Ezeket az alkatrészeket a múltkor (ez a valós időben amúgy még egy hete sem volt) azzal a felkiáltással pakoltam el, hogy ezekből idővel vagy összeáll a végleges csiszolómalom (mármint ez a mai egy pont nullás verzió), vagy ha nem, akkor amit csak érek, illetve valami okból szükséges, azokat a részleteket rendre átdolgozom. Mivel az a részlet látszott a legegyszerűbbnek, gondoltam nyitásképp ránézek a DC motorra.

   Majd azon kezdtem el törni a fejemet, hogy van-e valami egyszerű megoldás a túl hosszú szíj problematikájára. Hogy milyen elborult dolgokat találtam ki, azt most inkább hagyjuk... Amúgy az volt közöttük a legegyszerűbb, hogy a szíj felesleges hosszát mindenféle görgőkkel zabáltatom fel.

   Ez pedig azon ötletem életrevalóságának bizonyítása, hogy ez a fajta szíj kilencven, vagy tulajdonképpen bármekkora szögben elfordítható. Vagyis lehetne akár úgy is, hogy a motor a hüvelykujjam helyén lenne, természetesen felfelé álló tengellyel, míg a középső és a gyűrűs ujjam helyére egy-egy csapágyazott görgő kerülne megvezetésként.

   Mivel a csapágyazott görgőhöz leginkább egy megfelelő méretű, értsd jelen esetben lehetőleg kicsi csapágy szükséges, ezért átjöttem a lomos pincébe, ahol is végre kinyitottam ezt a léptetőmotorokat tartalmazó papírdobozt.

   Bár mikor ezeket kiváló barátomtól elkértem, alapvetően mint méretpontos csapágyházakat kívántam bevetni (lásd példának azt a szép kerek formájút a szalagkábelen), de a bennük lévő csapágyak is komoly értéket képviselnek. Teszik ezt még akkor is, ha egy kissé már kopottak, hiszen akkorát azért még egyik sem lóg, hogy az a csiszolómalmot a működésben képes lenne megakadályozni.

   Mivel lusta voltam, végül mégsem csaptam szét a motorokat (pedig úgy biztosan kisebb helyet foglaltak volna), hanem inkább megnéztem, hogy a múltkor lehozott csapágyak is megfelelnek-e. Jelentem igen, épp csak az esett ki a fejemből, hogy ezek ketten mégis honnan a csudából kerültek elő.

   Amúgy innen, ebből az érdekes összeállítású fiókból. Mármint a KF trafó, csapágygolyó, memóriakártya hármasa azért egy kissé fura.
   Ezt a különös kombinációt amúgy az hívta életre, hogy a nagyja dolgaim szétválogatását követően, az aprajával már nem logikai alapon töltöttem fel a rekeszeket, hanem sorjában azzal ami épp beesett.

   Ez már egy másik nap, melyen mindössze annyi történt, hogy a csapágyakat tartalmazó hengerforma dobozt lehoztam a pincébe. Míg a kicsi csapágyban ötös a lyuk, addig a nagyobban nyolcas. Míg előbbiben az az okosság, hogy abból kisebb átmérőjű görgő készíthető, ami ugye kisebb helyet foglal (bár ez a csiszolómalmot illetően nem igazán fontos), addig a másikban az, hogy annak rögzítésére épp megfelel a meglehetős mennyiségben rendelkezésemre álló nyolcas csavar. Mármint ötös csavarból viszonylag kevés van.
   Azt mondjuk igazán megtehettem volna, hogy amilyen kicsiket csak tudok, elkészítek a görgőkből egy-egy, vagy akár több tesztpéldányt, ez a viszonylag egyszerű művelet azonban végül elmaradt. Mármint valószínűleg azért maradt el, mert a "görgőkkel etetem fel a felesleges szíjhosszat" témájú elképzelésem egy új, immáron méretes ékszíj megvásárlásához képest, még ha én találtam is ki, akkor is hülyeségnek ítéltetett.
   Azzal persze, hogy egyre újabb és újabb hülye ötletemet vetem el, semmivel sem jut előrébb a projekt, de legalább a fölösleges buktatókat kilövöm. Hogy mégis mikorra fogok megálmodni egy olyan verziót, amit már össze is merek állítani, azt most még csak jósolni sem merem, pedig nekem aztán elhiheted, hogy már nagyon szeretném letudni ezt a projektet. Mármint azért, mert még annyi minden másikba szeretnék belevágni, hogy azokat még felsorolni is komoly feladat lenne!

   Ha nem csinálom, akkor nem halad a projekt alapon, idővel úgy döntöttem (mert az idő az ugye múlik sebesen), hogy mikor úgy áll a helyzet, hogy érzek hozzá magamban némi hajlandóságot, olyankor mindig nekiállok, megnézek valamit, átalakítok egy alkatrészt (mármint finomítok rajta), legyártok belőle egy újat, vagy egyszerűen csak összekeverem a már meglévő összetevők sorrendjét.

   Nyitáskép fogtam, s a korábbi alkalmakkor már többször is működőnek bizonyuló konstrukciót apró elemeire bontottam. Erre azért volt szükség, mert egyrészt volt benne egy hatalmas konstrukciós hiba, másrészt pedig azért, mert időközben átállítottam magamat egy az eredetinél sokkalta kisebb méretű malom megépítésére. Mármint egy olyan kicsiére, ami bár valamivel szélesebb lesz mint a tokmányba fogott befőttes üveg, de hosszúnak csak kétszer, esetleg háromszor lesz olyan hosszú. Arról már nem is beszélve, hogy időközben sikerült megálmodnom egy olyan konstrukciót is, melynek lábai (persze csak használaton kívüli állapotban) betolhatók a gép alá, ezzel két arasznyi méretű alá csökkentve a malom hosszát. Ehhez persze a menetes szárakat is ki kell tekerni a tokmányból, de az azért nem egy akkora feladat, amit a méretcsökkentés érdekében ne lehetne akár minden egyes használatot követően elkövetni.
   Hogy ezekkel a belőlem sorozatosan feltörő agyament ötleteimmel már megint túlbonyolítom az amúgy meglepően egyszerű szerkezetet? Ez annyira igaz, hogy mikor ebbe belegondolok, mindig az jut róla eszembe, hogy a végleges verziót talán csak a következő életemben fogom forogni látni.
   Mikor ezeket a sorokat róttam, a párom rám kérdezett az ágyról, miszerint: Hát az meg milyen emberke? Mármint a tokmány alapja a feje, a hatalmas ékszíjtárcsa a teste, a két csapágyház pedig a lábai, mely kombináció összeállításában amúgy nem volt semmiféle szándékosság.

   Az összetevők sorrendje immáron tokmány, csapágy, csapágy, ékszíjtárcsa, amiben az az okosság, hogy így egy esetleges szíjcserekor - mivel a szíjtárcsa kikerült a csapágyak és csapágyházak közül - semmit sem kell szétszerelnem.

   Ez pedig egy olyan megoldás vázlata, melynek keretében a szerző a fölösleges szíjhosszat két plusz szíjvezető görgő beépítésével tervezi felemészteni. Erre nemcsak azért van szükség, mert túl hosszú a szíj, hanem azért is, mert a nálánál sokkalta egyszerűbbnek tűnő rövidszíjas változat esetén is kellene két olyan görgő (de egy biztosan), ami rávezeti a szíjat a motor ékszíjtárcsájára. Mármint azért, mert különben a szíj a motor tárcsájával csak nagyon kicsi felületen érintkezne, amitől majd biztosan megcsúszna. Ha meg már úgyis kell két plusz görgő, akkor össze lehet állítani a rendszert így is, és akkor még csak új szíjat sem kell vennem. A görgők persze elfogyasztanak némi energiát, ez azonban nem okozhat gondot, az apró DC motor ugyanis nagyon erős.

   Az előbb felvázolt kis felületen érintkező rövid szíj úgy értendő, hogy ha tegyük fel ennyire rövid lenne a szíj, akkor az a motor görgőjével (amit most a sárga nyelű csavarhúzó pótol), csak viszonylag kis felületen érintkezne.

   Mikor a párom látta, hogy írás közben nekiálltam fényképezni, odahozta eme korszakalkotó művét, hogy ezt is örökítsem meg. Amúgy ügyes, mert ha én rajzolnék le egy csirkét, vagy bármi egyéb kismadarat, akkor az csak komoly fejtörés, pláne lehetetlen dolgokat is meglátni képes szemléletmód által lenne felismerhető. Ez kérlek annyira így van, hogy Andi rajzán én speciel fel sem ismertem azt az elefántot, aminek az ormányán a túlméretes kismadár ül.

   Mivel a fiam nem az a családalapítós típus, ezért a párom babákkal pótolta az unokákat, amiket rendszeresen átöltöztet. Bár ezekben a babákban szeretetből nem sok van, cserébe eddig még sosem rajcsúroztak!

   Íme a szerző frissen készült, immáron második verziójú terelőgörgője. Mármint az első, nos az kérlek olyan szinten sikerült félre, hogy az már a csapágy laminált padlódarabkába történő besajtolása közben szétesett. Ez a verzió legalább csak akkor esett szét, mikor kiszedtem az esztergából.

   Az előbbi elképzelésem, az kérlek annyira nem vált be, hogy ez a görgő ha szét ugyan nem is esett, de minden irányból csálé lett, mire fel ha örökre azért nem is, de az adott napra igencsak szomorúan feladtam a görgőkészítést.

   Az mondjuk igaz, hogy az eszterga tengelye nekiállt lógni (ezt vajon kitől tanulhatta...), de attól még nem kellett volna a mai napi összes gyártmányomnak félresikerülnie. Hogy ez a legközelebbi nekifutásomkor már ne lehessen ok, újra kipapíroztam a tengely és a csapágy közötti hézagot, mely megoldás már a múltkor is bevált. Mármint a kipapírozást követően hónapokig nem lógott a gép tengelye, csak idővel megette a puha papírt a tengely és a csapágy között fellépő erő.

   Bár kezdetben nagyon úgy volt, hogy csak a folyosón felejtett EVIG fúrógépet viszem be a lomos pincébe, de ahogy az néha velem megesik, odabent idővel kissé elfajultak a dolgok.
   Nyitásképp betoltam a fúrógépet az egyik fehér polcos alá, mondván onnan már biztosan nem esik lejjebb, majd eltettem az asztalról az N313-as oszcilloszkópot, meg a szignálgenerátort, majd egy VEF rádiót az Orion 449-esről, a földről a két jelfogó meghúzási időmérőt, és még a szkóphoz készített X bemenetet is, majd visszarakosgattam a dobozukba a léptetőmotorokat. Mikor már majdnem elkezdtem berakni a barna fiókba a csíptetős géplámpához összegyűjtögetett alkatrészeket, akkor hirtelen megtorpantam, majd átállítottam magam a DC motor szabályzójához esetleg szükséges hűtőborda felkutatására. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy ekkorra lett a földön akkora a rend, pontosabban szólva tudtam egyáltalán eltolni az útból a széket, hogy végre odafértem az alkatrészek szétválogatásakor megtöltött átlátszó dobozokhoz.

