Bár még koránt sincs kész a második pincei ütem, mert még mindig nem voltam képes eltakarítani az útból a kacatokat, hogy le tudjam végre teríteni a szekrény elé a linóleumot, de attól én még - látva a rengeteg elmaradást - bőszen nekiálltam a harmadik etapnak. Nyitásképp az újfent kiszakadt aljú biciklikosár lesz kicserélve egy másikra.

   Ez itt egy amolyan túlélő felszerelés. Van itt egy kevéske kötöző drót, ami amúgy LAN kábel. Sárga kiskés, amit lomtalanítás közben találtam. Szatyor, ha valami olyat találnék útközben, ami apró és össze kell gyűjteni valamibe. Valamint akad egy kesztyű is a leesett (vagy beakadt) lánc visszahelyezéséhez. Utóbbi azért csak fél pár, mert a másik fele már rég kiesett a lyukas aljú kosárból.

   Ez már az új kosár, ami valamiért sokkal kerekdedebb, mint emilyen a régi volt. Mivel mára csak annyi volt előirányozva, hogy lejövök és megnyitom valamivel ezt a projectet, így akár befejezettnek is nyilváníthattam volna a napot, csakhogy volt itt még valami, amit ugye már szintén nagyon régóta tervezgetek.

   Mégpedig az, hogy felszerelem végre a vázra a még valamikor a 70-es évek végén széthullott fecske biciklimről megmaradt szerszámos táskát, hogy az előbb mutatott túlélő felszerelés ne a kosárban hányódjon.

   Átfűztem rajta három kötegelőt, odahúzattam velük a bőrtáskát a vázhoz, kitömtem a korábban mutatott kacatokkal, majd megelégedetten vettem tudomásul, hogy ez is megvan. Azt persze hagyjuk, hogy miért halogattam évekig egy ennyire egyszerű feladatot...

   Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy mikor kerül vissza a helyére a kosár széléről leszerelt első lámpa. Illetve valószínűleg nem is ez fog visszakerülni, hanem egy másik, amit lomtalanításkor találtam.
   Mivel rekkenő nyár lévén odafent a lakásban meleg van, itt lent a pincében viszont kellemes hűvös, ezért nekiálltam keresni valami újabb idelent elvégzendő, lehetőleg megterhelésmentes apró feladatot.
   Természetesen nem arról volt szó, hogy ne találtam volna ilyet, hanem arról, hogy annyit találtam belőlük, hogy kisvártatva kénytelen voltam átmenekülni előlük a másik pincébe.

   Ahol aztán rögtön szembe is találtam magam ezzel az újabb aprócskának minősíthető feladattal. Mármint azzal, hogy hiányoznak a dobozokról a tartalmukat jelölő feliratok, melyeket ugye mindenképp pótolnom kell.
   A régiek, melyeket valaha Apukám írt rájuk, azok persze még rajtuk vannak, ezek azonban egy korábbi rámolás alkalmával aktualitásukat vesztették. Szerintem vitán felül áll, hogy ezekben úgy megtalálni valamit, hogy a feliratnak semmi köze a tartalomhoz, mondhatni esélytelen.

   Kell majd olyan felirat, hogy fogaskerekek, számlálók, VFD kijelzők, CD olvasó fejek, valamint megannyi másik is, melyek szükségessége eddig még nem került napvilágra, merthogy a rendcsinálásban még nem értem oda hozzájuk. Mivel a matricázás a nyomtatás miatt nem, vagy csak részben pincei feladat, ezért felhoztam egy dobozt.
   Egyrészt ugye látnom kell (bár akár le is mérhettem volna), hogy mekkora legyen a matrica, másrészt kíváncsi vagyok rá, hogy tapad-e egyáltalán az átlátszó ragasztószalag ezekre az erősen poros és penészes dobozokra. Itt aztán egy jó kis szünet következett, mert közbejött néhány másik, a papírdobozok feliratozásánál sürgősebbnek ítélt project.

   Már megint lent vagyok a pincében. Mivel egy virágláda van a képen, ezért ha nem is egyértelmű, de ma csodák csodája úgy lesz, hogy a föld sorsával fogok foglalkozni. Persze nem az egész földével, hanem csak a pincében szanaszéjjel heverő virágföldével.
   Ezek sorsát is már olyan régóta tervezem rendbe tenni, hogy azóta egyrészt már el is készült a ládák tárolására egy polc, valamint kifestettem az útszóró sós pincét, aminek még linóleum borítás is került a padlójára. Mondhatni már csak a világítás hiányzik belőle, no meg a tavaszra előkészített, átszitált virágfölddel teli ládák.

   Melyekből kettő már itt is van! Már úgy értem, hogy a fáspincében, kifejezetten útban, a létező leghülyébb helyen. Már csak azért is el kell innen rámolnom őket, mert keresztbe tesznek egy csomó más projectnek.
   Például jönne ide a földre linóleum, jobbra fel egy le (vagy fel) csukható asztal, én meg majd télen be, mert ezeken túl van a tűzifa. És akkor a polcba tolható fiókos szekrénykékről még nem is beszéltem! Helyesbítek. Beszéltem. Csak. Mármint eddig még csak beszéltem...

