonban - mint ahogy az sejthető - nem igazán sikerült.
   Az eggyel előbbi kép mutatta helyszínt hosszan bámulva, idővel oda lyukadtam ki, hogy a induktivitásdoboz bár nem sikerült csúnyára, azonban sehogy sem passzol a polcra. Nem kevés idő elteltével az is beugrott, hogy ezt valamelyik korábbi napon egyszer már nemhogy megállapítottam, de még meg is rajzoltam az új doboz formáját! Mármint még nem az induktivitásdobozhoz tartozót, hanem a variométerét. Mikor a lakásban az emlékeimben élő rajzot sem találtam, nos az végképp betette nálam a kaput. Mármint ennyire azért csak nem ellenkezhetnek velem a dolgok az összeállításuk ellen!

   Mivel volt egy olyan sejtésem, hogy az oldallapok a többi elem legyártását tervezgetve lekerültek a pincébe, valamint amúgy is idefent voltak a pincei kamerák memóriakártyái, és még a szemetet is le kellett vigyem, felkaptam a bordó köpenyemet, s már indultam is!

   Hogy a minap a lakásba egyszer már felvitt forgatógomb mégis miféle rendezőelvet követve került vissza a pincébe, arra aznap ugyanúgy nem derült fény, mint ahogy a korábban felmerült kérdésekre sem.

   Hogy az immáron elkészült, vagyis valami alá beépített felsőmaró szükséges-e az épp nagyban folyó dobozolási feladathoz? Ebbe a kérdésbe igencsak hosszasan belegondolva, arra a következtetésre jutottam, hogy nem. A pormaszk viszont ha ma valóban fűrészelni fogok, márpedig ez a terv, akkor nagyon is kelleni fog!

   A felcsukható asztalon viszonylag szépen eltrendezett kupit értő szemekkel bámulva, bár a két korábban legyártott oldallap előkerült, az emlékeimben élő, az új doboz adatait tartalmazó rajz azonban nem. Cserébe megtaláltam azt a rajzot, ami a hall falára szerelt polcok lapjai közé beférő dobozok maximális méreteit mutatja.
   Valami lehetett a fejemmel mostanában. (még ha csak mostanában...) Mármint a mindössze néhány nappal ezelőtt elkövetett dolgok egy része az emlékezetemből kiesett, másik részüket pedig valahogy nem találtam meg. Már ha csak nem az volt, hogy az egészet csak álmodtam...

   Hogy a mintaként felhozott forgatógombot rögzítő csavarok és lyukak menetei rendben voltak-e? Kérdezném én ezt, ha úgy lett volna? A menetek rendezése szerencsére egy annyira semmi kis feladatnak minősült, hogy ahhoz nekem az asztalomtól fel sem kellett állnom! Mármint minden itt volt hozzá kézközelben.

   Mikor a forgatógombot a variométer tengelyére rátoltam, s az majdnem tövig rácsúszott, akkor menten megéreztem, hogy jelen esetben nem lesz járható sem az öt milliméter vastag előlap, sem az ugyanolyan vastag plexi fedőlap. Ennek hatására gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy miért érzem úgy már kora reggel óta, hogy aznap a dolgaim még a megszokott átlagos sikertelenségemhez képest sem akarnak összeállni.

   Az eredetileg potméterről a forgatógombot ameddig csak engedi lehúzva (ebben a pozícióban még megszorítható a tengelyen a négyes csavarokkal), azt kaptam eredményül, hogy az előlapnak semmiképp sem szabad öt milliméternél vastagabbnak lennie. Ebből szerintem vékony fedőplexi, mögötte pedig egy valószínűleg nyáklapból készült előlap lesz. Mármint nem kell oda fa, bőven megteszi az üvegszálas lap is. No nem mintha nem utóbbi volna az erősebb...

   Épp mint ahogy korábban, úgy a doboz méretezésébe most is belezavarodtam. Mármint szó szerint nem láttam át, hogy minek mihez képest hol kell állnia, milyen vastagnak szabad lennie. Ha úgy nézem a dolgot (hogy lehetne ezt másképp nézni), eddig tulajdonképpen még egyetlen kérdésre sem találtam meg a helyes választ. Mindezt úgy, hogy aznap tíz után keltem, vagyis még véletlenül sem voltam kialvatlannak minősíthető.