   Hogy tápcsatlakozóról, biztosítékházról, valamint ennyi hűtőbordáról szó sem volt? Ez mondjuk igaz, épp mint ahogy az is, hogy ha ezek mégiscsak kellenek, mire fel vissza kell értük jönnöm, akkor biztosan nagyon csúnyákat mondanék!

   Na nehogy már ennyi fadarab között ne akadjon olyan, amiből kiesztergálható két szíjvezető görgő! Ahogy az már csak lenni szokott, végül nem találtam. Mármint olyat nem, ami esztergálás közben egyben maradt volna.

   Mivel a sima fával kapcsolatos kalandjaim sorban csúfos kudarcba fulladtak (lásd kiváló példának az egész felső sort), végül kénytelen voltam áttérni a ki tudja miért mindeddig mellőzött rétegelt lemezre. Szerintem úgy voltam vele (mondjuk nem értem miért), hogy az a megmunkálás hatására szőrös lesz. Ez mondjuk igaz, de szerencsére csak az anyag külsejére, mert a belseje, vagyis az a vájat amiben majd a szíj futni fog, nos az bizony nagyon szép simára sikerült.
   Miután az első két próbadarab sikerült (lásd őket balra és lent, közepükben a nagyobb méretű csapágyakkal), a múltkor félrement kicsi csapágyakhoz is készítettem szíjvezetőt, természetesen most már azt is rétegelt lemezből. Mivel a kicsi csapágyak széltébe is kicsik, így azokat besajtoltam az anyag közepébe.
   Hogy a kétféle görgő hogyan áll össze a szíjjal, meg persze azzal a hatalmas szíjtárcsával is ami majd a tokmányt hajtja meg, nos azt így hirtelen valamiért elfelejtettem megtekinteni. Szerintem az lehetett, hogy agyamra ment a siker...

   Hiába állt össze a motor sebességét szabályzó áramkör mondhatni készre, ha egyszer idővel azt kezdtem el érezni, hogy kevés lesz a dugasztáp szolgáltatta kilenc voltos feszültség. Mármint nem a kilenc voltot keveslem, hanem azt a fordulatszámot, amit a motor arról a feszültségről produkál. Mivel ez csak annyi erőfeszítésembe került, hogy felálltam a székemből, majd lehuppantam a parkettra, ahol is előhúztam a képen látható dobozt, nem átallottam belőle előtúrni a kilenc helyett egy tizenkét voltos trafót. Mondjuk nem azt ami jobbra látható, mert az csak azért van ott, mert azt vissza kellett tennem a dobozba. Mármint az M531-es magnó trafója ki tudja miért egészen mostanáig a trafós papírdoboz tetején lakott.

   A tápfeszültség felment 15 V-ra, ami így már akkor sem megy le 12 alá, ha a motort teljesen lefogom. Mármint megállítom a tengelyét kézzel. Most már csak azt kellene tudnom, hogy mekkora hely van a két csapágyház között. Mármint azért, hogy vajon odafér-e a trafó az elektronikával, meg persze a forgatógombbal, kapcsolóval, tápcsatlakozóval együtt.
   Mivel az volt a legegyszerűbb megoldás, ezért visszalapoztam a jelen cikkben, s ott néztem meg a méretet. Bár a végleges verzióban szinte egészen biztosan más fazonú csapágyházak lesznek, de mivel a közöttük lévő távolság megmarad, így a két csapágyház közötti részen mind a motor, mind a trafó könnyedén elfér. Vagyis ha lassan is, de azért kezdenek összeállni a dolgok.

   Valaha, mikor a megépítéshez már minden összetevő együtt volt, akkor nemhogy nem halasztottam el a bármi összeszerelését, de még megfékezni sem lehetett volna! Most meg annyira halogatok mindent, mintha csak kötelező lenne!

   A terv mára az volt (azért csak volt, mert nem jött össze), hogy leveszem az esztergáról a tokmányt (lásd balra), felteszem rá az előző típust (mert az kisebb és precízebb), majd elkészítek vele néhány olyan ékszíjtárcsát, ami jobban passzol a motor tengelyére, mint a tőle jobbra látható egyes számú verzió. Ennek nemcsak az lenne a lényege, hogy kevésbé üt (mármint reményeim szerint az új szíjtárcsa), hanem egyben az is, hogy többféle méretűt készítenék. Még egy univerzális típust is megálmodtam, ami úgy nézett volna ki (majd mindjárt elmesélem, hogy mire fel a múlt idő), hogy három lépcsője lenne. Egy nagy (bár erre nem tudom, hogy mi szükség lenne), egy közepes (erre kerülne a balra lent látható rögzítő gyűrű), majd egy kicsi, ami kisebb átmérőjű lenne mint a mostani. (lásd megint csak a motortól jobbra) Ez a szíjtárcsa nem úgy lenne univerzális, hogy ide-oda rakosgatnám rajta a szíjat (bár akár azt is megtehetném), hanem úgy, hogy a motor tengelyén meg lehetne fordítani.
   Egy másik nagyszerű tervem pedig az volt, hogy ha még marad idő, akkor készítek a motorhoz egy új felfüggesztést, mégpedig olyat, ami rugalmas, vagyis gumi alkatrészek is vannak benne. Ebben az lenne az okosság, hogy a gumírozás miatt a motor morgása nem kerülne át a csiszolómalom ekkor még nem is létező vázára. Hogy a motor gumírozott, vagyis csendesített felfüggesztése mégis mennyire szükséges ebbe a projektbe? Ezt a kérdést szerintem inkább ne feszegessük...

   Nagyszerű terveimhez képest, a nap már eleve úgy indult, hogy a még odafent a fúrós dobozból előtúrt, a motor tengelyátmérőjéhez passzoló csigafúró csendben a mélybe vetette magát. Mármint kirántottam a zsebemből, s miközben a padlóig ért, aljas módon semmiféle hangot sem adott, majd begurult a szerszámosláda alá. (utóbbi azért nem látszik a képen, mert már elhúztam az útból)
   Ami innentől következett, az még tőlem is olyan szintű szerencsétlenkedés volt (pedig én aztán nagyon el tudok veszni), hogy a történtekre valószínűleg csak azért nem rágtam be, mert az ebéd utáni kajakómából ébredve nem voltam valami friss. Magyarán szólva csak álltam és bámultam erőst csodálkozva, hogy aznap délután valamiért semmi sem sikerül.

   Hogy semmi sem sikerült, az egyben arra is értendő, hogy ami csavart csak elővettem, az mind ápolásra szorult! Miután ezzel megvoltam, kisvártatva vagy eltört a csavar, vagy ha nem, akkor legyalulódott róla a menet, de úgy ám, mintha már eleve olyan fajta csavar lett volna!

   Amit felül látunk, azt a Hilti szeget mondjuk én tettem tönkre. Mármint a többit is, csak ezt direkt, mert az épp nagyban elvégezni kívánt feladathoz egy olyan hosszú csúcsra volt szükség (mert kicsi volt a munkadarab), ami átéri keresztben az eszterga késtartóját, mire fel rögvest megígértem magamnak, hogy direkt az ilyen eseteket elkerülendő, később csinálok belőle egy még keskenyebbet.
   Amit a szép új, amúgy kifejezetten jól sikerült (érts nem üt) esztergacsúcs alatt látunk, az az apró csavar pedig az ékszíjtárcsát rögzítő alumínium gyűrűbe kell. Kezdetben úgy volt, hogy készítek hozzá egy hernyócsavart (amúgy kettőt, mert két gyűrű van), csak aztán rájöttem, hogy az eszterga tokmányába fogott apró kereszthornyos csavar fejéből a flexbe fogott csiszolótárcsával meglepően szép szabályosan le tudok venni.

   Amit a fadarabtól balra látunk, az egy réz henger, amiben hármas menet van, s amúgy azért csináltam belőle éket, hogy azzal biztosan megpörgethessem az apró fadarabot. Amit a fadarabból jobbra kilógni látunk, az pedig az a hármas csavar, amiről az előbb beszéltem. Mármint az, amiről úgy jött le a menet, mintha soha nem is lett volna rajta!
   Miután az első ékszíjtárcsa elkészült, az olyan szép lett, hogy már-már el sem hittem, hogy azt én magam csináltam! Az egyik oldala kis átmérőjű volt, míg a másik nagy, a közepén pedig olyan szépen ült a tengelyhez rögzítéshez kellő, amúgy alumínium gyűrű, hogy öröm volt nézni! Az viszont már nem okozott örömet, mikor a kisebbik ékszíjtárcsa bevágása mentén a kezemben szétesett.
   Ezek után többféle anyagot, például rétegelt lemezt és széklábat is kipróbáltam, változtattam a befogás módján (másik csavar, nuku ék, mindkét oldalról csak támasztás), az ékszíjtárcsa méretével is eljátszottam (kisebb / nagyobb), csak apró késsel dolgoztam, hogy ne ütődjön az anyag, azonban a meglehetős tömegben, mármint a gyártott szíjtárcsák között csak egyetlen életképes példány akadt.

   Ez viszont nemcsak, hogy szép lett, de még csak el sem akar törni! (kopp, kopp, kopp...) Amennyiben idővel mégiscsak szeretne (mármint nem engem, hanem kettétörni), akkor összetartja a rásajtolt alumínium gyűrű. Hosszában meg csak nem törik már el, mert úgy azért nagyon nehéz az akácfát szétszakítani.
   Búcsúzóul kentem rá kevéske, a felületet fixáló lakkot, majd mivel ekkor már este nyolc is elmúlt, a motort tartó fémlemez kivágásával járó zajtermelést egy távolabbi napra halasztottam.

   Mikor lejöttem, akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi lesz a nap vége (amúgy sosem szoktam tudni), mert a terv csak annyi volt, hogy a tegnap már előszedett, de a fáspince végében csak úgy letámasztott balkonpolcot lelakkozzam. Mármint az még tegnapra volt betervezve, csak valahogy elmaradt, pedig több más alkatrészre is felkentem a lakkot.
   Amit ezen a képen látunk, az már a deszka lakkozását követően elővett pincei apró gumitücskös doboz. Persze nem a doboz apró, hanem a tartalma, amiből épp nagyban előtúrom azokat a gumibigyókat, melyek majd a motort felfüggesztő lapba lesznek betéve, hátha nem kerül át a motor rezgése a vázra.
   Hogy még nincs is váz? Hogy a csiszolómalom alapvetően nem egy csendes masina? (mármint nem a motor fogja benne adni a legnagyobb zajt) Ezek mondjuk tények, épp mint ahogy az is, hogy a csiszolómalom olyan apróságokból áll össze (na jó, akkor csak fog összeállni), mint a ma legyártásra kerülő apró fémlemez.

