Ezen a képen a műszerzsinór kipofozós, valamint a Philips magnós rádiót vagy ki, vagy végképp szétpofozós projekt elemei láthatók. A helyszínnel szemben pedig az, amint a szerző csak áll és bámul, miközben egyáltalán nem hisz benne, hogy a lakásban okozott kuplerájból a maradék egy hét alatt a hónap végére kikeveredik. A lakásban hatalmas rutinnal előállított rendetlenség természetesen nem csak erre az egyetlen helyszínre értendő.

   Mármint ezek, amiket egyrészt a nem kellőségük okán majd szét fogok cincálni, másrészt a valószínűleg mégis kellőségük okán újra fogok hasznosítani, miközben a műszerzsinór építős projekthez alapvetően nem kellő kapcsolók felboncolása meg fogja kapni ezt a cikket.

   Ezek a kábelek és vezetékek a minap még valami egészen szörnyű állagúak voltak. Konkrétan vastagon állt rajtuk a szürkepenész, amit végül az ultrahangos mosó, valamint egy nagy adag mosószer segedelmével távolítottam el.

   Csak álltam a szoba közepén, miközben arra gondoltam, hogy a már megszáradt kábeleket el kéne tennem a kilincsről. A szintén megszáradt kapcsolókat pedig át kéne tennem az asztal pultjára. Az úgyszintén megszáradt ultrahangos mosót is vissza kéne tenni a polcra. A jobbra fent látható vödörből pedig egy adag vegyes madármagot ki kéne szórni a kertbe, akár marékkal az ablakon át, hátha kikelnek. A virágállvány alsó polcán látható, már jórészt kiszáradt földű palántázókat pedig le kéne vinnem a pincébe. A palántázókból kiszórt földet át kéne szitálnom, majd a kép alsó széle közepén látható rózsaszín jégkrémes vödörben egyből vissza is kéne hoznom.
   Szerintem az adott pillanatban vitathatatlanul jogosan éreztem úgy, hogy egy kissé sok lett itt a "kéne", mely felvázolt feladatokat ha nem állok neki azonnal letudni, akkor az időközben hozzájuk érkezőkkel a hét végére már egészen biztosan végképp elborítanak. A "végképp" úgy értendő, hogy ha a felvázolt feladatokhoz a sors (vagy akár én magam) még néhányat hozzácsap, akkor valószínűleg már nem lesz hozzájuk elég lelkierőm. Mármint az egész rohadt kupleráj csomagot egyben letudni.

   Mikor a témától óvatosan távolodva (ez bezzeg k*rvára megy), a cserépkályha tetején száradó harmadik palántázótálcát megláttam, akkor mindjárt megéreztem, hogy nincs mese (egészen idáig csak az volt), az ebéd utáni szunyókálást kihagyva, most azonnal fel kell pörögnöm, különben nem végzek míg lemegy a nap.

   A három palántázótálca könnyedén belefért az átlátszó dobozba, az ultrahangos mosó kábelének eredeti fazonra történő visszahajtogatásával viszont úgy meggyűlt a bajom, hogy az végül csak a negyedik nekifutásra sikerült.

   Az előszobában tétován ácsorogva (vagyis már megint csak bámultam bambán, miközben épp nagyban nem csináltam semmit), azon törtem a fejemet, hogy elmenjek-e, vagy inkább le. Mármint el a boltba, anyám által az előbb, a szobában történt toporgásom közepette felvázolt mindenfélékért, vagy le a pincébe földet szitálni, csavarhúzót csiszolni, a 2023-as pincei pakolászás ötödik ütemének kezdőképeit elkészíteni, valamint néhány további kábelt előtúrni.

   Gondoltam addig is, míg az előző kérdésben sikerül magammal dűlőre jutnom, a virágállványról legalább az apró kábeldarabokat áthozom ide az asztal pultjára, mondván ha más talán aznap nem is, de legalább ez legyen meg.
   Tudom, hiszen magam is érzem, hogy ez szörnyű, de attól sajnos még nagyon is előfordul, hogy az egész napi teljesítményem még ezt a tulajdonképpen semmike szintet sem éri el. Mostanában annyira belustultam, hogy még egy olyan napom is volt, melyen még csak nem is moziztam! Este szó szerint nem tudtam volna róla számot adni, annyira nem csináltam egész nap semmit.