   Mikor az orrom alatt azt találtam morogni, hogy ha elméretezem a dobozt, mire fel nem fog beleférni a variométer, akkor majd beleszerelek helyette valami mást, az a lehetőség engem aznap valahogy egyáltalán nem tudott felvillanyozni.

   Mikor már épp nagyban itt tartottam, akkor a falvastagságok meghatározásába zavarodtam bele. Ez egy ilyen teljesen zavaros délelőtt volt, mikor is amibe csak belefogtam, sokáig semelyik részletről sem akart felszállni a köd.

   Bár ez az adat az egyik papíron megvolt korábbról, attól még inkább odahúztam magam elé a billentyűzetet, majd biztos ami biztos alapon újraszámoltattam egy háromszögszámító oldallal a döntött előlap méretét. No nem mintha ez az adat a remélhetőleg hamarost legyártott dobozból nem derülne ki... Már úgy értem a dolgot, hogy először a doboz négy oldallapjának kell elkészülnie, s az elő és  hátlapokat ráérek csak azt követően legyártani, akár a már kész dobozhoz méretezni.

   Én ezt a rajzot annyira nehezen szültem meg, hogy az komoly árnyékot vetett a későbbi dobozkészítős terveimre. Mármint ekkor már nagyban tervezés alatt volt egy elkós doboz, egy kondenzátorokat tartalmazó doboz, valamint az eddig még folyton csak hányódó tranzisztormérő bedobozolása is. A csak úgy egyszerűen készítek egy, esetleg több dobozt tartalmú tervemről már nem is beszélve!

   Hiába ittam aznap már a második kávémat, hiába voltam egészen biztosan kialudva, ez a rajz annyira nehezen született meg, pláne egy adatot még el is rontottam rajta, hogy az még tőlem is durván szánalmas teljesítménynek volt értékelhető.

   Íme a most még kissé félresikeredettnek tűnő előlapterv. Mármint a műszercsavarokat az ábrázoltnál majd egy kicsivel közelebb kell hozzam egymáshoz, hogy ne legyenek annyira közel az előlapot a dobozhoz rögzítő csavarok fejeihez. Aztán lehet, hogy egy kicsit lentebb is hozom őket, hogy semmiképp se lehessenek útban a skálának. A méretarány amúgy stimmel. Elrontanom ezt már csak azért sem sikerülhetett, merthogy biztos ami biztos alapon, magát a forgatógombot rajzoltam körbe.

   A füzetet a rajzokkal az előszobába kitéve, már csak a tíz óra utáni kelés okán is komolyan reménykedtem benne, hogy még aznap leérek vele a pincébe. Ez amúgy már csak azért is kétséges volt, mert aznapra egészen más irányú terveim is voltak.

   Na gyere csak ki szépen a rejtekhelyedről! (szóltam oda a fűrészgépnek) Amint ezt kimondtam, természetesen, akarom mondani szerencsére még éppen idejében eszembe jutott, hogy még sem az anyagválasztással, sem a feltétlenül szükséges vágási vonalak megrajzolásával nem készültem el.

   Íme a kiválasztott anyagok, melyekhez kisvártatva hoztam egy negyedik dobozhoz valót is. Mármint vastag oldallapnak valót. Hogy mi lesz a negyedik dobozban? Mit tudom én azt most még... Az viszont egyre biztosabbnak tűnik, hogy a kettes és a hármas számú dobozban kapcsolható kondenzátorok lesznek.
   Eláruljam mennyit szerencsétlenkedtem azzal, hogy az összes anyagdarabra az összes vágási vonal rá legyen rajzolva? Szerintem erre szokták azt mondani, hogy úriember ilyesmiről nem beszél.

   Komoly áldás ez a fűrészgép! Pláne az immáron kitámasztott pengéjével, mikor sok apró munkadarabot kell készíteni. Csak ülök előtte, tolom a fűrészlapnak az anyagot, bambulok, s a munka úgy halad, mintha húznák, pedig amúgy tolom.

   Készítettem nyolc vastag oldallapot, majd a vékonyabbik lemezből négy hátlapot, négy tetőlapot, négy alaplapot, két előlapot. Előlapból azért csak kettő készült, mert ehhez a mai projekthez az öt milliméter vastag rétegelt lemeznél biztosan vékonyabb kell, a két kondenzátoros dobozhoz jó az ötös faanyag (legalábbis nagyon remélem, hogy jól emlékszem, hogy így van), a negyedik dobozba pedig ekkor még nem tudtam, hogy később mi lesz beleszerelve.