   Mikor rájöttem, hogy a különböző átmérőjű csiszoló alkalmatosságok készítése című projektem csak a képzeletemben létezik (mármint most még csak az az egy szem csiszolófa van amit balra látni), akkor annyira megmérgesedtem, hogy hirtelen felindultságomban azonnal készítettem belőle egy kisebbet.
   Mindeközben a lemeznek egyrészt azért lett olyan fura formája, hogy egyik rajznak se legyen igaza, másrészt pedig azért, mert a jobban tetsző gumibigyóból a dobozban csak három darabot találtam.

   Amit balra látunk, az bár egy ideiglenes, de attól még az előző képen szereplőnél kisebb átmérőjű csiszolófa (ez mondjuk vasból van, ami persze mindegy), míg tőle jobbra a már vele megszépített lemez látható. Bár ez csalás, hiszen a lemez felülete nem körkörösen polírozott, hanem egyszerűen csak össze lett karmolva a forgó smirglivel, azonban az elért eredmény ettől még közel azonos. Már persze csak akkor, amennyiben a felületet le is lakkozom, ami azért nem lesz gond, mert a lakkos üveg a balkonpolc átkenésének igénye miatt amúgy is elől lett hagyva.

   Mint azt már annyiszor elmondtam, ha valami nagyon érthetetlen van a képen, akkor az (épp mint ahogy most is) általában egy festőállvány. Most speciel egy az élére állított csavaros szortimentre szorítottam rá asztalos szorítóval egy vállfát, melynek a távolabbi végére dróttal került felakasztásra a motortartó lemez.
   Hogy még hány ehhez hasonló apróságot kell elkészítenem, hogy nekiállhassak végre a csiszolómalom összeállításának, azt azért nem tudom megszámolni, mert egyre újabb és újabb ötleteim támadnak, melyektől szebb, jobb, vagy egyszerűen csak egyszerűbb (hát persze...) lesz a csiszolómalom.
   Igazság szerint már az alaplemez és a gumilábak kérdésénél elakadtam, pedig azok azért nem valami hatalmas falatnyi feladatok. Általában ott bukok el, hogy amit elterveztem, ahhoz mindig kell valami olyan szerszám, amilyennel eddig még nem rendelkezem.
   Ez annyira így van, hogy miután a képen az élére állítottsága miatt alig látható vaslemezzel megvoltam, azonnal nekiálltam az áttételes eszterga elkészítésének. Mondjuk nem most kezdtem el, csak nekiálltam folytatni, mégpedig azon elv alapján, amit a csiszolómalom 1.0 verziójánál, vagyis a mai cikk témájánál is alkalmazok. Mármint nem agyalok a nagyja dolgokon, hanem nekiállok valami apróságnak, hogy legalább azzal meglegyek. Hogy végül mit sikerül összeállítanom az apró alkatrészekből, az remélem hamarost kiderül.

   Kikaptam a dobozból a trafót, majd azzal a felkiáltással szaladtam le vele a pincébe, hogy addig fel sem jövök, míg csak el nem készül az azt, meg persze az elektronikát is hordozó lemez.

   Mármint ez, ami tényleg még aznap elkészült. Amúgy nem a lemezt kell nézni, hanem ami mögötte van. Mármint alatta és a füzetet, amit azért hoztam fel, hogy legyen miben megtervezni a panelek mintázatát. Bár a panelekről szóló képek a cikkben korábban már szerepeltek, csakhogy az úgy volt, hogy azokhoz az akkor még nem is létező képekhez előre megírtam a szöveget, a panelek viszont nem lettek megtervezve, kimarva, beültetve. Ez a még tőlem is szokatlanul emelkedett szintű kavarodás ráadásul úgy értendő, hogy az időközben eltelt két hét alatt nem. Az mondjuk igaz, hogy lustálkodásról szó sem volt, hiszen időközben egy csomó mindennel elkészültem (mármint a pincében), de attól még igazán ránézhettem volna a csiszolómalom paneljaira is, melyeket végül, bár korábban több helyen is többes számban beszéltem róluk, nagy ügyesen egyesítettem. Aztán végül mégis szétvettem őket kétfelé.

   Miközben az előző képen látható, az elektronikát hordozó vázra a panel ekkor még mindig nem készült el, a minap unalmamban ezt a cikket elővéve, majd végigolvasva, végül úgy döntöttem, hogy míg az elektronika elkészül, addig én majd a háttérben jól összeállítom a mechanikát.
   Ezzel a képpel kapcsolatban mindjárt két érdekességet is megjegyeznék. Míg az egyik az, hogy az elkészült alkatrészeket bámulva még csak véletlenül sem láttam át a születőfélben lévő konstrukciót, addig a másik az, hogy ennek az időközben eltelt négy év az oka.
   Mindeközben - mint az jobbra látható - egyre csak gyűlnek a csiszolómalommal kifényesítendő apró tárgyak. A kosárka rozsdás kulcs például itt volt jobbra az elektromos szerszámletevős polcon, mint egy a minap előkerült, és persze a felújítására váró anyaghalmaz.

   A képbe nem illő, pontosabban szólva már eleve nem való két plusz motort és a befőttes üveget az alkatrészhalmazból elvéve, a maradék még mindig annyira sok volt, hogy ahhoz képest, hogy ezeket az összetevőket én magam készítettem, szó szerint nem jött át a konstrukció lényege. Mármint azt nem értettem, hogy mégis miért van egyes alkatrészekből kettő.
   Ezen a ponton aztán menten felmerült bennem kérdésként, hogy ez a projekt mégis miért maradt félbe. (már persze csak akkor, ha már eljutottam vele a feléig) Szerintem az lehetett, hogy vagy a panelkészítős rész akasztott meg, vagy közbejött valami más olyan téma, ami elvonta a figyelmemet. Aztán utóbbi valószínűleg újra és újra megtörtént, aminek idővel az lett a vége, hogy a csiszolómalom építése ha nem is merült feledésbe, de a megvalósítástól az időben egyre távolabb került.

   Mivel a pincébe tulajdonképpen most sem azért jöttem le, hogy a félkész csiszolómalommal foglalkozzak, az alkatrészeit betettem egy átlátszó dobozba, majd az idén már ötödszörre rámozdultam a rendcsinálásra. Az ötödik ütem úgy értendő, hogy mikor egy rendrakós cikk képei elkezdik megközelíteni a 10 MB értéket, olyankor nyitok a témának egy újabb cikket. Jelen esetben ahhoz képest, hogy ekkor még csak április elseje volt, idén már az ötödiket! Hogy ennek ellenére az esztergán hever egy beteg nyakmasszírozó, a lakásba felvitelre összekészített alkatrészek dobozán pedig néhány különös formájú bilincs? Nos igen, ez így van, de éppen azért vagyok most itt, hogy ez hamarost ne így legyen.

   Az asztal pultján az eltehető munkalapon az alkatrészes dobozt elhelyezve, hosszan bámulva a helyszínt, el nem tudtam dönteni, hogy az elektronika (lásd annak összetevőit a polcon a másik IKEA Samla dobozban), vagy a mechanika fog előbb elkészülni. Már ha lesz egyáltalán ebből a projektből még az idén valami. Én mondjuk már csak azért is szeretném, hogy legyen (nem lett), mert akkor egyrészt eltűnne innen a két doboz, másrészt kifényesedne a pincében a rengeteg rozsdás kacat.

   A csiszolómalom alkatrészeit mindössze három nap elteltével újra odaszórva magam elé, immáron az asztalra, épp mint ahogy a pincében, úgy fent a lakásban sem jött át a koncepció lényege. Mármint nem értettem, hogy miért van négy csapágyház, és még a nagy szíjtárcsából is kettő. Ennek az lett a vége, hogy kénytelen voltam elővenni és átolvasni a korábban írt cikket.

   Hogy segített-e rajtam az olvasás? Míg egyes részletek megvilágosodtak, addig másokat még mindig értetlenül néztem. Komolyan mondom (no nem mintha úgy hinném, hogy bárki kételkedni merészelne a hülyeségemben), hogy ráment öt percem, mire végre nagy nehezen rájöttem, hogy a tokmányt alkotó tárcsák közepében miért van M8-as menettel ellátott betét. Az egyik menet persze érthető, hiszen majd azon keresztül érkezik a meghajtás, de a másik menetes betét céljának felderítése már komolyan feladta a leckét.
   Mint arra végül sikerült rájönnöm, a jobbra látható kerek anyagdarab közepén csak azért van ott a lyuk, benne a menettel, mert a rétegelt lemez annál fogva lett kerekre esztergálva. Vagyis a jobb oldali tárcsában a középső M8-as menetnek a csiszolómalom használata közben semmiféle funkciója sem lesz.
   Ekkor történt, hogy bár a malom építése volt aznapra beütemezve, inkább elmentem piacozni, mielőtt még valamit nagyon el találnék rontani. Mármint a sózott szalonna és a disznósajt vásárlásába csak nem zavarodok már bele!

   Előző nap este, hogy másnap fogjon az agyam, hátha elmulasztja a tavaszi fáradságot alapon, durván bevitaminoztam. Ettem a zsíros kenyérhez, retket, paradicsomot, újhagymát, paprikát, uborkát kiadósan. Ehhez képest simán elment vele egy óra, pláne még délelőtt, vagyis viszonylag frissen, mire a tokmányt eddig a szintig összeállítottam. Végül még a pincébe is le kellett menjek három darab hatos fakötésű alátétért, mert a lakásban csak két kósza példányt sikerült becserkésznem.

   Ahhoz képest, hogy ez a rendszer egyszer már működött, a dupla csapágyas tengelyágy olyan szinten bizonyult használhatatlannak, hogy kénytelen voltam belőle kisajtolni az egyik csapágyat, amitől aztán menten megjavult. Mármint abbahagyta a tengely a szorulást, valamint a kóválygást is.

   Míg korábbi terveimben az szerepelt, hogy a csiszolómalom talpa csak akkora lesz, mint a középső tárcsától jobbra látható rész, a balra eső, vagyis a tokmány alá pedig támasztéknak kihúzható lesz a gép aljából az a jópofa kellékes fiók, melyben összecsukott állapotban majd a tokmány csavarjait tartom, erről az amúgy igencsak ötletes tervemről valami egészen szédítő sebességgel mondtam le. Ennek oka egyértelműen az volt, hogy ha elkezdem cifrázni, akkor mint megannyi másik, úgy ez a tervem sem készül el soha. A rendszert amúgy jelen állapotában két kicsi asztalos szorító fogja oda az asztal lapjához.
   Miközben a tokmányt pörgetgettem (ezzel amúgy meglepően sokáig voltam képes magamat lekötni), végig azon járt az eszem (amúgy épp nem ettem semmit), hogy hol lesz a rendszerben a motor, valamint az azt vezérlő elektronika.

