Íme a ma bemutatásra kerülő bolgár Melodia M10-es rádió, még ez eredeti tartózkodási helyén, a Dédi szobájában, egy szekrényke tetején díszelegve, alatta felette csipketerítővel, telefonnal, halacskás lámpával, órával, valamint egy az ajtó tokjára akasztott piros hőmérővel.

   Ez pedig az előző helyszínnel szembeni másik szekrényke, tetején a tévével. Míg a rádiót elhoztam, a Szenzorion tévé már nem ugrotta meg az ingerküszöbömet. Amúgy a többi tárgy sem. Úgy dereng, hogy csak a Dédi régi vasalóját hoztam el, meg valami ősi harapófogót a konyhában található szerszámos ládából. A párom sem tudott, meg persze nem is akart mindent elhozni. Bútorok, növények, függöny, minden maradt ott ahol volt. Mármint a holmik a lakással együtt lettek eladva.

   Maradtak a párnák, a huzatok, és a még a plüssök is, az új lakóknak ugyanis volt egy kislánya, akinek utóbbiak erőst megtetszettek. Miközben a mackó párja itt ül az egyik polcomon (a párom varrta őket), addig a kutyus belseje volt az egyes számú szétszedtem cikk alanya.

   Amint ezt a nagyméretű rádiót a Dédi lakásából elhoztam, az abban a szent pillanatban, valamint azóta is folyamatosan mindenütt csak útban volt, mire fel megígértem neki, hogy hamarost úgy, de tényleg úgy elbontom... Aztán persze nagyon hosszú időn át nem történt vele semmi. Kivéve persze az olyan irányú változásokat, melyek nem annyira a rádiót, mint inkább csak a környezetét érintették.

   Például egy időben még szerszámtartónak is használtam. A környezetről annyit, hogy az asztalra csavarozva az a lámpa látható, aminek feje idővel átkerült a lakásban található asztali lámpámra, alatta pedig az a lyukacsos anyag, amiből természetesen azóta sem lett szerszámtartó, de legalább idővel készítettem helyette egy másikat. A jobbra látható szürke dobozban pedig egy akkus csavarbehajtó van. A balra fent látható medve azóta is stabilan őrzi ezt a pincét. A maci idővel kapott egy társat, hogy a pince sötétjében ne unatkozzon egyedül.

   Ez a fotó olyan régen készült, hogy akkor még megvolt a Verseny utcai piac. Mármint ez a kép egy piaci nap után készült, a hozzánk közeli Verseny utcában, ahol is a rádió - mivel nem kellett senkinek - csak úgy egyszerűen ott maradt. Mint az a járda aszfaltján látható hátlapmaradványból sejthető, ebbe a készülékbe valaki eléggé durván belenyúlt.

   Részemről tényleg nagyon szeretném, ha azt mondhatnám, hogy a lomos pincében a tárgyak komoly tervezést követően kerültek a helyükre, ez azonban természetesen még véletlenül sem így volt! Mármint raktam mindent mindenhova, ahová épp fért, aztán egyszer csak betelt a lomjaimmal az összes hely.

   Volt úgy, hogy járható állapotban volt a padló, mint ahogy az is megesett, hogy még annyira sem, mint ahogy az ezen a képen látható. Az itt láthatók közül azóta már eltűnt a minap letudott Weimar, az általam egyszerűen csak jobbfélének hívott kétkazettás, és még a régi konyhai rádiónkat is bemutattam, bár az még megvan.

   Valahol itt történhetett, hogy a Dédi bolgár rádiója a lomos pincében amolyan helyi vándorútra indult. Mármint egy kicsit mindig odébb raktam, merthogy szegény rádió eddig nálam még mindig mindenütt csak útban volt. Épp mint ahogy a jobbra fent látható Compaq PC is, amit azóta már sikerült elbontanom, épp mint ahogy valamivel korábban a monitorát is.