   Mikor a még egyben lévő egyik kapcsolóról a tematikus oldal bélyegképéhez ezt a fotót elkészítettem, akkor még erősen élt bennem a remény, hogy mire lemegy a nap, addigra ez a kapcsoló újra egyben lesz. Mármint természetesen úgy újra, hogy előtte szétszedem, az alkatrészeit pedig körbefotózom. Ehhez képest úgy beütött a szokásos mindennapi kajakóma, hogy végül kénytelen voltam a boltba történő elbiciklizés mellett dönteni, különben biztosan elaludtam volna.

   A boltból hazafelé jöttömben oly emelkedett szintű lélekjelenlétről tettem tanúbizonyságot, ami azt eredményezte, hogy az útközben talált mikrohullámú sütőt végül nem hoztam el, pedig még drót is volt nálam, amivel a csomagtartóra felköthettem volna!

   Az igazi ok a mikrosütő otthagyására amúgy az volt, hogy a bevásárlószatyrot aznap úgy megraktam, hogy annak tartalmát az emeletre már eleve meg sem mertem próbálni egyben felvinni, ami végül azt eredményezte, hogy első körben a kétliteres Domesztosz és a kilós cukor a pincében maradt. Sebaj! Legalább van okom visszajönni átszitálni a virágföldet.
   Az átlátszó láda a palántázókkal amúgy annak eredményeként került a pincébe, hogy mielőtt a boltba elindultam volna, bár tulajdonképpen már félig aludtam, újra belegondoltam a reám váró feladatok megfelelő sorrendjébe, így a ládát és a már kiürült jégkrémes vödröt lefelé jöttömben a hónom alatt sikerült lehoznom, ezzel segítve elő a korábban felvázolt mindenféle tevékenységek még az adott napon történő egésszé kerekedését.

   Bár a lakásból a melóskabátom zsebében lehozott néhány, odafent már rég felesleges mérőkábelt a pincében a "mérőkábelek" feliratú dobozba betenni nem lesz komoly feladat, csak ha egyszer végre újra ide evett a fene, akkor ugye egy füst alatt nehogy már ne készítsem el a 2023-as pincei pakolás ötödik ütemének nyitóképeit is.

   A Fugison magnós autórádiót egyszerűen csak fel kell tennem a polcra, a Tesla akupunktúrás stimulátor helyére történő tételéhez azonban már elő kell vennem egy dobozt, mégpedig konkrétan a "műszerek de nem voltmérők" feliratút.
   Mindeközben az alul hosszában átvonuló különös fazonú előlap egy szintén Tesla gyártmányú B93-as magnó jobb oldali széle, csak mivel az adott pontra legutóbb már csak így fért oda, a megszokott állásához képest 90 fokkal el lett fordítva. A különös látványt még tőlem is szokatlanul hosszan bámulva, ha csak gondolatban is, de építettem a magnó széléből egy erősítőt.

   Mikor a stimulátor a dobozba a többi műszer mellé befért, hát nem kiszúrtam mellette azt a szép fekete analóg Tungsram fénymérőt? De! Mivel képtelen voltam eldönteni, hogy az a műszer átesett-e már a szétszedésén, inkább bent hagytam a dobozban, mondván ha kiderül, hogy nem, majd csak akkor veszem elő. Mármint az adott pillanatban úgy éreztem, hogy a kupi szintjét az általam uralt semelyik helyszínen sem kellene tovább növelnem. Illetve épp ellenkezőleg, feltétlenül csökkentenem kellene!

   Ehhez képest azzal a lendülettel fogtam és áttúrtam (amúgy kiborítás által) a pincei mérőkábeles dobozt. A mérőcsúcsos kicsi dobozzal kapcsolatban pedig úgy döntöttem, hogy azt átvizsgálás nélkül, vagyis így egyben viszem fel, épp csak a tetejét kevertem el valahová.

   Hogy az előtúrt kábelek és a kicsi doboz nehogy a lomos pincei lomtologatás közepette elkeveredjen, betettem őket egy az IKEA áruházban frissen vásárolt átlátszó dobozba, majd menten kiraktam a folyosóra. Aminek szélére a doboz került, az amúgy a konyhai mosogatócserés projektem alanya. Már ha egyszer tényleg lesz belőle valami...