   Kezdetben úgy volt, hogy egy próbadarabbal indítok, csak aztán azzal a lendülettel összeragasztottam mind a négyet. Holnapra megszáradnak annyira, hogy felvihessem az egyiket. Mármint belepróbálgatni a variométert, meghatározni az előlapon a pozícióját, aztán már állhatok is neki az előlapok elkészítésének. Már ha csak nem úgy lesz, hogy előbb a dobozok széleit csiszolom össze. Aztán persze még fel kell ragasszam a hátlapokat is, és még a csinosító lakkozás is hátravan.

   Bár ez máskor nagyon nem így szokott lenni, most szerintem kifejezetten jó ötlet volt tőlem, hogy egy csomó mindenbe belevágtam. Mármint nem egyszerre csak egy, hanem azzal a lendülettel egyből négy dobozt készítettem.
   Az elő és hátlapjuk még hiányzik róluk állagú dobozok azért állnak egy kissé másképp, mint ahogy az a kettővel korábbi képen látható, mert odapróbálgattam melléjük egy derékszöget. Bár büszke még csak véletlenül sem lehetek az elért eredményre, de rossz sem lett annyira az oldalfalak függőlegessége, hogy le kéne miattuk szidnom magamat.
   Ami becsapós, az a kissé fentről nézett, pláne nem függőleges előlapú doboz, ami így tisztára úgy néz ki (mármint mind a négy), mintha az oldallapok felfelé irányban egy kissé összetartanának. No nem mintha egy bármennyire csálé doboz nem volna mindenképp jobb, mint egy bedobozolatlan eszköz. (vigasztalja magát a szerző, pedig nem is szomorú)

   Nem tudom mi az az ormó, de egy kicsi van neki. Mármint nem lett a doboz nagyon ormótlan. Most jön az a próba, melynek keretében kipróbálom, hogy a valaha potméterként funkcionáló variométer vajon belefér-e a dobozba, vagy minden igyekezetem ellenére valamit mégiscsak sikerült elméreteznem.

   Kezdetben úgy volt, hogy azzal a lendülettel rámegyek az előlap, pontosabban szólva az azon található lyukak pozícióinak meghatározására. Ebből már csak azért sem lett semmi, mert az ehhez szükséges kartonpapírt a tegnap beköszöntött fűtési szezon okán mindet eltüzeltem. Azt most hagyjuk, hogy jobbra fent van egy kartondoboz, az asztal és a fal között egy tábla kartonpapír, a pincében pedig annyi, hogy annyiból akár száz próbaelőlapot is készíthetnék. Mármint a lényeg most csak az, hogy újra sikerült találnom valami olyan nyomós (hát persze, hogy az...) akadályozó tényezőt, melynek eredményeként abbahagyhattam a munkát.

   A négy közül az egyik doboz a variométeré, két másikban kondenzátorok lesznek. Ezekre felragasztottam a hátlapot. A negyedik dobozra viszont nem, annak ugyanis egyrészt még nincs meg a tartalma (no nem mintha a kondenzátoros dobozoké már meglenne), másrészt az ugye majd milyen jó lesz átláthatóan, mikor arra leszek kíváncsi, hogy a most persze még ki tudja mi vajon el fog-e benne férni.

   A doboz alatt látható nyáklapok annyira ócskák, hogy azok tényleg nem jók másra, legfeljebb csak előlapnak. Hogy mióta őrizgetem őket? Ez bizony még apukám készlete, valamikor a hetvenes, de az is lehet, hogy még a hatvanas évekből.
   Amúgy van még ezeknél is ócskább nyáklapom, ami nemcsak menthetetlenül leköpi magáról a rézfóliát, mikor nekinyomom a Minifor forrasztópákát, de még minderre fel görbe is!

   Hogy bele fogok-e keveredni, hogy melyik anyag melyik projektemhez tartozik? Ez kérlek már csak azért is biztos, mert az A5-ös spirálfüzetben két olyan újabb fadoboz tervrajzai vannak, melyek anyagát is ma délután fogom elkészíteni.

   Hogy még odafent a lakásban miket terveztem el, s azok közül mi valósult meg? Bár a frissen előtúrt műszercsavarokat elfelejtettem kifényesíteni (mármint csak a belsejüket), de végül azért nem álltam annyira rosszul. Mármint mire a nagyja munkával végeztem, nos addigra már tényleg csak néhány apróság maradt el.