   Nyitásképp kitettem a két kész ládát az előtérbe, majd eldöntöttem, hogy tavaszig úgy lesznek tárolva, hogy az aljukkal lesz lefedve a tetejük. No nem mintha a pincében porosodna, vagy ártana egy kis por a virágföldnek, hanem csak gondoltam ne menjenek már beléjük a pókok.

   Ami talán még a virágos ládáknál is jobban útban volt, az a palántázó tálca készletem. Ezekből is mind kiszórtam a földet, átszitáltam, majd feltöltöttem velük a háttérben jobbra látható ládát. Mindezt azért, mert a kiürítésük után a palántázó tálcák összetolhatók, mely állapotukban sokkalta kevesebb helyet foglalnak.

   No nem mintha nem lenne hely ezeken a polcokon. Már ha méltóztatnék végre kiszórni róluk a kukába a szemetet. Csak ugye minél öregebb valaki, annál jobban ragaszkodik a kacatjaihoz.
   Mivel itt nincs világítás (csak a folyosói lámpa fénye szűrődik be), ezért azt is beterveztem. Már úgy értem, hogy azt is ennek a mostani projectnek a keretében, mire fel azonnal nekiálltam odapróbálgatni a plafonra az alsó polcon bujkáló kerek lámpát.

   Mivel az előbb mutatott lámpa sehogyan sem illett a képbe, ezért kisvártatva ezzel a másikkal kezdtem szemezni, majd ezt követően azzal a másikkal asztalival ami mögötte van, ugyanis azt, vagy a fehér társát fel kellene végre szerelnem a fáspincébe, hogy legyen ami közvetlenül odavilágít, ahol épp dolgozom. Ez kérlek a legegyszerűbb megoldás szerint csak egy jól elhelyezett kampót jelent a falon, amire felakasztható a kerek lámpa, vagy egy ujjnyi lyukat valahol az ajtó közelében, melybe igény esetén beletűzhető az asztali társa.
   Hogy egy egyszerű kampó és / vagy egy lyuk elkészítése miért tart nekem évekig? Miért? A többi építési projectem elkészültére mennyit kellett várni? Gondolom nem árulok el vele titkot, hogy sokat, nagyon sokat...

   Ez a szörnyű hozzáállás, mármint a dolgok folyamatos halogatása idővel oda vezetett, hogy nemcsak a nagyobb és a kisebb projectek, de még az említésre sem méltók is képesek voltak úgy felgyűlni, hogy valósággal a fejemre nőttek.
   Ezen a helyszínen például (már megint) azt látjuk, hogy van egy (valójában persze két) a pince irányába tartó doboz, melyeknek tetején egy pár kilincs, valamint egy cserép kiszáradt virágföld díszeleg. Ezen felsorolt tételek éppen annyira illenek az előszobába, mint mondjuk az esernyőtartóról már ki tudja mióta lógó BEAG mikrofonos füles. Hogy leszaladjak velük a pincébe, attól valószínűleg az tartott vissza, hogy még a múltkor megígértem magamnak, hogy ha legközelebb arra járok, akkor márpedig ezt is, meg azt is, meg amazt is megcsinálom.

   Hogy mégiscsak a pince felé indultam, arra a döntésemre valószínűleg az segített rá, hogy egyrészt nem volt kedvem megszerelni ezt a lámpát, másrészt már eleve le kellett volna hozzá mennem a pincébe, ugyanis ott tartom a bekábelezéséhez szükséges villanykábelt.

   Mivel az adott pillanatban ez volt a legégetőbb feladat, ezért a biciklilámpa újrarögzítésével nyitottam a napot. Ez, bár a valós időben még csak három napja szereltem fel, már leszakadt! Mondjuk teljesen szerencsére még nem, de már több helyen is megindult az ócska háló törése, ami hamarosan a szép új (nekem legalábbis az) lámpám elvesztéséhez vezetett volna.

   Bár ezt nem mutattam, de ettől még valahol a háttérben, akarom mondani a zsebemben egy dobozban, hoztam magammal egy kevéske sajtot. No nem enni, illetve nem nekem enni, hanem megvetni ezt a műanyagból készült egérfogót, ami egyébként annyira új, hogy épp most csomagoltam ki, de ennek ellenére már szétesett! Mondjuk semmiből sem tart összerakni, hiszen szerencsére nem tört el, hanem egyszerűen csak szétugrottak az eresztékei.

   Én pedig - közvetlenül az egérfogó rekombinálása után - a másik pincébe ugrottam be, ahol egy csapatnyi pók, de főképp az anyagaim szétválogatatlansága fogadott. Majd mindjárt megmutatom, hogy annak a projectnek (mármint az anyagok szétválogatása címűnek) miért nem tudok nekiugrani.
   Addig is hoztam a vegyesből egy darabka hajlékony fehér műanyagot, valamint egy linóleumdarabkát is, de végül mégis inkább a jobb felső sarokban látható fedél mellett döntöttem, ami valaha egy biztonsági öv csatlakozóját takarta.