   Attól, hogy a fiókos tetejéről levettem a rádiót, attól persze még az ott kialakult rendetlenség szintje szemernyit sem változott, épp csak a rádió került egy egészen kicsivel közelebb az elbontásához.
   Amit balra fent látunk, az egy szintén nagyon régóta halogatott bemutatású, félig még elektroncsöves rádió. Mikor kissé örömködve azt hiszem, hogy a szekrény mélysége miatt épp mögéfér egy másik rádió, olyankor kisvártatva szomorúan kell tudomásul vegyem, hogy ezt a rámolási lehetőséget korábban egy Videoton Aida rádió másik mögött történő elhelyezésével egyszer már elhasználtam.

   A műszaki adatok között nincs semmi kirívó. Említést érdemel, hogy a leírás a 8-as pontban meg sem említi az URH sávot. Ami az adatok között engem meglepett, az a rádió 15 kilogramm közeli súlya. Mármint ahhoz képest, hogy mennyire rozzant a derekam, a rádiót a pincében viszonylag lelkesen, pláne fájdalomtól mentesen rakosgattam. Innentől kezdve viszont majd vigyázok vele, nehogy a végén még alatta maradjak. Ezt úgy kell érteni, hogy jelenlegi terveimben az szerepel, hogy a rádiót legalább a megszólaltathatóság szintjéig kipofozom.
   Amennyiben ez sikerül, akkor a rádiót felhozom a lakásba, majd készítek a működéséről egy videót. Ehhez persze egyáltalán nem szükséges, hogy a rádió körül - mint plusz súly - ott legyen a doboza is. Mikor ezzel megvoltam, szegény készüléket már csak a széttördelt nyomógombjai, valamint a túlzott helyfoglalása okán is elbontom. Hogy ez tényleg így lesz-e, az reményeim szerint hamarost kiderül. Mármint már nagyon készülök a pincébe a rádióhoz lemenni.

   Ebben a készülékben azért van három skálahúr, mert külön van hangológomb AM-re és FM-re, a harmadik körrel pedig az amúgy kikapcsolható ferritantennát lehet forgatni.

   Íme az URH keverődoboz kapcsolási rajza. Bár korábban terveztem, hogy egy ilyet majd jól áthangolok keletiről a nyugati normájú URH sávra, ez az akció azonban szerintem nem fog megtörténni. Mármint mostanában nem érzem, hogy buzogna bennem annyi lelkesedés, mint amennyi egy ilyen feladathoz szükséges.

   Pedig még a tekercsek menetszámai is megvannak! Épp mint ahogy az is, hogy melyiket mennyivel kellene hozzá csökkenteni, hogy a tuner a nyugati URH sávot vegye.
   Most a háttérben az a rész jön, hogy a minap elbontott Weimar rádióból megmaradt apró alkatrészeket berakosgatom a helyükre, ezzel felszabadítva a pincei asztalt, aztán vagy az M10-es rádió kerül fel rá, vagy a Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszó. Míg az egyik a mérete miatt van útban... Na jó, mindketten a méretük miatt vannak útban.

   Mint ahogy megannyi másik, úgy ez a mai is egy amolyan mindent mindennel összekombinálós délután volt. Miközben a laptop végre elcsomagolódott, és még le is hoztam, a zöld doboz a kislapáttal azért van rajta, mert a kertkapunkon kívüli lyuk már megint elnyelte a földet. Mikor ezt megteszi, olyankor mindig szórok bele annyit, hogy megteljen, aztán majd idővel kiderül, hogy melyikünk bírja tovább.
   A kép amúgy nem a laptopról és a vödörnek használt fél Domesztoszos dobozról szól, hanem a fehér mérlegről, amivel a pincébe levíve a rádió súlyát szerettem volna megállapítani. Erre fel a fehér mérleg richtig lebetegedett. Mármint alapból 70 kilót mutat.

   Mire fel nem átallottam előkapni a saját régi mérlegünket. Mivel a rádió súlya túlvan a számomra biztonsággal mozgatható 5 kilón, majd óvatosan rakosgatom, nehogy a végén még tényleg megroppantsam vele a derekamat.