   Idővel, hogy azt a részt is lássam a működése közben, ha rögzítve ugyan nem is volt, de attól még ráakasztottam a rendszerre a meghajtást. A feladattal nem kicsit szerencsétlenkedve, idővel arra a következtetésre jutottam, hogy mindenképp úgy járok jobban ha felkerekedek, elmegyek a boltba, majd veszek a csiszolómalomba egy méretpontos szíjat. Ehhez persze tudnom kellene, hogy pontosan mekkora kell.
   A következő lépés vagy a mechanikai váz, vagy az elektronika elkészítése lesz. Mikor sem egyikről, sem másikról nem találtam előzetest, akkor idővel rájöttem, hogy a mechanikát hordozó lemezről valószínűleg nem is készült semmiféle terv. Cserébe az elektronika fejlesztéséről szóló részletet megtaláltam, csak sokáig tartott, mert valami okból a képen látható motort bemutató cikkbe került.

   Hogy már megint a részletekben elveszésnél tartok, azt már csak az is kiválóan mutatja, hogy amit ezen a képen látni, az a csiszolómalom meghajtásának doboza akarna lenni. Mármint azért csak akarna, mert az IKEA Samla doboz egyrészt nem igazán passzol méretileg az alkatrészekre, másrészt először lemondtam a meghajtás bedobozolásáról. Kicsivel később viszont már egészen másképp képzeltem el.
   Hogy mit álmodtam meg már megint? Nos azt, hogy mivel a motor nem igazán akar odaférni a szíjtárcsa mellé, alá, és talán még fölé sem, ezért a már elkészült csapágyhordozó alkatrészeket elvetve (ezekből amúgy kétféle is van), azokból újakat gyártva, az újraálmodott verzióban a doboz eleje és hátulja hordozná a tengely csapágyait. Már ha csak át nem alakítom a rendszert dörzshajtásúra.

   Mármint ha a motor tengelyére húzott gumigörgő hajtaná meg a tárcsát, akkor a meghajtás éppen odaférne az eddigi konstrukció alá. Hogy a szíjat a képen látható rendszerre rátéve kevés lenne a meghajtóerő, mármint megcsúszna a szíj a motor görgőjére a 360 fokból csak egészen kicsi íven ráfeszülés okán, nos azt én már többször is kipróbáltam.
   Itt aztán ismét egy olyan rész következett, melynek keretében néhány felcsapágyazott görgővel egyrészt felemésztettem a szíjhosszat, másrészt úgy kombináltam össze a rendszert, hogy a szíj legalább 180 fokban ráfeszüljön a meghajtásra.

   Miután a mechanikai alkatrészek asztalon történő hol értelmes, hol pedig tőlem kitelően értelmetlen elrendezésére ráuntam, lekaptam a polcról az elektronikai alkatrészeket tartalmazó dobozt, a rajzokat tartalmazó füzeteket, és még azt az évekkel ezelőtt próbának használt üveget is felhoztam a pincéből, melyben a homokkal összekevert szögeket tartom.
   Utóbbi műveletet annak kapcsán ejtettem meg, mikor a lakásban található két gumis doboz levittem a pincei kettőhöz, mondván a tartalmukat majd odalent, konkrétan a lomos pincei asztalon válogatom át.
   Hogy erre mégis mi szükség volt? Mármint ahelyett, hogy inkább a csiszolómalommal foglalkoztam volna? Nos az, hogy bár ekkor még csak hónap eleje volt, a csiszolómalom elkészültében annyira nem bíztam, hogy kínomban elővettem egy másik régóta húzódó projektet, mondván a régiek közül egynek ebben a hónapban is fővesztés terhe mellett el kell készülnie.

   A pincében valami egészen másért járva, mikor elvettem innen a párátlanítót, akkor úgy ahogy volt, az egész építmény bedőlt balra. Ebben az az érdekesség, hogy épp egy akkora méretű rétegelt lemezdarab került elő, mint amekkora úgy nagyjából a csiszolómalom alaplemezéhez szükséges.
   Hogy elhoztam-e a lemezt? Mármint fel a lakásba? Nos nem, nem hoztam fel, ugyanis képtelen voltam eldönteni, hogy az anyagdarab csak úgy egyszerűen itt van, vagy az évekkel ezelőtt félbehagyott áttételes eszterga valamelyik része.

   Egy másik olyan dolog amit fejben képtelen voltam eldönteni (mármint csak úgy látás nélkül megálmodni), az az egy, vagy két szíjvezető igénye. Bár a feladatot eggyel sem lenne lehetetlen megoldani, csak az úgy nagyobb helyet foglalna el, mint amekkorát a kétgörgős változat. Ez azért nem mindegy, mert a meghajtás helyigénye kissé megemeli a tengelymagasságot. Amennyiben nem a magasságot, akkor a csiszolómalom szélességét növeli meg.
   Hogy passzolnak-e a már legyártott csapágyházak a görgők és a motor által támasztott helyigényhez? Már miért passzolnának? Hogy nekem könnyű dolgom legyen? Mégis mikor van az úgy...
   Valahol ezen a ponton történt, hogy az innen történő továbblépés lehetőségeibe még tőlem is szokatlanul alaposan belegondolva (elmélkedni azt nagyon tudok, csak sajnos sokszor nem jutok vele semmire), idővel arra a következtetésre jutottam, hogy ha a következő képen nem lesz ott a már elkészült elektronika, akkor itt valaki tökön lesz rúgva! Mármint annak mérete szükséges hozzá, hogy a konstrukció összeállításában erről a szintről továbbléphessek.

   Az elmúlt öt nap alatt a csiszolómalom építésével kapcsolatban annyira nem történt semmi, hogy azt a rémes lustulást kénytelen voltam ráfogni arra, hogy egyéb irányú, konkrétan adminisztratív teendőim voltak. Ez egyrészt igaz volt, merthogy a következő évben publikálni szándékozott cikkadag ekkor még nem igazán volt lektorálva. (amúgy persze a lektor is én vagyok) Másrészt viszont nem volt igaz, mert már több mint egy évre előre át voltak olvasva a cikkek, beléjük lettek szurkálva a már elkészült cikkekre mutató linkek, s természetesen fel is voltak töltve a cikkek a helyükre a szerverre.
   Hogy volt-e valami haszna a cikkek átolvasásának? (mármint azon felül, hogy azt is meg kellett csináljam valamikor) Meglepő módon volt, és ami kiderült, annak még köze is volt a csiszolómalomhoz, bár csak áttételesen.
   Hogy mi derült ki? Nos az, hogy 2021-ben olyan mennyiségű feladatba álltam bele, s a zömüket tudtam is le, hogy igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy végül néhány akkoriban elkezdett projektem - mint például a csiszolómalom is - nem lett befejezve.
   Visszagondolva a történésekre, pláne épp el is olvasva a leírásukat (mármint most, mikor ezt a cikket írom, vagyis 2025-ben), szerintem igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy a konyha kifestése, a fürdőszoba plafonjának visszarakása, a hátam mögötti ajtó festése, a konyhaszekrény lefestése, a szekrények tapétázása a járulékos feladatokkal karöltve k*rvára kivette belőlem az erőt.
   Rátérve végre a képre, azon az látszik, hogy a homokkal kevert szögeket tartalmazó befőttes üveget a tokmányba amennyire csak a lehetőség engedte ferdén fogattam be. Ebben a pozícióban az az okosság, hogy így a meghajtásnak nemcsak egyszerűen forgatnia kell a súlyt, hanem ráadásul meg is kell emelnie! Mármint a próba lényege az volt, hogy a motor vajon képes-e a rendszert még így, vagyis a lehető legszerencsétlenebb összeállításban is meghajtani. Jelentem alássan sikerült neki, vagyis bátran haladhatok tovább a megkezdett úton. No nem mintha szoktam volna félve barkácsolni...

   Egy másik olyan kísérlet amit szintén az eltelt napokban sikerült megálmodnom, az a már kidolgozott meghajtási rendszer kiváltására irányult. Mármint az volt az ötletem lényege, hogy a már kész tokmányt egy komplett fúrógéppel hajtom meg. Természetesen nem akkuról, hanem tápegységről járatva a rendszert.
   Hogy az akkus fúró bármit meg tud forgatni, ami csak a tokmányba belefér, az már csak a gép ereje miatt is garantált. Ami miatt viszont nem vált be az amúgy nagyszerű egyszerűsítési ötlet, nos az az áramfogyasztás. Mármint miközben a kormányból kitermelt motor még teljesen lefogva is alig eszik valamicske áramot, addig az akkus fúrógép apukám tápegységéről már eleve el sem indul (12 V / 2 A), míg az enyémről (20 V / 4 A) is csak erőlködve forog.

   A panel ekkor egyrészt még nem volt kész, másrészt nem találtam az alkatrészek között azokat, melyeket valaha a műszerfalra vadásztam össze. Már ha ez valóban megtörtént, és nem csak úgy emlékeztem rá, mintha már megtörtént volna.

   Ami viszont előkerült, pedig én aztán egészen biztosan nem kerestem, az egy nádméznyaló, rendszertani nevén ezüstös pikkelyke ősrovar. Szegénykém biztosan éhezett, mert a csiszolómalom alkatrészei között valószínűleg nem talált ehetőt. Már ha csak meg nem csócsálta a csehszlovák lemezjátszóból kibontott trafó viaszos papírból készült szigetelését.

   Ha lassan is, de azért már kezdenek összeállni a dolgok. Ezt a következtetést egyrészt abból vontam le, hogy megtaláltam azt a fiókot, melyben ezek az alkatrészek voltak, másrészt abból, hogy egyáltalán elkezdtem keresni.

   Ahogy azt szoktam, először azokat az alkatrészeket rakosgattam vissza a fiókba, melyekre valószínűleg nem lesz szükség, majd a maradékból kiválogattam azokat, melyekre valószínűleg igen. A potméter, a tápaljzat, a biztosíték és a kapcsoló biztos ott lesz a műszerfalon, a power LED kérdésében azonban még nem tudtam dönteni. Mármint az addig rendben, hogy kell egy LED a műszerfalra, azt azonban ekkor még nem döntöttem el, hogy a hatalmas többszegmenses legyen-e, vagy az amúgy szintén zöld foglalatos. Épp mint ahogy az sem dőlt el, hogy forogjon a fény a nagy zöld LED-ben, vagy sem. Arról már nem is beszélve, hogy a forgatógomb helyett is túrnom kellene egy kisebbet. Mikor magának a műszerfalnak a formája is felmerült, mármint kérdésként, hogy milyen alakú legyen, miközben az nagyban függ attól, hogy hogyan fog kinézni a malom váza, akkor a további mókolást aznapra is feladtam.