   A lomos pincében a villanymotorok sorsának rendezését végül azért voltam kénytelen feladni, mert egyrészt nem volt hozzá elég a hely, másrészt jön még a motorokhoz a három középmechanikás videóból is. Már persze csak akkor, ha tényleg elbontom őket.

   Mikor a pincében a magnót és a műanyag dobozt a hónom alá csaptam, a zöld nyelű csavarhúzót pedig zsebre tettem, akkor annyira éreztem, hogy ez a három nem lehet az összes felhoznivaló, hogy menten került hozzájuk egy már régóta a pincében punnyadó, már mindenütt másutt keresett bonbonos doboz. Az anyák napi csokis doboz amúgy a bicajom feletti hosszúkás fadarabos rejtekpolcon volt, egy szerencsére átlátszó irattartó tálcában. Már csak ennek az egyetlen tárgynak a fellelési helye is kiválóan mutatja, hogy a rendrakás területén mennyire esélytelen vagyok.

   Tapasztalatom szerint úgy szokott lenni, hogy gyűlik, az asztalom pultján egyre csak gyűlik a rengeteg letudásra váró lom, aztán egyszer csak valamitől hirtelen felgerjed bennem a lendület, s ahogy van, akár egyetlen nap alatt legyűröm az egészet. Ez az eset mostanában sajnos valami k*rvára nem történt meg!

   A frissen felhozott magnós autórádió előlapját csak azért fényképeztem le, hogy egyből nevet tudjak adni a róla szóló cikknek. Erre fel nincs neve, mire fel a cikket kénytelen voltam nevesincs magnós autórádiónak elnevezni.

   Ami még szintén nem volt, az a bögrémben kávé, így kislattyogtam vele a konyhába, hátha mégsem alszom el. Erre fel mit látok? A szemetesvödör már valósággal ordít, hogy vigyem le! Mivel amúgy is le kellett mennem az átszitált virágföldért, mert azt ugye még nem hoztam fel, gondoltam legyen meg ez is, s már szaladtam is a vödörrel a ház előtti kukákig, visszafelé meg ugye felhoztam, ami az előbb a kezembe már nem fért.
   Ezt a képet már a kávé kortyolgatása közben hosszasan bámulva, egyszer csak kiszúrtam rajta, hogy a mosogatót mégis miért akarom a pincében látott példányra cserélni. A középvonaltól kissé balra és fent látszik néhány olyan rozsdafolt, ami az ebből a szögből már nem látható részeken olyan kiterjedt, hogy a mosogató tálcáját a keretben már csak a sziloplaszt tartja. Én meg ugye a múltkor, mikor letudtam a fürdőszoba plafonját, a szoba ajtajának festését, a konyha kifestését, s mindezekre fel még a konyhaszekrényt is átfestettem, a polcok széleinek kicsinosításáról már nem is beszélve, akkor azt hittem, hogy már minden lakásban található nagyobb lélegzetvételű témát még anyám telekről történő végleges hazaköltözése előtt kifutattam. Hát persze, hogy úgy volt...

   Ez a kép nem azért kapta az "úgy kéne" nevet, mert a mindenféle dolgokat most aztán már tényleg úgy el kéne innen takarítanom, hanem azért, mert "úgy kéne" ide valaki, aki ezt helyettem megteszi, hogy azt épp most regéltem el.

   Mikor a krokodilcsipeszeket megláttam, menten utánanéztem, hogy volt-e már róluk cikk. Mivel nem, miközben a már megemlített, de be még nem mutatott tárgyak sorát nem szeretném növelni, így menten úgy döntöttem, hogy záros határidőn írni fogok egy a krokodilcsipeszekről szóló cikket.

   A csatlakozóelemek meglehetősen vaskos méretéből visszakövetkeztetve, ezeken akár a 230 is szaladgálhatna.
   Itt aztán egy olyan irányú felderítő akció következett, melynek keretében a dugók ellenpárja aljzatok fellelési helyét szerettem volna felderíteni. Azért csak szerettem volna, mert első nekifutásra nem találtam meg, mely eredménytelenség oda vezetett, hogy a semmi kis kapcsolószétszedős projektet mérgemben kis híján feladtam.