   Mivel az adott nap délutánjának felvezetése a kertkapunál történő homokozással már megtörtént, így az asztalon trehány módra széthagyott, amúgy a minap boncolt Weimar rádióból származó alkatrészek kényszerű elrakosgatása már a kettes számú lépésem volt.

   Mivel a viszonylag szűk helyen történő toporgásaim közepette ebbe a Karcsi barátom által elfűrészelt lemezjátszóba többször is beleakadtam, végül az asztalra nem a Dédi rádiója, hanem a lemezjátszó került fel, amit azzal a lendülettel - mivel beteg és felesleges volt - menten el is bontottam.

   Ez a szerintem kifejezetten szép készülék is beteg, s mint ahogy a lemezjátszó, úgy ez is teljesen felesleges. Ráadásul ezt a rádiót a Déditől már eleve csak mint egy bemutatásra érdemes, de amúgy nekem semmire sem kellő tárgyként hoztam el. Ez azt vetíti előre, hogy épp mint ahogy a lemezjátszó, meg a Weimar rádió, úgy ez a készülék is apró darabokban fogja végezni, ami valahol annyira szomorú...

   Mivel a Dédinek volt egy fia és egy lánya, valamint mindkét irányból egy-egy unokája is, így a rádió nyomógombjait zongorabillentyűknek használva több gyerek is felnőtt, ami a viszonylag gyenge, pláne vékony anyagból készült gombok állagán rút nyomokat hagyott. Hogy az idők folyamán a készülék több gombja is cserélve lett, azt kitűnően mutatja a gombok eltérő színe.
   A sorban balról az első gomb a kikapcsoló, a második gomb a lemezjátszó, a harmadik a hosszúhullám, a negyedik a középhullám, az ötödik a ferritantenna, a hatok a rövidhullám, a hetedik gomb pedig az URH sávot választja ki.
   Itt mesélném el, hogy a korabeli rádiók alapvetően kétféle módon voltak bekapcsolhatók. Míg az egyik megoldás szerint az elektromos működés valamelyik sávválasztó gomb lenyomásával indul, addig a másik szerint a hangerőt szabályzó gomb elfordításával. Míg előbbinél az amúgy teljesen felesleges nyomkodástól a hullámváltó kényes kapcsolói fognak kikészülni, utóbbinál a potméter fog elkopni a szintén teljesen felesleges tekergetéstől. Na most az a harmadikféle megoldás, hogy legyen a készüléken egy az összes többitől független bekapcsoló gomb, az igazándiból nem, illetve csak a Hi-Fi cuccok gombhalmozási mániájának kapcsán terjedt el.

   Mivel ez a rádió még valamikor a 60-as évek közepén készült, így az azóta eltelt több mint 50 évben bőven volt ideje bekoszolódni. A kép amúgy nem ezt mutatja, hanem a réshez képest kissé balra elcsúszott, konkrétan a magas hangok vágására szolgáló forgatógombot.

   Az írás lényege, hogy az alkalmazott jelek formája valamennyire szabványos, így a rögzített adatok és történetek bárki írástudó által olvashatók. Ezért haragszom az olyan feliratokra, melyekről már-már művészet kitalálni, hogy milyen betűkből állnak. Az M10-O elé amúgy az van írva, hogy Typ, amit részemről inkább csak kitaláltam a mögéírt típusszámból, mint sikerült elolvasnom. Az "O" betű amúgy valószínűleg az URH sáv OIRT rendszerére utal.

   Ha már jelrendszer, akkor engem komolyan érdekelne, hogy ez az erősen a tranzisztor elektronikai jelére emlékeztető ábra mégis mi a jó édes anyukáját keres egy amúgy még teljesen elektroncsöves rádió skálaüvegén.

   Tovább vesézve a furcsaságok sorát, míg a rádió skálaüvegén M10-O jelzés szerepel, addig a hátlapon M10-0. Mármint míg elől nagy "O" betű van írva, addig hátul valamiért már "nulla".
   Az URH antenna, az antenna és a földelés, valamint a lemezjátszó bemenet és a hangszóró kimenet még a régiféle banánhüvely, a magnó csatlakoztatására szolgáló aljzat azonban, bár még csak három lábú, de már tuchel.