   Időközben eltelt egy teljes hét, miközben én jó ha a filmek megtekintésének témájában jeleskedtem. Az persze igaz, hogy lazítani is kell valamikor, csakhogy egyben az is igaz, hogy ha a lazítást így folytatom, akkor annyira laza leszek, hogy végül teljesen szét fogok esni!
   Mikor azt gondoltam, ennyi idő alatt azért csak felgyűlt már a csiszolómalom témakörében néhány olyan fáziskép, amihez meg kellene írjam a szöveget, akkor az derült ki, hogy csak ez az egy van. Ami még ennél is elszomorítóbb volt, az a más témákban sem készült képek ténye. Arról már nem is beszélve, hogy a tisztítószeres flakonról letekert kupak mennyire nem passzol porvédőként a potméterre.
   Magára a porvédőre amúgy mindjárt két okból is igencsak komoly szükség van. Míg az egyik ok az, hogy a csiszolómalom egyrészt már eleve porol, másrészt poros környezetben lesz, addig a fő ok az, hogy a feladatra kiválasztott potméterről le lett szedve a kapcsolója, így az most hátulról lyukas.

   Mikor a pincébe a bicikli lámpájába a már napok óta feltöltődött akkukat visszarakni lementem, nem felejtettem el túrni a készletből egy a pirosnál kicsit nagyobb kupakot, ami sajnos a feladathoz még mindig kicsi. Mármint a potméter sajnos még úgy sem fér bele, ha behajtogatom a lábait.
   Hogy a csiszolómalom 1.0 bármelyik oldalról közelítve is folyton azt sugallja magáról, hogy valami érthetetlen okból nem akar elkészülni? Igen, ez pontosan így van! Ami még ennél is szomorúbb, hogy nemcsak ez az egy ilyen státuszú építő jellegű projektem van. Mikor ezeket már majdnem nekiálltam felsorolni, akkor beugrott, hogy ezt nem is olyan régen egyszer már megtettem.

   Szóval az úgy volt, hogy a csiszolómalom építése annyira nem haladt, hogy kínomban a projekt újraindítására azt találtam ki, hogy keresek helyette egy úgynevezett "k*rvára nem szeretem" típusú feladatot. Bár rengeteg a keresettnek megfelelő témát találtam, végül a mindent tudó táblázatom és a szétszedtem weblap összehangolásánál kötöttem ki.
   A "200-ig vannak beírva a cikkszámok" azt jelenti, hogy egytől kétszázig átnéztem a táblázatot, majd ahol hiányzott a megemlített másik téma cikkszáma, azt megkerestem és beírtam. Ezzel párhuzamosan azt is beleírtam a táblázatba, ha az adott téma időközben már publikálva lett. Ez utóbbit azért, mert a kitűzött feladat nemcsak a táblázat rendezése volt, hanem a cikkekbe is bele kellett szúrnom az időközben elkészült témákra mutató linkeket.
   A feladatot igencsak bonyolította, hogy voltak olyan más témákra mutató megjegyzéseim, melyekről az adott cikk átolvasása nélkül nem tudtam rájönni, hogy melyik másik cikkre utalhattam velük.
   Ezt az egészet természetesen nemcsak azért csináltam, mert amúgy már nagyon is időszerű volt, hanem azért is, mert nagyon érdekelt, hogy vajon képes leszek-e a táblázat és a html fájlok közötti váltogatás közben eljutni abba az idegállapotba, mikor is fejhangon üvöltöm:

Nyáklapot akarok tervezni, nyáklapot akarok tervezni!

   Mint az gondolom előre sejthető volt, ez nem sikerült. Mégpedig annyira nem, hogy a másnapi napom is ugyanezzel a témakeresős, majd mikor az megvolt, akkor linkeket beszurkálós feladattal telt el.
   Kezdetben még úgy volt, hogy csak az 201-től 400-ig terjedő cikkeket nézem át, csak aztán először a négyszázas számon szaladtam át figyelmetlenül, majd a papírra írtam egy annyira csúnya ötöst, hogy végül hatos lett belőle. Mármint hatszázig néztem át a cikkeket, majd álltam is neki egyből a linkek beszúrásának.

   Íme az 1856-os cikk keretében némi időzavarral körítve elkészített elektronika. Ebben nem annyira maga a főtéma az érdekes, mint inkább az ami a háttérben történt. Mármint ahogy azt az előző kép alatt írtam, mikor épp nem volt kedvem a paneltervezéshez (márpedig nem volt), akkor adminisztrációval múlattam az időt. Konkrétan elmentem a cikkek rendberakásával egészen ezerig, mondván az azért már van egy annyira kerek szám, ahonnan majd kedvem támad azt a témát is folytatni. Amúgy szerintem nem fog hozzá kedvem támadni... Hogy miért nem? Nos azért, mert úgy kilencszáz környékén a minden cikkben megemlítek öt, tíz, húsz, vagy akár még annál is több másikat témakörében nem is annyira kissé megőrültem. Na jó, beismerem... Már korábban sem voltam normális...
   Az elért eredményekről annyit, hogy a kiinduláskor egytől ezerig 566 cikkből 2.389 link hiányzott, mire végeztem, addigra pedig már csak 445 cikkből hiányzott 1.228 link. A számok ha úgy nézzük őket eredményt jeleznek, ha meg úgy, akkor elmaradást. Ami engem a tapasztaltak alapján nagyon mellbevágott, az a felszínre került trehányságom. No nem mintha eddig nem tudtam volna róla...
   Konkrétan arról van szó, hogy miközben bennem valamiért úgy élt, hogy mikor elkészültem egy régóta folyton csak emlegetett témával, aminek természetesen publikáltam is a cikkét, akkor megkerestem a mindent tudó táblázatban, hogy az adott téma hol lett megemlítve, s beszúrtam a rengeteg rámutató linket. Most viszont azt láttam, hogy a konyhaajtó kilincsműve, a PDA, az apukám által épített tápegység, a kamera, a monitor, az Oripons és az Orivohm, meg még rengeteg más sokszor megemlített témára mutató linkek hiányoznak. Annyira sok link hiányzott (vagy csak én álltam hozzá a feladathoz kissé linken), hogy a beszurkálásukhoz egy egész hétre volt szükségem! Szerintem most az lesz, hogy a mindent tudó táblázat foltozgatásáról hosszú időre úgy, de úgy meg fogok feledkezni...

   Ha már épp szóba került a megfeledkezés (amúgy persze írtam, nem mondtam, bár meglehet, hogy beszéltem is magamban), hogy azzal némi rendet és helyet teremtve a már nem kellő alkatrészeket visszatehetem a helyükre, az bennem csak két nap múlva ebéd után merült fel. Vagy lehet, hogy korábban is, csak azt ekkorra már rég elfelejtettem...

   A próbapanelek és a csokik már biztosan nem kellenek, mint ahogy a dugasztáp és a hűtőbordák sem, ezért azokat az alkatrészeket lendületből visszaszórtam a helyükre.
   Ami viszont kellhet, az a vajkrémes dobozban található hatalmas LED, valamint a jobbra lent látható számláló. Miközben utóbbit semmiből sem tartana a készülék műszerfalába beépíteni, épp csak készítenem kellene hozzá egy ütemadót, addig meglepő módon előbbivel is ugyanez a helyzet. Mármint a hatalmas LED-nek belül több szegmense van, amiket - mint csinos kis körkörös futófény - vezérelhetnék akár a fordulatszám függvényében is.
   Ha rá is ment néhány percem (lehet, hogy egy óra is), de végül azért sikerült döntenem. Mármint abban a témában, hogy az imént említett műszaki részletek részei legyenek-e a konstrukciónak. Hogy döntsek is, meg ne is, azt találtam ki, hogy a LED és a számláló helyével számolok a műszerfalon, aztán vagy beépítem őket, vagy ha lusta leszek, márpedig valószínűleg az leszek, akkor nem.

   Ami a teljesen lényegtelen, konkrétan flancolás kategóriába tartozó LED-del és számlálóval ellentétben nagyon is fontos műszaki részlet, az a képen látható elemekből összeállítható mechanikai konstrukció. Hogy többnapos töprengés eredményeként mire jutottam? Nos arra, hogy amiket ezen a képen látni, azok az alkatrészek egy próba erejéig bőven megtették, az esetlen összetevőket azonban nem sok értelme lenne a végleges konstrukcióba beépíteni. Mégpedig annyira nem lenne, hogy jelen esetben még az anyag, munka és időspórolás sem esik latba.
   A készüléket konkrétan úgy kellene felépíteni, hogy a meghajtó rész amennyire csak lehet kicsi legyen. Ez a képen látható alkatrészekkel sajnos nem igazán valósítható meg. Néhány plusz alkatrész elkészítését követően viszont már jócskán összenyomhatóvá válik a meghajtást tartalmazó doboz. Konkrétan szükséges egy normális csapágyház, valamint egy a hatalmas ékszíjtárcsát befogadni képes doboz.
   Bár volt egy olyan nagyszerű tervem, melynek keretében nekiállok lerajzolni amit megálmodtam, azonban erre az amúgy semmi kis feladatra napokon át nem voltam képes magamat rávenni. Szerintem az lesz, hogy levonulok a pincébe az összetevőkkel, ahol is a műszaki rajz egyből azokra az anyagokra lesz elkészítve, melyekből a meghajtás dobozát el fogom készíteni.

   A mindössze két nappal ezelőtt felvázolt, amúgy kiváló tervemhez képest mivel nem láttam át a feladatot, a pincemélyi szerencsétlenkedés helyett inkább a lakásban történő munkát választottam. Mármint nekiálltam összepróbálni az alkatrészeket.
   Amit ezen a képen látni, azt úgy kell elképzelni, hogy a spirálfüzet a meghajtás dobozának homloklemeze. A tápegység lehetne a homloklemez belső oldalán, mint ahogy a meghajtás dobozát lezáró hátsó lapon is.

   Ez így azért lenne jó, mert a képen nem szereplő hátlap levétele által menten kivitelezhetővé válna a szíjcsere. Cserébe a meghajtótengely az elektronikát hordozó fekete panelen haladna át. Arról a másik kényelmetlenségről már nem is beszélve, hogy a doboz az elképzelt módon három lemezből állna. Mármint többől, csak kellene bele középre is egy a motort és az egyik csapágyat hordozó lap.
   Mikor rájöttem, hogy a gépet a felvázolt módon összeépítve, az elektronika már-már hozzáférhetetlen helyre kerülne, akkor beborultam az ágyba, mondván inkább alszom egyet a problémára, mielőtt még valami méretes szerencsétlenséget találnék elkövetni.