   Mivel csak két apró lyukat kellett fúrnom, és még azt is holmi puha műanyagba, ezért nem igazán láttam értelmét, hogy letekergessem a kábelt a fáspincében rendszeresített Makita fúrógépről.
   Aztán amint elővettem, már csak a puszta látványról is mindjárt beugrott, hogy az amerikánerre is ráférne egy felújítás. Ez szétszedésből, kitakarításból, újrafestésből, majd zsírzásból állna.
   Ahogy a mára már egy kissé koszlott amerikáner felújításának részleteibe belegondoltam, mindjárt beugrott, hogy egy része beleférne a szétszedtem project sárgára festés kettő című fejezetébe.

   Mikor a reám váró feladatokba belegondolok, olyankor csak az képes némileg felvidítani, ha körbenézek és megtekintem azokat, melyeket már sikerült egésszé kerekítettem. Na ez pont nem egy ilyen helyszín!
   A "szorítók" feliratú dobozban ugyanis a munkapadhoz való befogópofák rejtőznek, melyeknek még véletlenül sem itt, hanem egy fiókban lenne a helyük, ami természetesen még kész sincs. Mindeközben az óra nem jár, mire fel már kerítettem is helyette egy digitálist. Azt persze még nem tudom, hogy működik-e, hiszen lomtalanításkor találtam a fűben. Majd egy szétszedtem cikk keretében összecsapom a kettőt, és vagy lesz belőlük valami, vagy nem.

   Kintről szivacs, bentről pedig lágy műanyag fogja közre a valami egészen rettenetesen szar anyagból készült rácsot. Ha még így is nekiáll töredezni, akkor újra ki kell találnom valamit...

   Mivel még korábban megígértem magamnak, hogy ha végre lekeveredek a pincébe, akkor nem fogok megállni egyetlen apróság egésszé történő kerekítésénél, letettem magam elé a földre egy fél vödörnyi Merklint.

   Majd apró elemeire bontottam. Mi az, hogy minek? Illetve minek ez nekem? Egyrészt lehet vele játszani, ami ugye az alapfunkciója. Aztán ott van még az is, hogy a pincében barkácsolás közben folyton adódnak olyan apróbb feladatok, melyekre egy darabka lyukacsos lemez a megoldás. Ezeket persze el lehet készíteni egyenként is, azonban ha belegondolok, hogy ez a doboznyi Merklin alkatelem mindössze 200 forintba került, aminél még a csoki is drágább amit a piacon el szoktam majszolni, akkor azt kell mondjam, hogy ez bizony nagyon is megérte az árát.

   Lomtalanításkor összeszedni a dolgokat, vagy csak úgy egyszerűen elfogadni a szomszédasszonytól, na az meg pláne megéri! Gondolom ezt folyton egészen addig, míg csak az nem lesz a vége, hogy mindent eltorlaszolnak a kincseim.
   Itt például azt a helyet fedtem be velük, ahol az apró pincei elmaradások kettő című projekt utolsó fejezete félbemaradt. Mert ugye ide leteríteni a linóleumot úgy, hogy ezek itt vannak, na az képtelenség.
   A Pacsirta rádiót mondjuk átvihetném a lomos (egy másik meghatározásom szerint szerint kincses) pincébe, miközben a flex igazán nem érdemli meg, hogy a földön heverjen, csak most még az van, hogy nem fér oda a polcra.
   Egyszer (sőt többször) már nekiálltam és létrehoztam egy szerszámos polcot, csak aztán megremegett a kezem, és lett bádogos páka, meg hőlégfúvó, meg a flexhez állvány, meg a szalagcsiszolóhoz egy munkapad, meg ki tudja mi még, amivel aztán szépen elfoglaltam a korábban felszabadított területet.
   Ha már felszabadítás, akkor itt kívánom elárulni azt a még véletlenül sem titkot, hogy jelen részprojekt célja a már mindent elborító csempegyűjteményem egyetlen helyre történő koncentrálása. Mondjuk az sem lenne baj, ha eltenném a földről a szomszéd taxis Laci hagyatékából hozzám került öregecske autórádiót. Épp ugyanígy van útban a lehetetlen formájú lámpa, valamint a Grundig füles is.
   No persze ezeket semmiből sem tartana szétszedni, csak ugye miért éppen őket? Már úgy értem, hogy az előszobában is lóg egy BEAG füles, meg a kincses pincében is van egy szintén mikrofonos Tesla párja, és még egy hatalmas sárga is.

   Már annyi a csempe, hogy egyszerűen érthetetlen, hogy még mindig nem készültem el a forrasztópad című tervemmel. Ez az eszköz amúgy arra lenne jó, hogy barkácsoláskor ne rongáljam tovább a pákával, akarom mondani a róla lecseppenő forró gömböcskékkel az asztalom lapját. No de forrasztgatok én mostanában? Na ugye, hogy nem! Hogy aztán ennek a forrasztópad hiánya-e az oka, azt még magam sem merném állítani, pedig én aztán nagyon tudok mindenféle hülyeségekre hivatkozni, mikor arról van szó, hogy mit miért nem csinálok meg.