   Ahhoz képest, hogy az ebédre betolt, igencsak kiadós körömpörkölt hatására nem sok híja volt, hogy az oly jól megszokott módon bedőlök az ágyba aludni, meglepően szépen haladtam! Az mondjuk igaz, hogy átlátszó előlapból négy helyett valamiért csak egyet készítettem, no de holnap is van nap. Akarom mondani, ehhez a variométer bedobozolós projekthez egy darab átlátszó előlap is elég. Amúgy lehet, hogy mégiscsak kettőt készítettem belőle, a másikat azonban nem találtam meg. Majd holnap délelőtt, mikor a ragasztásokat lejövök ellenőrizni, körbenézek, hátha valahonnan mégis előkerül. Ha meg nem, akkor legfeljebb nem két, hanem három átlátszó előlapot készítek. Mármint a már kész példányon felül.

   Nem azért készítettem három papír előlapot, mintha félnék tőle, hogy az egyiket elrontom, a másikat elveszítem, s még akkor is maradjon egy felhasználható példány, hanem mert előre gondoltam a másik két, majd kondenzátorokat tartalmazó dobozra is.

   Hogy a négy közül az egyik dobozra nem ragasztottam fel a hátlapot, az azért jó, mert így a doboz tartalma látható. Mármint még akkor is, ha ráteszem az előlapot. Hogy ez a lehetőség az adott esetben mennyire kellett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a hatalmas huzalpotméter lábai a dobozban csak bizonyos szögbe fordítva férnek el. Miután ezt megtapasztaltam, természetesen menten ellenőriztem, hogyan fognak állni a dobozban a körkapcsolók. Mármint a kapacitásdobozokhoz előkészítettek. Mivel mindkét kapcsoló kisebb, mint a jelen képen balra látható huzalpotméter, így azokkal csak akkor lehet gond, ha túlzottan nagy alkatrészekkel veszem őket körbe. Arra meg majd méltóztatok odafigyelni.

   Miközben a potméter helye adott volt (az elhelyezését illetően nem igazán volt mozgásterem), a műszercsavarok pozícióit addig-addig tologattam, míg a végén minden igyekezetem ellenére sikerült elrontanom.

   A műszercsavaroknak szerencsére semmiből sem tartott az amúgy is csak próbapapíron a lyukakat egy kissé odébb fúrni. Mivel a lyukak helyei már megvannak (a papír másik oldalán van egy rakás szám és felirat), így ebéd után már csak el kell készítenem a valódi előlapot. Aztán jöhet a doboz lakkozása, s mikor az megszáradt, akkor az összeszerelés.

   A forgatógomb a tengely rövidsége okán egy kissé közel lesz az előlaphoz, de majdcsak megoldom valahogy, hogy ne érjen hozzá, ne karcolja össze. No nem mintha ezt az eszközt annyira sokat tervezném használni, hogy bármelyik részének is legyen esélye elkopni...

   Az ételt a tűzhelyre feltenni, majd kivárni azt a fél órát amíg elkészül, az sokkal kevésbé volt megterhelő (már nagyon mentem volna dolgozni), mint a három fej fokhagyma megtisztítása.

   Fokhagymával kapcsolatban a "sok" mennyiségi meghatározás legfeljebb csak akkor merülhet fel, mikor pucolni kell. Már úgy értem, hogy ha kétszer ennyi fokhagyma lenne a májhoz, részemről azt sem igazán érezném soknak.

   Alapvetően kiváló tervem szerint aznap délután csak egy dobozzal, konkrétan a hamarost a variométert befogadóval kívántam foglalkozni. Azt persze tudtam, hogy úgysem fogom tudni megállni, hogy a többi témába is bele ne folyjak.

   Hogy ez végül így lesz, az már csak abból is sejthető volt, hogy a felcsukható asztalról nemcsak egy, hanem az összes dobozt átrakosgattam ide. Gondoltam ha már nekiálltam porolni, míg csak rá nem unok, tolom az anyagot a sebesen forgó smirglinek.

   Miután a kettő közül a dobozhoz jobban passzoló előlapot kiválasztottam, mivel a nyáklapra méretileg kissé rá volt hagyva, ezért összecsiszoltam a két anyagot. Mármint az előlapot illesztettem hozzá a dobozhoz.