   Néhány hiányzó ékezettől eltekintve, ez a felirat még az értelmesen író időkből származik. Mármint ahhoz képest, hogy a gyártók idővel áttértek a "készülékbe nyúlni életveszélyes" szövegre.

   Miközben a 60-as években 1.900 forint több mint egy havi fizetés volt, addig ezzel párhuzamosan egy ilyen úgymond középszuper rádiókészülék a korabeli háztartások egyik elektrotechnikai csúcskészülékének számított.

   Mint ahogy szinte mindegyik elektroncsöves rádió belseje, úgy ez is kifejezetten rendezett képet mutat. Mármint nem annak ellenére, hogy ez a készülék bolgár, mely országnak a 60-as évek elejebeli gyártás megindulása előtt nem igazán voltak elektronika építési hagyományai (az elektronikai ipart akkoriban szervezete oda a KGST), hanem úgy egyáltalán is. Ez szerintem belülről szebb, rendezettebb, mint mondjuk a Pacsirta. (ezt az álláspontomat később revideáltam)
   Bár erről kevés információt találni, de nekem úgy dereng (valahol olvastam), hogy a bolgár rádiógyár az akkoriban az Orion gyárban megszűnő rádiógyártás néhány gyártásba már nem kerülő konstrukciójával, mint baráti segítséggel indult.

   Ahhoz képest, hogy én ezt a rádiót egyszer már kipróbáltam, és valami csoda folytán még emlékeztem is rá, hogy az egyik cső ki van benne égve (mármint nem fűt), a készülék jelen alkalommal történő bekapcsolásakor nem mutatott semmiféle életjelenséget. A hibát amúgy a biztosítékfoglalat egyik lemezlábának elgyengülése okozta.

   Miután a rádió megkapta a Weimar EABC80-as csövét, valami olyan rettenetes recsegést produkált, ami aztán kis híján megtorpedózta a pincebéli kipróbálást. Azt pedig, hogy erről nem készült felvétel, a pincei kamera hangfelvételi lehetőségének hiánya torpedózta meg. Mármint a Z10-es gép videó állásban nem rögzít hangot, csak képet.
   A rádió amúgy szólt! Középhullámon egy darab dróttal nemcsak a Kossuth adót vette, de a délutáni óra ellenére (rossz terjedés) néhány másikat is. URH sávon viszont csak a zajt hallottam, azonban hangoláskor annak tónusa változott, így ha méltóztatnék a keverődobozt a keletiről a nyugati normára áthangolni, valószínűleg azt is venné a rádió.

   Íme a rádió doboza alulnézetből, miután leszereltem róla az alsó takarólapot, majd kitekertem a sasszit a doboz aljához rögzítő négy darab hosszú M4-es csavart. Azért csak négyet, mert az ötödik társuk már nem volt a helyén.

   Miután a dobozból a legnagyobb hangszórót hordozó hangfalat kiszereltem, s megpróbáltam róla lementeni a hangszóróvásznat, szomorúan vettem tudomásul, hogy az mára már teljesen elérett, így sajnos menthetetlen, újrahasznosíthatatlan.

   Nos az van, hogy a hangszóró membránjától a kosárig tartó, igencsak speciális, konkrétan nagyon hajlékony vezeték egyszer csak (esetleg többször is) eltörött, mire fel a korabeli mester megtoldotta. Hogy a lengőcséve felől érkező vékony vezeték nehogy újra eltörjön, ezért a Gelka, vagy valamelyik másik szerviz szakembere a membránon ragasztószalagos patkolást alkalmazott.

   Miután a membránt megmozgattam, előkerült ez a csúnya szakadás, amit nem annyira védekezve, mint inkább a jelenség okát komolyan keresve úgy éreztem, hogy nem én okoztam.