   Már majdnem úgy volt, hogy nekiállok és belefényképezek a Pacsirtába, csak aztán arról, hogy útban van, vagyis nem jutok be tőle a pince mélyére, eszembe jutott egy másik, nálánál első ránézésre kevesebb munkát igénylő akadály.

   Mégpedig Viki szomszédasszonyom pincéjének ajtaja. Ennek a kulcsa jelenleg azért van nálam, mert sejtéseim szerint innen, pontosabban szólva az itt található csatorna levezetés melletti lyukból áradt a rettenetes szag, valamint jött fel nagyobb esőkkor a víz.
   Miután az amúgy mindössze kétujjnyi lyukat a múltkor már begipszeltem, tegnap pedig akkora felhőszakadás volt, pláne egész éjjel tartott, hogy annyi vizet az utcán ritkán látni, mindjárt vizsgázott is a művem. Szerencsére sem a csatornaszag, sem a víz nem jött fel.
   Ettől persze még szó sincs róla, hogy normálisan ki lehetne nyitni a pince ajtaját, mert az elakad a képen látható pozícióban, akarom mondani az aljzatbetonban. Hogy még a gipszelés előtt ezzel kellett volna kezdenem? Hát ja. Én, meg az értelmes sorrendű munkavégzés, az sajnos sokszor nem említhető egy lapon...

   Na most ha levettem volna az ajtóról (és persze a tokjáról is) a zsanérokat, akkor nemcsak velük gyűlt volna meg a bajom (már úgy értem, hogy az új, immáron helyes pozícióban történő felszerelésükkor), hanem ráadásképp még a lakat pántját is (vagy legalábbis az egyik felét) újra kellett volna szerelnem. Mikor megláttam, hogy a zsanérokat szegek tartják, hátulról elgörbítve és elkalapálva...

   Szerintem egyáltalán nincs rajta mit magyaráznom, hogy miért döntöttem emellett a kevésbé korrekt, azonban sokkalta könnyebben kivitelezhető, ajtó aljából lefűrészelős megoldás mellett. Az persze igaz, hogy szó sem volt róla, hogy megcsinálom az ajtót nyithatóra, de ha már egyszer nálam volt a kulcsa, egyszerűen képtelen voltam megállni! Ha meg nincs nálam a kulcs, akkor elkérem.
   Mondjuk az ablakból kieső üvegek (vagy mit tudom én már, hogy mi volt benne eredetileg) pótlását, azt kifejezetten kérte a szomszédasszony, azonban a másik (mind szomszédasszony, mind pedig ablak) kipofozását még nem. Mikor meglátom a szomszédban lakó szőke csajt, olyankor mindig eszembe jut, hogy akarok tőle valamit. Csak ugye azt, hogy mit, és ha már valamit, akkor miért épp a pincekulcsát az ablaka miatt...

   A Tungsram feliratú dobozban momentán nem lámpácskák laknak, hanem fénycsőgyújtók. Mögötte audió és videokazetták. Utóbbiak bemutatója még várat magára, pedig már találtam hozzájuk egy videót is. A háttérben meghúzódó óra mindeközben már rég ki lett pofozva.
   Ahogy itt álltam, s érdeklődve nézelődtem, gyakorlatilag nulla emlékkel arról, hogy minek jöttem ide, egyszer csak (vagy úgy jó tíz perc múlva) beugrott, hogy tulajdonképpen mit is keresek. A steklámpa az, amire szükségem volna. Mi az, hogy minek? Egyrészt azért, mert szeretnék belátni Viki pincéjének legeldugottabb sarkába, hogy látszik-e ott valamiféle nedvesedés. (amúgy nem látszik)

   Másrészt ide is szeretnék belesni, mely helyiség jelen esetben az útszóró sósnak kinevezett pince. Ez persze csak addig maradhat így, míg vissza nem kell adnom az új lakóknak. (akkor tuti, hogy tökön szúrom magam)
   Bár a képen a helyszín mondhatni fényárban úszik, ez sajnos csak az egyik plafonon futó vízvezetékcsőre lógatott steklámpának köszönhető. Gondolom már csak ebből is sejthető, hogy ebből, akarom mondani itt, márpedig villanyszerelés lesz! Az ehhez szükséges lámpát, kapcsolót és konnektort már láttuk is a lakásban az asztalon.

   Valamint szükséges még a projecthez legalább annyi hely, ráadásul épp ezen az asztalon, hogy odaférjek a pákával, meg a fúróval, fogókkal, akármikkel. Mivel ez nagyon nem akart összejönni, menten más irányba kezdtem el nézelődni.