   Sajnos hiába reménykedtem benne, hogy az előlapok már mindjárt aznap elkészülnek, ugyanis a potméter rögzítéséhez szükséges három lyuk helyét olyan nincs, hogy a hullámkartonról pozícióhelyesen át tudjam jelölni. Mármint ezt majd odafent leszek kénytelen megtenni, remélhetőleg már mindjárt másnap délelőtt.

   A két anyagot az egyszerűség jegyében szigszalaggal fogattam össze, majd a lyukak elmászását megakadályozandó, az anyagtörő pontozás helyett óvatosságból inkább előfúrtam egy amúgy eredetileg műkörmös szerszámmal.

   Az egyes lyukakat hatosra, majd az egyiket tízesre nagyon lassan fúrtam fel. No nem azért, mert belealudtam a műveletbe, hanem csak semmiképp sem szerettem volna anyagtörést. Minden óvatosságom ellenére, ha el nem is tört az anyag, de az egyik, amúgy az előlapot tartó csavarhoz tartozó lyukat lazán sikerült a kelleténél két milliméterrel arrébb fúrnom. Még jó, hogy van kézközelben tűreszelő...

   A füzetet és a félkész dolgokat felviszem, a többi doboz előlapja viszont még lent marad, azokat ugyanis sajnos elfelejtettem összeilleszteni a dobozaikkal.
   Amolyan lazításképp nekiálltam megkeresni az emlékeim szerint tegnap délután legyártott másik átlátszó előlapot, azt azonban - valószínűleg az átlátszósága okán - nem találtam meg. Sebaj, van még plexi bőven! (lásd a jobb sarokban a már oda is támasztott táblát) Illetve majd biztosan csak akkor kerül elő, mikor már nem keresem, meg persze már nem is kell, nem is illeszkedik a nyomorultja semmire.

   Az előtérben balra látható doboz azért nagyobb a többinél, mert abba majd az induktivitásdoboz tartalma lesz átszerelve. Ezek most két napig biztosan száradnak (direkt nem fogok erre jönni), aztán már kenhetem is fel rájuk a következő réteg lakkot.

   Azt a két másik dobozt, melyeket hátlap híján nem tudtam melyik részükre feltámasztani, ügyesen fellógattam az egyik, majd a másik polcból kilógatott szerszámnyelekre.

   Hogy holnap is lesz mit csinálnom, azt egyrészt az előlapra még fel sem szerelt alkatrészek garantálják, másrészt pedig az, hogy el kell készítsem a plexi előlap mögé a feliratos lemezt. Már ha csak nem valami mással fogok foglalkozni...
   Egy a témával kapcsolatos apró érdekesség, hogy ahhoz képest, hogy már minden adott volt hozzá, az alkatrészeket nem próbáltam össze. Kicsivel később rájöttem, hogy ennek oka valószínűleg az volt, hogy az adott pillanatban mind a négy doboz odalent hevert a pincében.

   Az előlapra a huzalpotméter felszerelhetőségét megteremteni (ami amúgy mindössze három lyuk helyének kijelölését, majd kifúrását jelenti), amolyan könnyed délelőtti melónak ígérkezett. Ez szerencsére így is lett. Mármint nem sikerült a feladatot reménytelenül elbonyolítanom.

   S akkor jöjjön valami egészen más! Miután a pincéből visszatértem, de a csavarokat felhozni elfelejtettem, az emlékeimben élő másik átlátszó előlapot pedig nem találtam meg (de csak mert átlátszó a nyomorultja), először kezet mostam, majd nekitámaszkodtam a tél lévén jó meleg kályhának. Miközben épp nagyban azon törtem a fejemet, hogy hogyan nézzen ki a feliratos papír, egy olyan különös sistergő hangot hallottam, amitől kitört a frász! Mármint az hozott idegbe, hogy ha nem a PC sistereg valamiért, akkor a bojler lyukadt ki, abból spriccel a víz. Szerencsére csak a multivitamin pezsgőtabletta pezsgett a bögrémben.

   Íme a skálalap készítéséhez a már kész belső előlapról levett méretek. Hogy mégis mi módon lett a doboz felül két milliméterrel keskenyebb, mint amekkora alul (amúgy mindkét adatnak egységesen 105-nek kellene lennie), azt a szörnyű hibát azért nem érzem tisztemnek kimagyarázni, mert jól van az így. Mármint ennél nagyobb bajom sose legyen! Természetesen tíz centin két millimétert tévedni, nos az egyáltalán nem szép teljesítmény, de azért még elfogadható. Legalábbis én ezzel tettem magamat túl a dolgon.