   Az ugyan igaz, hogy ezt a hangszórót már eleve nem akartam megtartani, de attól még nem úgy volt, hogy nekiálltam belőle kitépni a membránt, hanem úgy, hogy mikor óvatosan megtoltam kifelé, akkor kiderült, hogy a szélénél már nem tartja össze semmi. Mármint nemcsak ott repedezett szét, ahol megfeszítettem, hanem mint az jobbra fent látható, keresztben hosszában máshol is.

   A hangszóró membránjának nem a közepén, hanem attól egy kissé oldalra elhelyezett motor, mint a magasabb hangokat erősítő ötlet annyira nem vált be, hogy ez a furcsaság az idők folyamán teljesen elfelejtődött.

   A szerző azon ötlete, mely szerint az ajtó közelébe rámolt cuccokat fogja és zsinórban elbontja (végül is ezért lettek odatéve), az viszont nagyon is bevált! (lásd a keletkezett hatalmas helyet) Még néhány nagyobb méretű holmimat elpusztítom, mely áldásos tevékenységem eredményeként a lomos pincében valószínűleg akár táncolni is lehet! Arról a másik rég várt állapotról már nem is beszélve, hogy minden vissza, konkrétan a földről fel fog férni  polcokra. Már ha ezt az állapotot valóban megérem.

   Ami nem kellett, az egyből a kukába került, ami viszont még igen, az a helyére. Mármint a rádió dobozát odatettem a tűzifa mellé, a belsejét pedig a párátlanító dobozának tetején helyeztem el, mondván a késői óra okán a portalanítás feladatára ma már nem, majd csak holnap ebéd után mozdulok rá.

   Az egyik még meglévő oldalsó hangszórórács viszont feljött velem, mondván azt majd idefent mosogatom el. A másik rács már nincs meg. Eredetileg megvolt, csak a múltkor, mikor a Thököly úti tévés maszeknál jártam, s ott a régi dolgokról egy jót beszélgettem, akkor kiderült, hogy az egyik polcon ücsörgő rádiónak csak ennyi hiánya van. Nekem meg ugye épp ki volt esve a rádió oldalából az egyik rács, amit azzal a lendülettel menten el is ajándékoztam.

   Ekkor még tisztára úgy volt, hogy a rádióról a skálaüveget nem véglegesen, hanem csak a porszívózás idejére szereltem le, csak aztán - ahogy azt már csak szokták - a dolgok már megint másként alakultak.

   Nem is tudtam, hogy ilyen kis ügyességek is vannak benne. Mármint a hangszínszabályzó potméter tengelyére fúrt lyukba fűzött skálahúr egy rugó ellenében odahúzza (vagy nem) a hangszínszabályzás jele melletti jel mögé ezt a kétszínű szivacsdarabot.

   Annyira természetesen nem lett tiszta, mint amilyen újkorában volt, de így azért már bőven látszanak az alkatrészek színei. Illetve ami ennél fontosabb, hogy így már nem rémülök meg tőle, ha a rádió valamelyik részéhez hozzá kell nyúlnom.

   Ez a különös műszaki megoldás a ferritrudat forgató skálahúrozás a szokásos görgők nélküli kétszeres elkanyarintására szolgál. A már szétálló végű, vagyis elszakadt húr jelzi, hogy az adott ponton valami félrement. Például karmolt a csúnyán elvágott spirál vége, ami aztán idővel megette a skálahúrt.

   Valahol ezen a ponton történt, hogy feladtam a rádió URH keverőjének keletiről nyugati normára történő áthangolását. No nem azért, mert az alkatrészekhez kissé nehézkes lenne hozzáférni, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy a tekercsek menetszámait nemcsak rövidítenem kellene, hanem a kevesebb menetet a csévén újra arányosan elosztani is, ami a menetek fix helyei miatt igencsak érdekes művelet lenne. Na most ha nem, én akkor is erre fogtam rá a rádió végét.

   Már úgy értem a rádió végét, hogy ez szegénykém biztosan nem fog többet megszólalni, pedig valaha mily lelkesen tette a dolgát. Ült a szobában a Sztakovits család, hallgatta a rádióban a hétfőesti kabarét, vagy a tánczenei koktélt, miközben a rádióban melegen parázslottak az elektroncsövek. Most viszont már csak a páka fűt, hogy legyen mivel leforrasztanom a panelekről a vezetékeket.