   Mivel a kábel védelméül terveim szerint a plafonra felgipszelendő védőcsövet sem találtam, a két fellelt felmosónyél pedig rövidnek és vastagnak bizonyult a feladatra, így ha végleg nem is, de mára feladtam a villanyszerelős projectet.
   Szerintem ez úgy lesz, hogy először beszerelem a lámpába a kapcsolót (épp mint a múltkor), majd még odafent a lakásban belekötöm a kábelt, hogy idelent már csak a másik végével kelljen foglalkoznom.
   No de milyen kábelt? Itt aztán közbejött a szerencse, mert bár a teljes bund kábelt tartalmazó polchoz odaférnem továbbra sem sikerült, azonban még valahol útközben találtam egy néhány méteres darabot. Szóval hajrá!
   Ennek a felszólításnak sajnos semmiféle eredménye sem volt. Ha csak azt nem vesszük annak, hogy mindenféle más egyéb (itt alant álló) apróságokat jóval előbb megcsináltam, mint a sós pincébe a félig már elő is készített világítást.

   A befűző szalag minősége, mondhatni szánalmas, mely megállapításom nem annyira a csúful összegyűrt szalagvégre, mint inkább a további, nem hosszában, hanem furamód keresztben ívre hajlott részekre vonatkozik.

   Már percek óta hallgattam, illetve tekergettem előre a szalagot, mire végre egyszer csak beugrott, hogy amit hallok, az egy diavetítés kísérőszövege. Ez valaha a gazdagabb körökben amolyan státusszimbólum volt. Mármint diákat készíteni minden egyes érdekes (vagy akár érdektelen) eseményről, amit aztán lehetett mutogatni a vendégeknek. A zenei aláfestésű kísérőszöveg természetesen utólag készült. Ezt aztán lehetett vezérelni kézzel (mármint a szalag futása közben a diákat), vagy elektronikusan vezérelhető diavetítő esetén, ha pilotjeles magnó is volt hozzá, akkor a két eszközt összedugva, maguk intézték a dolgot.

   A befűző szalag egy apró darabja örökre az orsón belülre került...

   Most épp a fáspincében állok, s a legfelső polc irányába tartom a kamerát, ahol is a fűnyíróhoz használt hosszabbítók laknak. Szóval az úgy volt, hogy mikor a múltkor megéreztem a fűnyíróra szerelt villásdugó illetlen melegségét, ráadásul voltam olyan barom, hogy még meg is fogtam, az apró rudacska nemcsak a bőrömbe, de - mint később elvégzendő feladat - a tudatomba is beégett.

   Bár az előző képen látott körbeégett peremű lyuk alapján őszintén reménykedtem benne, hogy a lengőaljzatban lesz a hiba, de sajnos nem. Francba! Pedig ezt annyival egyszerűbb lett volna lecserélni...

   Mint ezt a fűnyíró vázára szerelt dugót. A vezetékvéget odafogó csavart természetesen már én tekertem ki. Bár egyértelműen a kék vezeték égett meg, a hiba azonban nem egyértelmű, ugyanis a csavar a kitekerése előtt egyáltalán nem volt laza.

   Cserébe viszont laza volt a dugó mélyén található, a szorítót és a villásdugó lábát elektromosan (és persze mechanikusan is) összekötő szegecselés. Ezen a lazaságon úgy lehet segíteni, hogy a dugó lábát satuba fogva, újrazömítem a szegecselést.

   Bár nem szétverni akartam, azonban mégiscsak sikerült. Ennek valószínűleg több oka is volt. Egyrészt nem találtam a szegecseléshez megfelelő szerszámot (tompa végű rúd), ezért egy életlen csavarhúzóval estem neki a feladatnak. Másrészt a forróságtól ha a réz talán nem is, de a bakelit elgyengült. (egy kissé megégett, és már porlik) Harmadsorban pedig ez egy meglehetősen sz*r konstrukciójú dugó.
   Valaha úgy lett összeszerelve, hogy nyitásképp a menetes rúd bele lett tekerve a bakelit házba, majd a meneten túli csőszegecsnek kiképzett végére (ez itt már nem látszik, mert leszakadt róla) rá lett tolva a bal alsó sarokban látható (a vezeték bekötésére szolgáló csavaros) kötőelem, végül a szegecs szét lett kalapálva. (vagy az is lehet, hogy sajtolva)
   Na most innen nézve számomra eldönthetetlen, hogy a vezetékek bekötésére szolgáló elemek (lásd bal alsó sarok, plusz a másik, még benne a konnektorban) valaha egyenesen álltak-e, és Pista bácsi (ő készítette a fűnyírót) rogyasztotta bele őket a dugóba (hogy elférjenek), vagy ez gyárilag ilyen. Már csak azért mondom, mert a szegecselés minőségének mindenképp betett a lemezek hajtogatása, hiszen a hajlító erőknek az támasztott ellent.

   Bár ebben az újabb forma villásdugóban található tehermentesítő csavarok pozícióját kezdetben még mindenféle ármányos tervek lapján akartam átjelölni a régi dugó kupakjára, később mégiscsak egy már jól bevált megoldást alkalmaztam. Vagyis összefogattam a kettőt a satuval, majd egyszerűen áttoltam rajtuk egy hosszú hármas fúrót.

   Bár egyáltalán nem volt cél a kábel eddig hiányzó dugóvégi tehermentesítése (mert ugye bőven megfogta a balra lent látható bilincs), de mondhatni magától (illetve tőlem, csak nem szándékosan) nagyon szépen kialakult.