   Hogy álmodozásom mennyire hasznos volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint ez a legújabb elképzelésemet mutató összeállítási kép. Ezt úgy kell nézni, hogy a homloklemez a hatalmas ékszíjtárcsától jobbra lenne, amin keresztül kilógna a motor. Ebben az elrendezésben nemcsak az az okosság, hogy így a szíjcseréhez, vagy a feszesség állításához még csak szét sem kell szedni a gépet, hanem egyben az is, hogy a legnagyobb méretű alkatrész, vagyis az ékszíjtárcsa nem a meghajtás dobozán belül foglalná a helyet. Mármint a meghajtás doboza akár kisebb is lehet, mint amekkora az ékszíjtárcsa. No nem mintha spórolnom kellene a hellyel és az anyaggal...

   Az összetevőket annyiszor vettem elő, majd tettem el, s közben fényképeztem is le, hogy ha én azt a rengeteg képet ide mind beszúrnám, nos azért a tettemért minimum valagba kellene rúgnom magamat! Végül úgy döntöttem, hogy csak ez az egy kép maradhat itt. Már csak ebből is sejthető, hogy hamarost került hozzájuk egy újabb kép...
   A négy filctoll természetesen nem szerves része a konstrukciónak. Mármint azok négyen csak a meghajtás dobozának méretét illusztrálandó lettek a látványhoz hozzácsapva.
   Lenne középen egy választófal, ami egyrészt a belső csapágyat, másrészt az elektronikát hordozná. A motor a homloklemezen, az általa meghajtott ékszíjtárcsa pedig a dobozon kívül lenne.
   Ezt így az új, a most még meg sem álmodott csapágyházaktól eltekintve annyira egyszerű lesz kivitelezni, hogy ha még csak gondolatban is, de már el is kezdtem felkészülni a másnapi pincemélyi etapra.
   Hogy amint fentieket leírtam, újfent előszedtem-e a már elkészült összetevőket? Természetesen igen, majd ha csak az elektronikát, valamint az ekkor még nem is létező műszerfalat illetően is, de egyre újabb és újabb elrendezéseket álmodtam meg. Például arra is sikerült rájönnöm, hogy ha az elektronika az egyik dobozfalra lenne felcsavarozva, akkor nem kellene belülre az elválasztófal. Vele szemben, a doboz átellenes oldalán pedig épp elférne a műszerfal.

   Ezzel az összeállítással valamikor késő este azt teszteltem, hogy a doboz megvalósítható-e egy szokásos méretű polclapból. Nagyon úgy tűnik, hogy igen. Az ékszíjtárcsa persze a homlokfal másik oldalán lenne, mint ahogy a motor is onnan lenne bedugva.
   A szürke hasáb egy elektromechanikus számláló, amit azért tettem oda, hogy lássam, el fog-e férni a műszerfalon. Bár elférne, de mikor a tesztelése közben meghallottam, hogy mekkorákat kattan (nagyokat), akkor a beépítéséről menten lemondtam. Épp mint ahogy a forgás sebességét teljesen feleslegesen visszajelző futófény beépítéséről is sikerült magamat lebeszélnem.

   Egyrészt azért, hogy ne odafent foglalják a helyet, másrészt azért, mert valószínűleg már csak idelent fognak kelleni, nyitásképp átválogattam az összes alkatrészt (ami nem kellett azt még fent visszatettem a helyére), majd a maradékot belerámoltam a fahordó szatyorba.

   A lépcsőház takarítását követően, hiába nem volt aznapra semmi munka beütemezve, mivel január elseje volt, nekiálltam a csapágyházak készítésének. Tettem ezt azért, mert a babona szerint aki az év első napján nem lustálkodik, annak dolgos éve lesz.
   A fadarabot a leeső darabos ládából vettem ki, majd meghúztam rajta először a vágáshoz, majd a fúráshoz szükséges vonalakat. A terv az volt, hogy a csapágyak együttfutásának érdekében a két összecsavarozott fadarabot együtt fogom fúrni.
   Miközben az együttfúrás nagyszerűen sikerült, addig az a másik tervem, hogy a belső csapágyházat bevágom, nos az nem. Mármint arról a fűrészelési, hosszában átfúrási feladatról mintha csak kötelező lett volna, úgy feledkeztem el! No nem mintha a két elmaradt munkafázist a lakkozás száradását követően ne lehetne pótolni...

   A bevágás amúgy azért szükséges, hogy a belső csapágyházban ha csak egy kicsit is, de megmozdítható legyen a csapágy, különben olyan nincs, hogy meg ne szoruljon. A lyuk pedig annak a csavarnak kell, amivel majd a csapágyat szorítom meg a csapágyházban mégiscsak.
   Ezeket a tőlem szokatlanul nagyszerű ötleteket amúgy valamelyik délután álmodtam meg, mégpedig az ágyban, közben még csak rá sem nézve azokra az összetevőkre, melyekből majd dolgoznom kell.

   Ekkor már ötödik napja nem jártam erre. Na jó, jártam, de csak vittem fel innen pár szatyor tűzifát, behoztam a lépcsőházból az okosórákat és az okoskarkötőket, megszemléltem a csapágyházak lakkozásának száradtsági fokát, aztán már tűntem is innen el. Amúgy ma sem a csiszolómalom miatt evett ide a fene, hanem két egészen másik ügyben. Míg a fontosabb az összenőtt útszóró só megtörése, majd lépcsőházi adagolós vödörbe történő beöntése volt, addig a kevésbé fontos némi fahasogatás. Ha lesz kedvem akkor persze a csiszolómalomra is ránézek, ezt azonban nem írtam elő magamnak kötelező jelleggel, mondván ha kényszerítve vagyok valamire, akkor azt még a megszokottnál is biztosabban rontom el.

   A némiképp átmelegítő favágás letudását követően, gondoltam legalább annyit megteszek, hogy kiválasztom melyik csapágy kerüljön a külső csapágyházba (amúgy a védettebbnek tűnő fém porvédős típust sajtoltam bele), majd azzal a lendülettel (velem kapcsolatban a lendület, nos az aznap erős túlzás volt), akarom mondani a már oda is készített satuval menten be is sajtolom a csapágyat a helyére.

   A "távtartók, toldók" feliratot viselő doboz kiborított tartalmából épp nagyban egy olyan távtartót túrok elő, ami a homloklemez vastagságát fogja képviselni a két csapágy között.

   A projekt nem azért kapta meg a zöld kosárkát, mert félre akartam tenni (amúgy nagyon is de, félre akartam tenni), hanem mert aznap annyi mindent ejtettem le, hogy a rozzant derekam okán már komolyan féltem értük lehajolni.

   Miután az összetevőket odasakkoztam a polclapra, s látám, hogy az összeállítás jó, egyszerűen csak fogtam és lemértem a kapott értéket. Hogy ez nem igazán mérnökszemléletű hozzáállás? Erre a kérdésre azt tudom válaszolni, hogy egyrészt nem vagyok mérnök (Te, hogy ez mennyire meglátszik rajtam, pláne azokon amiket építek), másrészt lesz amilyen lesz, én bizony már nagyon szeretném a csiszolómalmot egyben látni.

   Hogy az alaplemez milyen hosszú lett? Kezdetben tíz centit mondtam, majd a homlokfal és a zárólemez vastagsága miatt módosítottam tizenkettőre, amiből végül tizenegy lett. Hogy az egész szerkezet az alaplemezen nyugodna? Na ja, újabb durva hiba tőlem. Mármint ha az alaplemez csak akkora, mint amekkora a meghajtás, akkor a tokmány, pláne a belefogott csiszolnivaló súlyától, épp mint ahogy az a képen is látható, pofára fog borulni a gép.
   Hogy a rakosgatása közben leesett-e az elektronika, s letörött-e róla az a két piros hasáb (pedig amúgy nemcsak ragasztva volt, hanem még oda is csavaroztam) ami a sebességszabályzót tartja? Kérdezném én ezt, ha nem így lett volna? Aznap tényleg annyi mindent reptettem meg, hogy annyit máskor egy egész hónap alatt sem szoktam!

   Ezt a szerszámot sokkal többször utáltam, mint ahányszor használtam! Mármint azt nem szeretem benne, hogy folyton elemeire hullik. Ezért is tartom már évek óta bezacskózva, és még le is ragasztva!

   Hogy ne csak akkor ne szeressem mikor épp találkozunk, hanem használat közben se, egy idő után nem vágja a fát, hanem csak égeti. Ezt természetesen abbahagyná, ha méltóztatnék a fűrészlapgyűrűk fogait széthajtogatni. Erre eddig már csak azért sem került sor, mert a hatalmas lyukakat készítő szerszámot valószínűleg még tízszer sem használtam, pedig már évtizedek óta megvan.

   Az összetevőket nem azért tettem félre (amúgy már a két szíjvezető görgő lyukai is elkészültek), mintha nem szerettem volna őket már mindjárt aznap összeállítva látni, hanem mert ekkorra ért rajtam keresztül az ebédre belapátolt két tányér húsleves.

   Az útszóró sót még megtörtem (bele volt nőve a vödörbe), kivittem a lépcsőházi adagolóvödörbe, feltakarítottam magam után a port és a kiszórt sót, aztán már tűntem is innen el.
   Amúgy nemcsak én, de a kék vödörben látható fekete kosz is a csiszolómalom elkészültére vár. Mármint kiváló tervem szerint megtöröm a malommal a néhol diónyi rögökké összeállt földet, aztán megy hozzá a többihez. Hogy mégis milyen többihez? Hát ez az! Mármint ahhoz képest, hogy már január eleje van, a tavasszal bevetendő ládákban még nincs átszitálva a virágföld. Hogy ezeken felül is mennyi mindennel vagyok magamnak adós? Abba kérlek jobb bele sem gondolni!

   Annyira éreztem, hogy tegnap valamit elrontottam, hogy meg sem lepődtem rajta, hogy a két csapágy közötti távtartónak a kelleténél jóval kisebb átmérőjű lyukat fúrtam. Mármint meglepődés helyett inkább előkaptam a fúrógépet, majd felbővítettem a lyukat a szükséges méretre.
   A képen amúgy a homloklemezt és a meghajtást remélhetőleg hamarost tartalmazó doboz alját már összecsavarozva látni. Épp mint ahogy a hátfalat is felcsavaroztam a helyére, csak az a munkapad pofája alá került.

   Mivel ekkor már minden szükséges összetevő megvolt, ezért csak annyi volt a dolgom, hogy összecsavarozzam őket. A konstrukció a hevenyészve beleépített alkatrészek okán kiérdemelte tőlem a nem különösebben büszke tákolmány minősítést.
   Később valószínűleg, miután összeállt a gép, majd jól szétkapom elemeire, s készítek, konkrétan esztergálok hozzá méretpontos távtartókat. Mármint azért, mert a homloklemez és a motor és a két görgő között jelenleg anyák és alátétek vannak.

   Mikor a paneleket a leeső fadarabos fiókban megláttam, akkor még nagyon úgy tűnt, hogy valamelyik alkalmas anyagdarabból készítem a műszerfalat, csak aztán kiderült, hogy ahhoz sajnos még mindig hiányzik néhány apróság.

