Íme a lista részlete, melyen a lemezjátszó is szerepel. Mivel a Junoszty tévé már oda van készítve az ajtóba, gondoltam legyen ott a lemezjátszó is. A kábelfeltekerő fadarab talán sosem készül el, miközben a kapcsolós dobozok tartalmát sincs kedvem újraválogatni. Már úgy értem, hogy a kardfűrész és a Kashtan magnó szétszedéséhez sincs kedvem. Hogy ezeken felül is mik azok, amikhez még szintén nincs kedvem, azt már csak azért sem sorolom fel, mert ugye kinek lenne idege egy többszáz képes cikk végigolvasásához? Ráadásul megírni is hosszú történet lenne!

   A lemezjátszó nyitásképp mindössze idáig jutott. Mármint azért, mert azt ugyan tudtam, hogy nem most viszem fel, azt azonban nem, hogy ha innen kiveszem, akkor van-e a pincében elég hely hozzá, hogy valahol máshol tegyem le.

   Végül rátettem az ajtó közelébe már hónapokkal ezelőtt odakészített három középmechanikás videó tetejére, majd a zavaros tornyot egy mágnestalpas antennával koronáztam meg. Ha ezt a rengeteg kacatot innen egyszer tényleg letudom, akkor hatalmas lesz itt a hely! Te, hogy én ezt az állapotot már mennyire várom...

   Ehhez képest tudod mi történt? Kerek fél éven át szó szerint semmi! Már persze csak az elfűrészelt lemezjátszó szétszedésének témájában nem, mert amúgy azért serénykedtem rendesen. Ma például lehoztam ide a szomszéd által a lépcsőházba kitett LCD monitort, de csak mert ezt sem volt szívem veszni hagyni.

   Mármint már nem került bele vissza a szkóp, épp csak rádobtam a már fél éve előszedett, azóta is csak porosodó lemezjátszó tetejére, mondván majd mindjárt elteszem. Annak fényében, hogy ezt már hány meg hány lomos pincében hányódó tárgyamnak mondtam, miközben természetesen (megjegyzem sajnos) nem történt velük semmi, igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy itt már senki sem hisz nekem. Mármint a történések, illetve nem történések hatására már én magam sem!

   Az erősítős szobaantennát ugyan már mutattam, ez azonban már egy harmadik példány, amivel annyira komolyan terveztem valamit elkövetni, hogy annak miben állóságát mára már persze rég elfelejtettem. A Tesla B93-as magnó előszedettségét viszont nem tudom elfelejteni, az ugyanis minden harmadik erre jártamkor elborul. Épp mint ahogy az elmém is kicsit, mikor meglátom a még mindig szétszedetlen laminálógépet, valamint a piros szatyor mögött Tóni bácsi hatalmas gerjesztett hangszóróját, a mellette ácsorgó szovjet filmvetítőről nem is beszélve! Ja, de.

   Már persze csak azt követően, hogy a kicsi daxli Videoton rádiót végre letudtam, de csak mert az most épp nagyon útban van a csavaros polcok előtt. Mivel ebbe a rádióba bele is kell műtenem, így az évből ekkor hátralévő már csak egy hét okán ez a projekt egészen biztosan nem idén lesz kifuttatva.
   Az viszont egy már majdnem biztosra vehető beteljesülésű ígéretem, hogy a következő évet a lomjaim által elfoglalt hely visszaszerzésének fogom szentelni. Már csak azért is, mert már nem igazán van mit a mélyből előszednem, így kénytelen leszek azokkal a tételekkel foglalkozni, melyek elől vannak.

   És akkor hopp, egyszer csak eltelt nyolc (8) hónap (konkrétan 2023 augusztus 19. volt), s már mozdultam is rá a lemezjátszóra. Na jó, ez nem pontosan így volt, hanem úgy, hogy lejöttem a pincébe megtekinteni, összeszerelhetem-e a számlálót a támasztékkal. Természetesen igen, hiszen épp a minap indítottam rá egy külön projektet, csakhogy mégsem, ugyanis a támasztékon még mindig fog a gyenge faanyag védelmére rákent lakkozás.

   Valamivel később, hónom alatt a laptoppal még aznap visszatérve, először a kertkapun kívül található lyukat terveztem földdel feltölteni (ehhez kellett a zöld doboz és a sárga kislapát), majd következő lépésként a Dédi bolgár rádiójának súlyát szerettem volna a fehér mérleg segítségével megállapítani. Miközben a lyuk feltöltése sikeres hadművelet volt, a fehér mérleg az alapból 70 kilón állása okán használhatatlannak bizonyult.

   Az eredeti tervben az szerepelt, hogy aznap a Dédi rádiója következik, csak miközben az apróságokat elpakoltam, ebbe a hátam mögött lehetetlen helyen elhelyezett lemezjátszóba többször is beleakadtam. Gondoltam ha annyira jelentkezik, akkor legyen ahogy akarja. Arról már nem is beszélve, hogy elpusztítani a helyfoglalása miatt én mennyire akarom. Nagyon!