   Most épp az előtérben állok, s a korábban felszabadított, majd fadarabokkal újra elfoglalt polccal szemezek. A fadarabok még csak hagyján, hiszen azok rendben, pláne direkt vannak itt. De az a fehér drótgubanc...

   Ennek a kuszaságnak már annyiszor ígértem meg, hogy vagy kitekergetem, vagy egyszerűen kivágom, ahányszor csak megláttam. Amúgy biciklizés közben találtam. Hogy minek hoztam haza? Nos azért, mert ez nem a hagyományos értelemben vett vezeték, hanem úgynevezett virágkötöző drót.
   Vagyis a fehér része az nem műanyag szigetelés, hanem puszta festék, míg a belseje nem réz, hanem vas. Hogy a megtalálása óta még egy centi sem kellett belőle? Most mond már...

   Ettől én még fogtam a gubancot, és amennyit csak tudtam, felszabadítottam belőle, majd a kiegyenesített darabot rátekertem a vödröcskére. Azért a vödörre, mert az egyrészt kerek, másrészt egy kissé kúpos.
   Utóbbi tulajdonság jelen esetben azért volt fontos, hogy a kész tekercs a csévéről könnyen lehúzható legyen. Mint az a drótkarikák számából visszakövetkeztethető, a feladatot négy etapból sikerült teljesítenem.

   A képen látható két izzó (amúgy LED-es fényforrás) úgy került képbe, hogy ezeket most épp a Lidl-ben - a pincei villanyszerelős részproject aljas módon történő elősegítésének érdekében - kettesével árulták, ami persze nekem épp kapóra jött. Mi az, hogy miért?

   Nos azért, mert az egyik izzó az új, az útszóró sós pincébe felszerelendő lámpába kell, míg a másik ebbe a régibe. Mikor ezt ide felszereltem, akkor sajnos már csak későn derült ki, hogy ide is kerek lámpatest kellett volna, mert ebbe a hosszúkás hajólámpába nem fér bele a szabvány (régiféle, még izzószálas) villanykörténél kissé hosszabbra sikerült LED-es.
   Illetve beleférni belefér, azonban a lámpatest burája már nem fér vissza rá. Hogy ezen a problémán hogyan segít egy másik izzó? Nos úgy, hogy amiket most vettem, azok nem 806, hanem csak 470 lumenesek, minek okán egy kissé rövidebbek.

   Mivel a sámli el volt foglalva (konkrétan helyettem egy Orion 449-es rádió ül rajta), kénytelen voltam idecitálni a létrát. Ez persze - mint ahogy nálam szinte minden - nem volt olyan egyszerű. Mi az, hogy miért nem?
   Nos azért, mert néhány perccel ezelőttig esélyem sem volt ideáig eljönni. Nemhogy létrával, de még anélkül se! Egyszerűen nem volt szabad a föld. Na ezért, no meg az összes többi helyen található kupi eltüntetésére indítottam a háttérben egy újabb "rámolás a pincében" című projectet.
   Ezekből már annyi volt, hogy meg sem próbálom őket felsorolni! Az persze igaz, hogy mind nagyszerű eredménnyel zárult, hiszen a projectek végeztével mindig előállt valamiféle rend, vagy legalább a rend látszata. Csakhogy az is igaz, hogy ez eddig még egyszer sem volt tartós! Talán majd most. Hogy ezt a meglehetős elbizakodottságot mégis mire alapozom?
   Nos arra, hogy már sikerült elrendeznem a kábeleket, a trafókat, az alkatrészeket, s így már mondhatni csak egy utolsó nagydarab feladat maradt, mégpedig az anyagok szétválogatása. Az "utolsó nagydarab feladat" persze úgy értendő, hogy a rendcsinálósak közül.

   Mert ugye kisebb feladatból annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Innen például a szerszámtartó hiányzik, ami egy annyira régi tervem, hogy míg ez a mai a 80-as számú farigcsálós project, addig a szerszámtartó a 12-es. Mármint lenne, ha méltóztatnék végre nekiállni kilyuggatni egy fadarabot, amibe aztán egyszerűen beletűzhetném a kézközelbe illő szerszámaimat.