   Hogy a számaim és a betűim mennyire csúnyák, azt ennek a tollnak a rovására írtam. Mármint annak a fejében aki ezt a tollat tervezte (hogy az ég áldja meg érte), valószínűleg fel sem merült, hogy ez nem dísz (mármint szépnek szép, abban nincs hiba), hanem írni fognak vele. Ezt kérlek a kúpos eleje végett olyan érzés fogni, mintha folyton ki akarna csúszni az ember ujjai közül. Ezt persze ha csak ritkán is, de meg is teszi! Áldassék érte a dizájner neve...
   A pincébe egy újabb adag fáért lemenve, mielőtt ismét elfelejtettem volna, egyrészt gyorsan kitettem egy köteg gyújtóspapírt, másrészt túrtam az eredetileg kiválasztottak helyett két darab, kissé nagyobb fejű csavart, mielőtt még az egyik alól ki talált volna látszani a kissé félresikerült lyuk. A kettes számú átlátszó előlapot, nos azt persze újra nem találtam meg...
   Miközben épp nagyban centiről centire átnéztem minden egyes lehetséges helyszínt, ahová csak letehettem egy 10x10-es átlátszó lemezt, mivel kezembe akadt egy széthagyott vonalzó, azért lemértem vele, hogy vajon a másik három műszerdoboz is srégre sikerült-e? Nos nem, azok oldalai valami okból már nem tartanak felül össze.

   A pincébe a nap délutánján kezemben a két előlap közé való papírlappal lemenve, azt ott megpróbálva a bőrlyukasztóval kilyuggatni, miután két lyukat ütöttem rajta, komolyan mondom, hogy nem értettem, hogy mindez mivégre történt. Mármint mégis miért kellett nekem ehhez a pincébe lejönnöm? A papírt mégis miféle gondolatmenetet követve nem tudtam a lakásban kilyukasztani?
   A mindössze két kört és egy feliratot tartalmazó előlap épp mint ahogy a múltkor, úgy most is World szövegszerkesztővel készült, de csak mert azzal az egyetlen szoftverrel vagyok képes táblázatban pontos cellaméreteket beállítani.

   A következő feladatnak órákkal később nekiállva, egyáltalán nem voltam róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt abba éppen aznap belekezdenem. Mármint az imént is belekeveredtem a ki tudja miért a pince mélyére vitt papírlyukasztásba.

   A lyukaknak valószínűleg azért érezhettem szükségét, mert össze kellett igazítsam a három előlapot, mégpedig úgy, hogy a forgatógomb legalább úgy nagyjából a belső kör közepére kerüljön. Hogy a papírt mégis miféle okból a pince mélyén terveztem kilyukasztani, arra viszont továbbra sem jöttem rá. Talán a két tányér krumplifőzelék, valamint a hozzá befalt rakat fasírt okozta vérnyomás csökkenés lehetett az ok.

   Az osztások helyeit viszont a papírra rajzoltam meg ceruzával, majd húztam át alkoholos filctollal. Bár ez a képen nem igazán látszik, de attól még sajnos csak kékkel tudtam, mert nem találtam itthon vékonyan és feketén fogó filctollat.

   Bár volt egy olyan tervem, hogy a számok a papírra nyomtava lesznek, erről a lehetőségről azonban még tőlem is szokatlanul gyorsan mondtam le. Mármint bőven van ez így annyira szép, hogy majd a polcon bámulva ne kelljen miatta szégyenkeznem.

   Már majdnem össze van szerelve. Még hiányoznak belőle a műszercsavarok, valamint két szál vezeték is, mely hiányokat aznap már csak azért sem tudtam pótolni, mert az előtúrt többi műszercsavarok most még nagyban a pincében várják, hogy egy kicsit megpolírozzam bennük a lyukat. Aztán még el is kell mosogatnom őket.