   Hogy ez a rádió, s persze benne ez az EM84-es varázsszem rengeteget futott, akarom mondani a cső fűtött, azt mi sem mutatja jobban, mint az idők folyamán a csőben kissé sötétebbre égett foszforpor.

   Bár erre mérget azért nem vennék, de attól még szerintem ezt a fajta nyáklapok közötti csatlakozást úgy kell kivitelezni, hogy az egyik fülecske a panel egyik, a másik pedig a másik oldalán van beforrasztva.

   Íme a rádióból kimentett különféle újrahasznosítható alkatrészek. A kimenőtrafó EL84-hez való, a forgókondenzátor manapság már ritka alkatrésznek számít, a hálózati trafó szekunderei igény szerint áttekercselhetők, a panelekből az alkatrészek pedig kiforraszthatók.

   Mikor megláttam, hogy a skálahúrozás vezetésére szolgáló görgők mennyire esetlenek, akkor nem sok híja volt, hogy a szemetesben végzik, de persze végül nem úgy lett. Mármint a zsinórkanyarintó alkatrészekkel együtt fognak belekerülni a "görgők" feliratú dobozba.

   Ezekre a gombokra amúgy van egy rádióálmom, amit ha minden igaz, még ebben az életemben meg fogok valósítani, bár nem úgy, mint ahogy azt kezdetben terveztem. Mármint eredetileg úgy volt, hogy egyszerűen csak fogom és újraépítem azt a rádiót, amit még gyermekkoromban készítettem (még megvan a szegecselt panelja), csak aztán, mivel a középhullámú sávban manapság már alig vehető adó, inkább áttértem arra az elképzelésemre (mármint eddig természetesen még csak gondolati síkon), hogy az amúgy háromtranzisztoros kapcsolást - egyértelműen az érzékenységet és a szelektivitást fokozandó - egy kissé felturbózom.

   A talán már soha meg nem valósuló, természetesen teljesen értelmetlen, hobbinak viszont kiváló rádióépítési álmaim olyan sokan vannak, hogy nyitottam nekik egy saját dobozt, majd mikor az megtelt, akkor egy másikat, majd még egyet és még egyet. De ezt a múltkor már elmeséltem...

   Épp mint ahogy a szervezetem, úgy az utóbbi néhány napban az időjárás is megőrült. Miközben az ablakon kívül felszerelt hőmérő a mai nap reggelén 42 fokot mutatott, tegnap délelőtt akkora vihar volt, hogy ilyentájt csak 21-et! Részemről meg - épp mint az augusztusi időjárásnak - reggelre nem volt semmi bajom, miközben előzőnap este és éjjel úgy éreztem, hogy már a végemet járom. Konkrétan olyan volt, mintha lázas lennék, de csak a fejem.
   Ez a téma amúgy csak azért került ide, mert ha meghalok (márpedig egyszer biztosan elvisz az ördög), akkor már mindenkinek mindegy lesz, hogy megvan-e még a pince mélyén a dédi rádiója, esetleg áthangoltam-e az URH részét a nyugati normára, vagy sem. Na jó, ha megmaradt volna a rádió, akkor a lomtalanítóknak lett volna mit kidobniuk, de amúgy egy rádió léte - vagy nem léte - halálom esetén a fiamat biztosan nem érdekelné. Épp mint ahogy a páromat és anyámat sem, ha tegyük fel én mennék el előbb.

   Épp mint ahogy abból a tervemből sem lett semmi, hogy az előszobát az ott állomásoztatott vackaim nyomása alól még aznap felszabadítsam. A paneleket ugyan levittem a szemétbe, a detektoros rádióval kapcsolatban azonban eszembe jutott, hogy miért őrizgettem napokig idefent. Mármint egyszerűen csak mint egy hangolt rezgőkört szerettem volna bevetni, mégpedig a pusztán játszásiból épített szikraadós projektemben. Te, hogy azzal is mikorra leszek meg...