   Ha már világítás, akkor legyen a mai téma a világítás alapon, nekiálltam kipofozni a fáspince elé, a folyosó mennyezetére szerelt fénycsőarmatúrát. Ez azért van itt, azért szereltem fel, hogy lássam amit barkácsolok. Maga a lámpatest a Páva utca 8-ból származik (István telefonközpont), ahonnan azért szerelték le, mert tele lett vele a tökük a karbantartóknak. Mi az, hogy miért?
   Nos azért, mert az adott épület meglepően ócska alkatrészekből lett összeállítva. Például az a cég, aki az ajtókat és az ablakokat szállította, a kifizetése után egyből megszűnt, így nem volt kin számon kérni a garanciális javításokat. Mint az sejthető, erre nagyon is szükség lett volna.
   De úgy általában véve is pocsék volt az épület. Például az ablakai mindenféle szigetelés nélkül lettek beszerelve. Mármint az ablak tokja és a fal közti szigetelés nélkül. Ez annyira így volt, hogy mikor egyszer mérgemben szétcsavaroztam egyet, ki tudtam dugni a tok és a fal közötti résen a karom az utcára.
   Visszatérve erre a világítótestre, ami amúgy a pincében lógott a plafonról, feltehetnők a kérdést: Ennek ugyan mi baja lehet? Már eleve ott van az, hogy kettőt kellett hoznom belőle, hogy legyen miből összeállítanom egy működőt. Mondjuk volt miből, mert mindet leszedték és kidobták. Ami mostanra, mármint számomra így utólag kiderült, mint hiba, az a fénycsőgyújtók foglalatainak pontatlansága. Mint az a képen látszik, a háromból mára már csak egy érintkezik.

   Amennyiben kiszerelném a helyéről a fénycsőgyújtó foglalatát, majd apró darabjaira szedném, ami ugye nekem hobbim, akkor az derülne ki, hogy hibásan állnak benne az elektromos érintkezést biztosító rugók.
   Ezt így kívülről - vagyis mindenféle szétszedés nélkül - abból sikerült megállapítanom, hogy a fénycsőgyújtót a helyére bedugva, majd ütközésig eltekerve, az nemcsak, hogy nem érintkezik, de még egyenes lötyög is!
   Ezen úgy lehet segíteni, mármint szétszedés nélkül, hogy épp csak annyira tekerem el a foglalatban a fénycsőgyújtót, hogy megszoruljon. Mint az látható, a műtét, akarom mondani a fénycsőgyújtó igazgatása sikeres volt.
   Ez sajnos nem egy örökre szóló eredmény, hiszen a gyújtók az épület rezgéseitől (közeli vasúti töltés, plusz mosógépek) idővel kirázódnak a jelen pillanatban még jól érintkező pozíciójukból.

   Miután sikerült a flexbe mintegy hétszázhatvannyolcadszorra is belerúgnom, komolyan berágtam magamra, illetve szegény gép elhelyezésére. Mert ugye nehogy már rugdossak (pedig már nagyon régóta így van) egy ilyen nagyszerű szerszámot!
   Aztán ott van még az is, hogy nemcsak azért van útban, mert nem tudok tőle elmenni a pincében a tűzifáig, hanem azért is, mert ide, konkrétan az ezüst színű csíktól balra kerülne leterítésre egy darabka linóleum, mégpedig a "pincei elmaradások kettő" projekt záró feladataként.
   Ez a mai cikk már a harmadik menetről szól, miközben még az előzőt sem fejeztem be. Ez milyen dolog már? Szerintem éppen olyan trehány, mint a puszta földön állomásoztatott flex! No de hova tegyem? A szerszámos polcon már nem fér el, miközben az elektromos szerszámletevős polcon folyton útban lenne.

   Több percnyi toporgás után sikerült úgy döntenem, hogy a flex ezentúl itt, vagyis az ajtóval szembeni polcon lesz. A kép ugyan egy kissé még vegyes, azonban ha végre méltóztatok legyártani a már ki tudja mióta tervezgetett fiókosokat, akkor a nagyobb szerszámok innen elkerülvén, itt simán lesz annyi hely, hogy ideférjenek a sűrűbben használt elektromos kéziszerszámok. Vagy ha nem, akkor úgy lesz, hogy átkerül ide mondjuk a köszörű, meg a hőlégfúvó, és akkor odafér a helyükre a flex meg a fúrógép. Mikor itt tartottam, akkor egyszer csak úgy döntöttem, hogy elég volt. Kész! Befejezettnek nyilvánítom a cikket!

   Majd kisvártatva belefutottam a polc és a farakás közé szorult biciklikosárba. Ezzel mindenképp kezdenem kell valamit, mert az esetleg meginduló farakás még képes és összenyomja nekem a két új kosarat.

   Miközben a polcokon az új kosaraknak kerestem a helyet, egyszer csak kiszúrtam ezt a másik kosarat. Lett volna itthon belőle egy tartalék, én meg vettem mellé két másikat? Szerencsére nem, mert ez az a kosár, aminek valaha fabetétet faragtam az aljába, gondolván úgy majd ezer év, meg még két nap. Hát ja! Úgy körberepedt az alsó szélénél, hogy egyszerűen nem is értem, minek tartogatom...