   Iménti tervemhez képest, mivel a meghajtás elemei már csatlakoztatva voltak egymáshoz, bár most még csak labortápról, de kipróbáltam a gépet. Kissé zajos ahogy a szögek az üvegnek csapódnak, azonban ettől eltekintve rendben működik.
   A motoron lévő ékszíjtárcsát a végleges összeállításban lehet, hogy le fogom cserélni valamelyik nagyobb átmérőjű változatra, mert a túl kicsi átmérőre ránézésre nem fekszik fel rendesen a szíj. Ez már csak abból is kiderül, hogy a tokmány lefogásakor a motor nem áll meg, pedig a szíjfeszesség amúgy megfelelő.

   Konkrétan annyira elszomorodtam, hogy menten átmentem a lomos pincébe (persze a gép közben vígan forgott tovább), mondván olyan nincs, hogy ebben a kisebb dobozokat tartalmazó hatalmas papírdobozban ne legyen valami értelmes találat.

   Bár az is egy aktuális feladatom volt, mint ahogy megannyi másikhoz, úgy valamiért ahhoz sem éreztem magamban elég erőt, hogy az egy dobozba nem férésük okán kettéválasszam a tollakat és a ceruzákat.

   A pincemélyi mókolást aznapra akkor adtam fel mikor kiderült, hogy miközben én a csiszolómalom lelkes összeállításával voltam elfoglalva, az aznapi főfeladat, konkrétan a hólapátolás valahogy elmaradt.

   Nagyon úgy tűnik, hogy a potméterre porvédőként kiválóan megfelel a filmes doboz, amire persze majd rá fogom tolni a másik felét. Holnap hozok magammal egy sűrűmenetes potméteranyát, valamint a felvezetékezett LED is visszajön velem. Mindezeken felül szükségem lesz egy normális, értsd a felületből nem ennyire kiálló forgatógombra is. Hogy a felvázolt események valóban másnap lesznek-e elkövetve, vagy már megint csak álmodoztam, az legkésőbb holnap estére kiderül...

   Hogy a vékony lábakra ne a pincében kelljen huzalokat, pláne az áramkorlátozó ellenállást ráforrasztanom (no nem mintha odalent nem lenne páka, még Weller is), a minap voltam oly kedves és felhoztam ezt az apró alkatrészt.

   A műszerfal megtervezéséhez, elkészítéséhez, a helyének meghatározásához, majd beépítéséhez aznap annyira nem volt kedvem (megjegyzem ez már korábban is így volt), hogy a jelen állapotból történő, már mindjárt aznapi továbblépésről nem annyira lemondtam, mint inkább egyszerűen csak tényként könyveltem el.

   Hátha lendületbe jövök tőle, aprítottam egy rakat aprófát, amit aztán menten bele is rakosgattam a balra látható fekete tárolóba. Ami kugli nem hagyta magát szétcsapni, azt majd egyben viszem fel. Ami meg nem volt könnyen hasadós, azt berakosgattam jobbra, mondván a tűzrakáshoz olyan méretű fadarabok is kellenek.

   Ebből a folyosón elhelyezett szekrényből mindjárt két üveget is magammal ragadtam. Míg a nagyobbikba virágföld, addig a kisebbikbe egy kapcsoló alkatrészei lesznek beleszórva.

   Miközben a virágföld aprításához nem kell csiszolóanyag, maximum néhány kavics, addig a kapcsoló alkatrészeinek megtakarításához tettem az üvegbe egy marék homokot.
   Hogy a csiszolómalom még el sem készült, de én már nagyban rámentem a használatára? Amennyi zavar itt felém lenni szokott, ennyi nekem már fel sem tűnik!

   Mivel úgy egy jó órai forgást követően a virágföldből álló rögöknek még csak eszük ágában sem állt szétesniük, kezdetben a vizezés mellett tettem le voksomat. Ez végül nem annyira a vízhiány okán maradt el, hanem mert féltem tőle, hogy a víz tönkreteszi a felcsukható asztal lapját. Eltenni a gépet pedig már csak azért sem tudtam innen, mert ugye még nincsen neki lába. Mármint pofára borulna, ha nem fogná hozzá az asztalhoz egy a jobb alsó sarokban látható asztalos szorító.

   Bár ott volt a polcon egy dobozban kézközelben a következő adag rozsdás szeg, valamiért mégis a lomtalanításkor talált, természetesen szintén rozsdás kulcsokat választottam. Mármint a kulcsokat a "csiszolni" felirattal ellátott jégkrémes dobozból szedegettem ki.

   Mivel teljesen jogosan éreztem úgy, hogy aznap a csiszolómalom témájában szinte semmit sem léptem előre, gondoltam legalább annyit megteszek, hogy beszerelem a dobozba a potmétert.

   Mivel a sárga filmes doboz anyaga gyenge, ezért fúrógéppel meg sem mertem közelíteni! Ebben a témában annyira igazam volt, hogy a dobozt még a nyeles tokmány segítségével fúrva is majdnem eltörtem.

   Bár az volt a terv, hogy a műszerfal elemeit, valamint az azokat remélhetőleg hamarost hordozó lapocskát felviszem a lakásba, mondván az asztalnál ülve kényelmesebb bejelölni a lyukak helyét, mint itt lent a pincében, ez a részfeladat azonban aznap elmaradt. Az amúgy semmi kis rajzolás elmaradására komoly okkal szolgált, hogy a néhány alkatrészt hiába készítettem ki az előtérbe, zsebre tenni azonban már elfelejtettem.

   Másnap délután a pincébe tulajdonképpen valami egészen más okból lejöve, örömmel állapítottam meg, hogy az összekészített alkatrészekre nem rabolt rá senki.

   Az imént említett "egészen más ok" amúgy a panelrögzítő fadarab témájának még aznap történő feltétlen befejezése volt. Mármint ekkor már nagyon hiányzott a lelkemnek, hogy a 2026-os teljesítményemet mutató cetlin legalább az első ikszet behúzhassam.

   Gondoltam míg én az anyagok és a Palmatex ragasztó száradására várok, s közben lelkesen aprítom a fát, hadd dolgozzon a gép is, már fogtam is bele a tokmányába a kapcsoló alkatrészeit s homokot tartalmazó lekváros üveget.

   A forgás sebességét úgy határoztam meg, mármint gyorsítottam fel a tápegység feszültségszabályzó gombjának megtekerintésével, hogy a homok és az alkatrészek a centrifugális erő hatására még ne üljenek ki az üveg falára.
   Mindeközben amibe beleakadtam, az egy a falra, pontosabban szólva a szekrény oldalára szerelt reszelőkészlet legszélső eleme volt, amit a kabátommal a szűk hely okán sodortam el.
   A lelkesen forgó gép hosszas bámulásának eredményeként idővel sikerült megállapítanom, konkrétan kifülelnem, hogy mely alkatrész adja a fura nyikorgó hangot. A most még csak félkész dobozon belüli csapágy volt a ludas, illetve futott kenés nélkül. Egy spriccentésnyi WD40 elég volt neki a bekussoláshoz.

   A pincemélyi tevékenykedést aznapra nemcsak azért adtam fel, mert nagyon álmos voltam, hanem mert a hasam is csikart. Mármint nem mertem kockáztatni, hogy idelent törjön rám a mellékhelyiségbe történő szokottan heves beülési vágy.

   Egy terveim szerint semmittevős vasárnapi délelőtthöz képest aznap annyi dolgom lett, mint talán egész héten sem! Egyrészt lépcsőház takarítós nap volt, másrészt a havat is el kellett takarítani. Mivel szerdán jönnek központi vízórát cserélni, az aknafedőt is ki kellett ássam a hó alól. Mikor a kertből kimentem, akkor menten kiderült, hogy már megint szétesett a kertkapu zárja, s a hideg hatására összehúzódott kertkapu miatt a zárat még alátéteznem is kell.
   Kiváló tervem szerint a műszerfal megtervezésével nyitok. Amint ez megvan, beöltözök és leseprem a lépcsőházat, hányom a havat, javítom a kaput, majd a pince melegében elkészítem a balra látható füzetbe megtervezett műszerfalat.

   Bár az imént még úgy volt, hogy a füzetbe készül a műszaki rajz (azért vettem elő), azonban kisvártatva módosítottam tervemen. Mármint a vonalakat egyből az amúgy üvegszálas lemezre húztam meg.

   Miután a lap széléből a felesleget levágtam, rámentem a lyukak elkészítésére. Azért nem fúrást írtam, mert a kapcsolónak és a tápcsatlakozónak nem kerek, hanem szögletes lyukra van szüksége, amit majd reszelővel fogok kialakítani.

   Amint a műszerfal elkészült, s már épp pakoltam volna össze, elment az áram. Hogy hol keletkezett hiba, azt a pince előtti munkaterület feletti plafonrészen elhelyezett kötődobozból hallható sercegés adta tudtomra.

   Ez a rugós vezetékszorító égett szét. Hogy az ebédet követően (most még csak délelőtt volt) lejövök, az már csak azért is biztos, mert a lépcsőház takarításából a felmosással nem, még csak a söpréssel voltam kész.
   Bár eredetileg azt terveztem, hogy míg a kövezet szárad, addig én majd kevéske lelkesedést színlelve beszerelem a műszerfalat a helyére, eme kiváló tervemet az élet villanyszerelésre módosította.

   Nehogy majd pont az hiányozzon, mielőtt a már elkészült alkatrészeket behoztam volna a hallba, kitettem az előszobába a villanyszereléshez majd elengedhetetlenül szükséges elemlámpát.

   Ebédig összerakom amit már lehet, bekajálok, lemosom a lépcsőházat, majd nekiugrok a villanyszerelésnek. Azért annak, mert míg nincs a tűzifás pincében villany, addig ugye hiába is szeretnék, nem tudok a csiszolómalmon dolgozni.

   Miközben a piros forgatógombhoz találtam csavart, a potméter bekötéséhez szükséges, korábban használt háromerű vezeték nem került elő. No nem mintha nem találtam volna belőle a drótos fiókban másikat...

   Ez itt már nem a vaku, hanem a villanyszerelés eredményeként újra világító mennyezeti fénycsőarmatúra barátságos fénye. Az események hatására mindjárt több dolgot is megígértem magamnak. Míg az egyik a elektromos melegítő (szerintem az terhelte túl a kötést) elrakása, itt lent soha többé nem használása volt, addig egy másik az, hogy mielőtt a csiszolómalom szerelgetésének nekiállnék, előbb még mindenképp rámegyek a zár és a villanyszerelés közben kiváltott kapcsoló kipofozására, elrakására. Utóbbi feladatokat a derekam nyekegése miatt voltam kénytelen későbbre, pontosabban szólva máskorra halasztani.

   Eltelt tíz nap, s mikor a lépcsőház takarítását követően a pincében a hőmérő mutatta mindössze tíz fokot megláttam, akkor úgy voltam vele, hogy ide fogok fagyni, kisvártatva azonban - meglepő módon - a hideg ellenére beindultam.