   Mivel a második réteg lakkot csak valamikor holnap délután fogom a dobozra (amúgy persze dobozokra) felkenni, s ahogy az imént a pincében néztem lehet, hogy még egy harmadik rétegre is szükség lesz, így a variométert a dobozban rögzítő két csavart már egészen biztos, hogy nem ezen a héten fogom betekerni.
   Hogy miközben a lakkozás szárad, lesz mivel foglalkozzak, azt nemcsak egy időközben felmerült teljesen más irányú farigcsálós projektem garantálja, hanem azzal párhuzamosan az is, hogy a készülő kapacitásdobozok tartalma ekkor még egyáltalán nem volt kész.
   Itt aztán menten bele is zavarodtam annak kiderítésébe, hogy merre lehetnek azok a fából készült előlapok, melyeket a plusz dobozokhoz készítettem. (amúgy valószínűleg a pincében vannak) Valamint az is kérdés, hogy vajon hozzá lettek-e igazítva a dobozokhoz. Arról a másik kérdésről már nem is beszélve, hogy kell-e a peremükre lakkozás, vagy sem. Én aznapra itt adtam fel a mókolást...

   A műanyag alátéteket tartalmazó fiókot nemcsak azért kellett kiborítsam, mert az előlapot a dobozhoz odaszorító két csavar feje alá kellett egy-egy alátét, hanem azért is, mert az előlap nyomtatott áramkörből van. Mármint ha nem szerelnék be egy-egy, az áramot nem vezető alátétet a műszercsavarok anyái alá, akkor menten készen is lenne a rövidzárlat.
   A két méretes lemezdarabra amúgy csak azért volt szükség, hogy a fiókból ne mind a három, hanem csak a középső rekesz tartalma boruljon ki. Mert ugye ha ezek a szépen szétválogatott alátétek összeborulnának, attól biztosan kiborulnék.

   Mivel már a második réteg lakk is két napot száradt, a harmadik réteg felkenéséről pedig annak feleslegessége okán lemondtam, végre felhozhattam a pincéből a dobozokat. Miközben a variométerhez és az induktivitásdobozhoz tartozót igen, a két kondenzátoros dobozhoz valót még nem, azokhoz ugyanis ekkor még nem volt kész a műanyag előlap. Mármint azokat majd a pince mélyén kell elkészítenem, pontosan illesztve a fa előlapokhoz, valamint a dobozhoz. Mit ne mondjak, ekkor azért már bántam, hogy a minap a késői óra okán egy csomó apróságra azt mondtam, hogy majd másnap, amiből - ahogy azt már csak a dolgok szokták - másnap természetesen k*rvára nem lett semmi.

   Hiába szeretném összeszerelni, merthogy a tegnap előtti, valamint a tegnapi etap elmaradása okán a műszercsavarok nem lettek kitakarítva, majd természetesen elmosogatva sem. Pedig már mennyire reménykedtem benne, hogy végre befejezhetek valamit...

   Miután a konyhában találtam egy vékonyan fogó alkoholos filctollat, s azt kitettem az előszobába, a hasam menten olyan hangokat hallatott, melyek megtorpedózták az aznapi pincei etapot. Cserébe volt időm fent a lakásban belepróbálni az induktivitásdoboz előlapját, illetve a tartalmát az új helyére.

   A nap reggelén annyira éreztem, hogy már megint meg fogok felejtkezni a műszercsavarokról (lásd azokat balra hátul a kerek dobozba eldugva), hogy a feladat felírásának nem sok híja volt. Ebben engem igazándiból az akadályozott meg, hogy a terveimet tartalmazó A5-ös füzet nem a lakásban volt, hanem lent a pincében. No nem mintha egy másik lapra nem írhattam volna fel a feladatot...

   A lényeg persze az, hogy végül mégsem felejtkeztem el a feladatról. Most már csak azt nem szabad elfelejtenem, hogy miután a műszercsavarokat felvittem (amiről szintén nem szabad elfelejtkeznem), meg is kell őket fürdessem.

   Hogy jelen téma első fotójának készítése óta mindössze tizenhét nap telt el, az számomra ugyanannyira hihetetlen (érzésem szerint ennél valahogy több idő repült el), mint ahogy az, hogy a doboznak már minden része elkészült, s már csak össze kell szerelnem, aztán már tehetem is fel a polcra, remélhetőleg nem csak dísznek.

   Hogy még bőven van mit csinálnom, azt kitűnően mutatja, hogy az újradobozolt induktivitásdoboz új feliratos lapja még nincs kész, s ugyanez a részlet hiányzik a kapacitásdobozokról is. Arról már nem is beszélve, hogy utóbbiakhoz még forgatógombom sincs. Szóval hajrá Géza, csak így tovább, meg ne állj!