   Mivel Karcsi barátom tetőfedő bádogos (nekem legalábbis így dereng), a lemez pedig akkor is lemez, ha nem tetőbádog, volt a srác annyira bátor, hogy ami Hi-Fi cucc nem fért bele a 42 centi szélesre gyártott Hi-Fi konzoljába, abból levágott. Mármint nemcsak ez a lemezjátszó járt pórul, hanem egy Unitra erősítő és egy NZC 420-as lemezjátszóból készült társa is.
   A lemezjátszóról immáron leemelt tetőt hosszasan bámulva, azt sikerült róla megállapítanom, hogy ezt Karcsi valamiért két helyen is elvágta. Míg az innen nézve jobbra eső szélén megmaradt a plexi íve, addig a bal oldaláról eltűnt.

   Mivel van belőle készleten (lásd a kép közepén), valamint a vágás nyomait eltüntetendő, Karcsi a plexitetőt letapétázta, ami ettől egy kissé ragacsos, vagyis használhatatlan, mármint egyszerű módon újrahasznosíthatatlan lett, pláne még sok helyet is foglal, így a rozzant anyagdarabot minden különösebb szívfájdalom nélkül dobtam ki.

   Ezzel a lemezjátszóval hiába voltak korábban nagyszerű terveim, mivel azok idővel teljesen értelmetlennek minősíttettek, ezért ez szegénykém percről perce egyre közelebb került hozzá, hogy apróra elbontsam.
   Hogy mit találtam ki a sasszi újrahasznosítására? Mivel ez egy az eredetijénél komolyabb lemezjátszó, így beszerelhettem volna az előző képen látható rádióba. Aztán volt egy olyan tervem is, hogy készítek számára egy a jelenleginél sokkalta laposabb dobozt, majd lecserélem a laposra a lakásban a szobai szekrénysorban állomásoztatott Tesla NZC 420-as erősítős lemezjátszót. Amennyiben ezekhez valami okból nem lenne kedvem (amúgy okom sincs elkövetni őket), akkor marad az, hogy a doboztalanított lemezjátszót onnantól fogva folpackba csomagolva fogom valamelyik polcom mélyén őrizgetni.

   Mint azt a korábban mutatott, a sebességváltó kapcsoló közepén található gomb előre jelezte, a lemeztányér fordulatszáma is állítható, melynek pontos értéke a lemeztányér széléből, valamint egy mellette elhelyezett glimmlámpából kiképzett stroboszkóppal ellenőrizhető.

   A lemeztányérról a gumilapot levéve, a lyukon körben benézve, azt sikerült megállapítanom, hogy a lemezjátszó nyitja nem a lemeztányér alatt található. Ellenben a lemeztányért kioldó kar igen.

   Mikor már épp kidolgoztam, hogyan tudnám a szíjat a lemeztányér sasszira történő visszahelyezése után a helyére visszaugrasztani, menten beugrott, hogy ennek szegénykémnek már biztosan annyi. Mármint azért, mert mivel nincs rá semmi okom, így biztosan nem fogom megjavítani. Na jó, beismerem, ez engem máskor nem szokott visszatartani...
   Javítani a lemezjátszót amúgy azért kellene, mert mikor az előbb ráuntam, hogy a lemeztányér valamiben folyton megakad, akkor mérgemben erősen megtekertem, mire fel belül menten eltörött valami. Ezt nemcsak éreztem, de még hallottam is, ahogy a valamiről letörött rész a lemezjátszó dobozának alján koppan. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen így legalább lesz egy kis hely a polcon. Mármint az, amit a lemezjátszó maradványa nem fog elfoglalni. Még néhány ilyen rontom-bontom akció (amúgy sok kéne belőle), és már vissza is szerezném a vackaimtól a lomos pince feletti uralmat.

   Mivel nem igazán vannak benne újrahasznosítható elemek, így az volt a terv, hogy bár ez tőlem szokatlan, attól még ezt így egyben dobom ki, csak aztán a lemezjátszó néhány részletének fotózása közben a sasszi valahogy mégiscsak szétszedődött.

   Ez pedig az a zseniális megoldás, amivel a sebességet lehetett állítani. Ez úgy működik, hogy a jobbról látható kúp a vágások mentén állítható mértékben szétnyomja a lapszíjat meghajtó hengert, amivel megnöveli annak átmérőjét.

   Én pedig az apróra elbontott lemezjátszóval növeltem meg a lomos pincében rendelkezésemre álló helyet. Miközben a sasszi maradványa a lemezjátszó dobozával és a szerszámoktól jobbra látható apróságokkal együtt még azon melegében a kukába került, a zöld kosárkában található apróságokat és a motort majd valamikor máskor teszem el. Ez amúgy csak azért történt így, mert ha csak néhány felvezető kép erejéig is, de már nagyon szerettem volna rámozdulni a Dédi bolgár rádiójára, ami amúgy meglepő módon éppen így is lett! Az igazi meglepetés persze nem az volt, hogy végre hozzányúltam a rádióhoz, hanem az, hogy már mindjárt az első napon milyen messzire jutottam vele. Ilyenkor mindig azon szoktam magamban elmélkedni, hogy bárcsak tudnám, mitől indultam be...