   Először a minapi villanyszereléskor kiépített plitty-platty kapcsolót szereltem össze, majd tettem be a vezetékes dobozba, aztán a kertkapuból kiszerelt zárban cseréltem ki a nyelvet tartó csavart, mert lekopott róla a menet.
   Miután fentiekkel megvoltam, bár rezgett a léc, hogy már tűnök is innen el, csakhogy akkor én lettem volna az első aki a frissen mosott követ összejárja. Gondoltam legalább annyit megteszek, hogy leveszem a hátlapot, csak aztán jobbnak láttam ha inkább a tokmány leszerelésével nyitok. (lásd azt már a meghajtás mellett, a belefogott üveggel együtt)

   Miután az állványba fogott fúrógépet a helyére visszatettem, nos akkor menten kiderült, hogy még nincs meg az a két lyuk, amin keresztül a csavarok a doboz tetejét fogják rögzíteni. Mármint az előlaphoz. A két lyuk a hátlapon a kettővel ezelőtti képen már szerepel, ezért kétségtelen, hogy aznap délután nagyon el voltam varázsolódva.

   Hogy mégis hol lesz a doboz támasztólába, annak rögzítési pontja, a többi láb, valamint úgy egyáltalán hogyan fog kinézni a rendszer, nos azt én az aktuális agyi állapotomban olyan szinten voltam képtelen meghatározni, hogy mérgemben egyszerűen csak beleklapáltam a fenéklemez közepébe egy hatos anyát.

   A műszerfal lemeze azért nem lett annyira szép, mint amennyire lehetett volna, mert az eredeti terv az volt, hogy az üvegszálas lemez nem kívül, hanem belül lesz. Mármint akkor nem látszottak volna az anyag nem kiegyenesített szélei. Afelett érzett örömömben, hogy a zöld LED vidám fénye már a működést jelzi, akkorát legyintettem a dologra, hogy csak úgy szállt körülöttem a por!

   Annak pedig pláne örültem, hogy a részegységeket úgy sikerült elrendeznem, hogy nem akadnak egymásba. No nem mintha ehhez akár csak egy kicsit is szűkös lenne a dobozon belüli hely...

   A munkát aznap nem a hideg, és még csak nem is a kedvem, vagy az idő múlása miatt hagytam félbe, hanem mert elfelejtettem levinni az oldallapok tartóelemeinek elkészítéséhez szükséges hosszúszárú négyes menetfúrót. (lásd azt a karórától kissé jobbra, egyáltalán nem feltűnően odakészítve)

   Hagytam egy teljes hetet a kupleráj számára, hátha magától rendeződik, de sajnos nem tette meg, pedig mennyire tudnék neki örülni, ha a dolgok csak úgy egyszerűen maguktól visszatalálnának a helyükre...
   Mivel az asztalra idővel annyi minden került, hogy most aztán már tényleg nem fértem el tőlük, ezért most kényszerűen az a rész jön, mikor is minden egyes lomot megfogva, azt megpróbálom visszatenni a helyére.

   Íme a mindössze néhány perc alatt elért nagyszerű eredmény. Mármint ahhoz képest értékeltem teljesítményemet kitűnőnek, hogy ma nem ebéd, hanem az azt követő alvás után jöttem le, mondván legalább annyit megteszek, hogy rendet vágok a rumliban. Kitűzött feladat íme teljesítve!
   Mint az látható, a szerkezetből már csak a teteje, a két oldallapja, valamint a lába hiányzik. Kiváló tervem szerint ha napi egy tétel sebességgel haladok, akkor mire harmadjára ide esz a fene, nos addigra el kell készülnie a csiszolómalomnak. Már ha csak nem úgy lesz, hogy jövök, de nem csinálok semmit, mert attól ugye rendesen ki tud tolódni a projekt záró dátuma. Az igazi persze az lenne, ha fognám és egyetlen menetben tudnám le a már szinte semmi kis feladatokat, csak ugye mégis kiben van itt akkora lendület? Mármint bennem aztán biztosan nincs!

   Iménti állításom az adott pillanatban annyira igaz volt, hogy mielőtt a felsorolt feladatok bármelyikébe belevágtam volna, lecseréltem a motoron az ékszíjtárcsát egy az eddig használtnál nagyobb átmérőjűre. Tervem bevált. Mármint a nagyobb átmérőjű ékszíjtárcsán nem csúszik meg a szíj úgy, mint ahogy a kisebb átmérőjűn tette. A sebesség így persze kétszerese lett a korábbinak. Ha sok lesz, akkor majd visszateszem a kisebb átmérőjű tárcsát. (később visszatettem)

   A képen látható két anyagdarab már eleve ott volt a felcsukható asztalon, így azokat még csak keresnem sem kellett. Miközben a jobbra eső vastagból a doboz teteje lesz, addig a vékony farostlemezből az oldallapokat tervezem elkészíteni. (lásd a már be is húzott vágási vonalakat)

   Már megint annyira hideg volt a pincében, hogy ígéretem ellenére ha csak egyes fokozaton is, de kénytelen voltam bekapcsolni a fűtést. Ez itt már az eredmény. Mármint mikor lejöttem, akkor még alig volt tíz fok. Földszinti lakók gondolom örülnek neki, hogy alulról hűtve vannak. Nyáron mondjuk jó, de így télen....

   Legyen meg az is most alapon, ha a láb tekintetében mást nem is mertem aznap délutánra betervezni, de legalább a méretezést és a fűrészelést igen, s már túrtam is elő hozzá az útszóró sós pincéből a faanyagot. Hogy lábnak egy csupasz deszka is megtette volna? Ez kérlek annyira igaz, hogy nem is értem, minek álltam neki cifrázni a dolgot...

   Hogy aznap délután sem álltam szellemi képességeim magaslatán (ami amúgy egy meglehetősen alacsony szint), azt kiválóan bizonyítja, hogy a kicsit több, vagy kicsit kevesebb legyen a bevágás mélysége, mint amekkora az anyagvastagság fele tartalmú kérdésben sikerült hibásan döntenem.

   Mikor idáig jutottam, akkor nagyon úgy volt, hogy ismét rácsapom a projektre a pinceajtót, csak aztán beugrott, hogy ha nem ragasztom össze a talp elemeit, akkor a ragasztó száradására rá fog menni egy újabb nap.

   Hogy a korábban felsoroltak közül legalább egy részlet biztosan le legyen tudva, becsavaroztam a helyére a meghajtás dobozának felső elemét. Mármint a lábból még hiányzik a két csavar végének lecsiszolása, a doboz oldallapjainak rögzítésre szolgáló pontokat pedig még nem alakítottam ki. Mindeközben az idő már nagyon későre járt, merthogy aznap délután az ebédet követő alvás után jöttem le.

   Hogy az oldallapokat nem ma fogom beszerelni a helyükre, az már csak azért is egészen biztos, merthogy a rögzítéseikhez szükséges pontok nemhogy még nem lettek kialakítva, de még csak emlékem sem volt róla semmi, hogy azokat korábban mégis hogyan képzeltem el!

   Néhány percnyi tőlem már oly jól megszokott határozatlan toporgást követően, először a minap végre lehozott hosszúszárú négyes menetfúrót találtam meg, majd kisvártatva magamban még annyi munkakedvet, ami a piros hasábokba fúrt lyukak és menetek elkészítéséhez kellett.

   Mikor holnap lejövök (ez ekkor még nem volt biztos, de erőst reménykedtem benne), nekiállok becsavarozni a dobozba a távtartókat, azokhoz hozzáfogatom az oldallapokat, majd lecsiszolom a lábból kiálló csavarvégeket.

   Miután az imént felsorolt feladatokkal elkészültem, belesajtolom a lábvégekbe a gumilábakat, betekerem a lábat rögzítő egy szem csavart, visszaszerelem a helyére a tokmányt, s már használhatom is a malmot!

   A pincébe már mindjárt másnap délután lejőve, először a túl hosszú csavarokat cseréltem ki. Mármint azért, hogy a lábból kiálló részt minél gyorsabban tudjam lereszelni.

   A látványt hosszasan bámulva, már-már el sem hittem, hogy a két oldallemeztől eltekintve immáron kész. Már eleve ott van ugye az, hogy a projekt megkezdésétől számolva hosszú évek teltek el. Az meg, hogy ezt a készüléket még valamikor gyermekkoromban álmodtam meg, nos az azért még tőlem is nagyon durva késlekedés volt!

   Hogy az oldallapokat tartó idomok rögzítésének céljára kiválasztott négy csavarból háromra újra kellett vágjam a menetet, az engem ekkor már sem meglepni, sem megállítani nem tudott.

   Bár valahol mélyen (de tényleg nagyon mélyen) volt egy olyan tervem, hogy a szemlátomást vékonyra sikeredett, konkrétan jó ha hátlapnak való farostlemezből készült oldallapokat lecserélem dupla vastag anyagra, konkrétan laminált padlóra, ebből a tervemből azonban már csak azért sem lett semmi, mert most nem annyira flancolni, mint inkább csak haladni szerettem volna.
   Hogy vannak-e flancolós terveim? Már hogy a csudába ne lennének? Először is szét kellene kapnom a dobozt, majd le kellene kerekítenem az összes élét. Aztán jönne a felületet a kosztól megvédő lakkozás. A jelenleg különféle csavarokból, anyákból és alátétekből épített távtartók méretpontosra esztergált alkatrészekre történő cseréjéről már nem is beszélve! Hogy felsoroltak nem jelen cikk témáját fogják képezni, azt kérlek garantálom!

   Íme az immáron elkészült szerkezet. Amennyiben ráunok a használatára (most a zaj miatt csak akkor működtetem, mikor a pincében mellette vagyok), akkor a konstrukció két csavar kitekerésével (láb és tokmány) szétszedhető, eltehető. No nem mintha így egyben annyira sok helyet foglalna a polcon... Amennyiben még darabokban is sokallanám a helyfoglalását, akkor a készülék összetevőinek mérete a tokmány szétszerelésével tovább zömíthető.

   A befőttes üvegben épp nagyban lejön a rozsda egy marék lomtalanításkor talált kulcsról. Aztán jönnek a szögek, egy a kertben talált maréknyi rozsdás csavar, s mikor a gép már azokkal is végzett, akkor még mindig ott van az elmorzsolására váró vödörnyi rögös virágföld.
   Miközben a balra látható zöld dobozban egy félkész építési projekt összetevői vannak, addig a csiszolómalom mögött a hozzá korábban legyártott, fel azonban nem használt összetevők. Jobbra a vödörben már rozsdátlanított szögek várják, hogy hozzájuk borítsam a többit. Az asztalba dugott csavarhúzó csak a kábelt tartja, nehogy beleakadjak. Na itt a vége, fuss el véle...