   A sikertelenségemet amúgy az okozta, hogy mikor a szobába bementem, akkor nem szúrtam ki a nyitott ajtó kilincsén lógó kábeleket, mikor közelebb mentem a virágállványhoz, akkor meg ugye már eltakarta őket az ajtó anyaga.

   Mikor ezeket a csavarfejeket megláttam, a könnyű rátapinthatóság okán menten lemondtam róla, hogy a csatlakozót a 230 voltos hálózati feszültség megszakítására használjam. No nem mintha ez a tervem akár csak egy kicsit is komoly lett volna...

   Miközben maga a kapcsoló teljesen rendben van, pláne még masszívabbnak is tűnik a mifelénk megszokott plitty-platty kapcsolónál, a tehermentesítés furcsasága okán nekem mégsem tetszik.

   Bevallom őszintén, hogy bár a témában telefonszerelő, pontosabban szólva távközlés technikai hálózat szerelő létemre valamennyire azért jártasnak vallom magam, attól még el nem tudom képzelni, hogy mégis miért kellene egy a vonalak vizsgálatára szolgáló kézibeszélővel egy pontosan 1.500 ohmos ellenállást sorosan kapcsolni. Csak annyi ötletem volt, hogy a PCM11-es vonalsokszorozók 400 voltos távtáplálása így talán nem tudja kinyírni a túlfeszültségre érzékeny elektronikát. Ez a fajta védelem persze csak akkor lehet hatásos, ha a mindenféle vonalakra történő rácsimpaszkodás előtt be lett kapcsolva.

   A leoni érszerkezetű vezeték lényege, hogy az azt alkotó elemi erek a vezetéken belül nem hosszában, hanem egy masszív szálra rugóként feltekerve vannak, így sem a hossz, sem a keresztirányú erők nem tesznek bennük kárt.

   A bonyolultat úgy kell érteni, hogy először egy olyan saru kell a kábelre, melynek válla beakad a kapcsoló házának hornyába, majd rá kell húzni egy olyan vastagságú műanyag csövet, ami kitölti a saru és a törésgátló gumicső közötti hézagot. Bár meg lehet csinálni, hiszen épp látjuk a képen, de ez a megoldás számomra - a csavaros szorítóhoz képest - értelmetlenül bonyolultnak tűnik.

   Ezt a szorítóbilincset a kábelről úgy lehet leszedni, hogy először az egyik végét a másikhoz, aztán meg a másikat az egyikhez képest kell egy alkalmasan éles végű csavarhúzóval feszíteni, mégpedig a műveletet egészen addig ismételgetve, míg a bilincs egyszer csak el nem enged. Én mondjuk félúton rámentem a témára egy kombinált fogóval és egy erősebb csavarhúzóval, de csak mert szerfelett türelmetlen típus vagyok.

   Mikor a kapcsolót már épp raktam volna össze, egyszer csak rosszul fogtam meg, mire fel egyből kijött belőle a belseje, amit persze nagyon nem szerettem volna így kint látni. Mindkettőnk szerencséjére, ez egy annyira stabil felépítmény, hogy egyáltalán nem hajlamos a szétesésre.

   Miközben az érvéghüvely lezárású piros és fekete színű anyag a tulajdonképpeni vezeték, addig az alul látható fekete valami az előbbi kettőt kábellé összefogó burkolat.

   Mikor kezemben a pincébe való apróságokkal az előszoba irányába megindultam, az egyik csatlakozót úgy ejtettem el, hogy az a puha papucsomon keresztül egy jó nagyot ütött az egyik lábujjamon, majd tettétől megrémülve, menten átgurult a számítógépet eltakaró ajtó alatt. Miközben az undok csatlakozót kerestem, természetesen képtelen voltam nem meglátni a szőnyeg állapotát, aminek végül sikerült rávennie a hetek óta elmaradt porszívózós hadművelet beindítására. Amúgy nem vagyok ennyire rendetlen, épp csak teszteltem, hogy mégis mekkora kosznak kell hozzá lenne, hogy anyám nekiálljon porszívózni, csak végül nem bírtam kivárni az eredményt.