   Ugyan a régit sem dobtam ki (áttettem inkább Ilonka néni pincéjébe), de a helyére, ha egy kissé erőltetve is, azért csak sikerült beszuszakolnom a két egymásba tolt kosarat. Plusz a régi fabetétjét. Plusz a szatyorban a bukósisakom.
   Mivel a fényképezőgéppel a kezemben sikerült a falnak olyan kényelmesen nekitámaszkodnom, hogy semmi kedvem sem volt innen elmozdulni, nekiálltam átnézni a polcokon látható (valamint nem látható) kincseimet.
   A kosár feletti dobozban egy autóra szerelhető létratartó van, ami - mivel nincs is autóm - meglepően felesleges. Ezt mondjuk el kéne adni. A flex papírdoboza üres, így csak a helyet foglalja. A faládika (vagy tán fiók) is üres. Aztán van itt lézernyomtató (amit a szomszéd rakott ki), elektromos írógép (a másik pincében pedig egy mechanikus), de még egy komplett PC is, ami valaha a betárcsázó szerverem volt.
   Miután a felhalmozott lomokon, pontosabban szólva a szétszedetlenségükön sikeresen elmerengtem (mármint abból az okból, hogy mikorra jutok a végükre), gondoltam kész, ennyi volt. Aztán már fent a lakásban, mikor belenéztem ebbe a cikkbe, majd beszúrtam a végére az újabb képeket, egyszer csak megláttam a közepében a hatalmas űrt, melyet a félbehagyott villanyszerelős résznek hagytam. Ekkor döntöttem úgy, hogy ha mást már nem is, de azt azért még beleszövöm. Mármint ide a végére.

   Ezeket nem most, hanem majd az apró elmaradások a lakásban három project keretében fogom előkészíteni. Már úgy értem, hogy összedrótozni a lámpát és az aljzatot azzal a kábellel, ami jelen pillanatban még az előszobában hever. Mikor már majdnem nekiálltam, egyszer csak mégis eltérültem.

   Mert ugye mennyivel kellemesebb a szoba közepén ücsörögni a koraőszi napsütésben, s bávatagon rendezgetni az alsóimat a fiókba, mint drótokat kötözgetni a hallban lámpafénynél.
   Mivel semmivel sem sikerült magam rávennem, hogy nekiálljak a lámpának, végül azt találtam ki, hogy egészen addig serénykednem kell, míg csak meg nem jön a kedvem. Vagyis most nincs pihi, hanem ami csak a szemem elé kerül, azokat a feladatokat mind meg kell oldanom.

   Ez aztán annyira jól sikerült (mármint az, hogy nem a pincei lámpával foglalkozok), hogy kisvártatva annyira belelendültem a minden másba, hogy azon még magam is meglepődtem!
   A törölgető rongynak használt törölköző például azért szárad a virágállványon, mert lemostam vele az ajtókat. Miután ezzel megvoltam, visszatettem rongy mellett lógó rugós zsinórt a konyhai telefonra.

   Ahol is a grillsütő tetején elhelyezett tálcán belefutottam egy kapcsolóról leszerelt fedélbe. Már csak ebből a néhány tételből is teljesen nyilvánvaló, hogy a lakásban széthagyott feladatok felderítésére semmiféle energiát sem kellett fordítanom, ezek ugyanis csak úgy egyszerűen ott voltak szem előtt.

   Végül az vett rá a pincébe történő lemenésre, hogy egyrészt a minap sikerült végre megszerelnem a lámpát, másrészt pedig kitettem a papucstartóra egy csomó mindent (lásd papírcsövek), ami a pincei csöves dobozba való.

   Idelent aztán nemhogy nem lett meg elsőre, de még ezen a képen is alig látszik, hogy hol van a steklámpa. Persze nem szidhatok senkit, legfeljebb csak magamat, hiszen én tettem ide. Hogy miért, azt mondjuk nem sikerült megfejtenem. Talán valami olyasmi lehetett, hogy a pincei rámolás keretében úgy ítéltem meg, hogy útban van. Ez az ok mondjuk nehezen hihető, ugyanis tudtam róla, hogy kelleni fog, hiszen épp az asztalon található kupac tetejére volt hajítva a mindjárt felszerelésre kerülő lámpa.

   Juj de csúnyán indult szegény fúrógép, mikor több évnyi állás után egyszer csak hirtelen megnyomtam a gombját! Recsegve, prüszkölve, darabosan, szórva magából valami fehér színű koszt, de végül azért helyreállt. A tokmányának mondjuk kellett adnom némi WD40-et, mert a kulcs alig bírta megmozdítani.

   Az alulról felfelé fényképezett plafonon látható az a legközelebbi lámpa, ahonnan tovább lehet vinni az útszóró sós pincébe a kábelt. Jobbról pedig a szerző lóg be a képbe, aki eme nemes feladatot reményei szerint mindjárt el fogja végezni.

   Az ebben a pincében uralkodó viszonyokról ugyan volt némi fogalmam, arra azonban nem mertem volna megesküdni, hogy van benne elég hely. Mármint a szereléshez, legalább annyi, hogy kényelmesen be tudjak lépni. Nos nemcsak, hogy bőven van benne hely, de nagyon úgy néz ki, hogy valamikor régebben még ki is takarítottam! Ez valószínűleg akkor történhetett, mikor a lefolyócsövek melletti lyukakat gipszeltem be, mert akkor nagyon benne voltam a takarításban.

   Szóval az úgy volt, hogy mivel ez a project nehezen akart záródni, ezért bőven volt időm megálmodni, hogy hová is kerüljön pontosan ez a lámpa. Volt ám itt mindenféle lehetetlen elképzelés! Álmodtam mögé deszkát, hogy a lámpa majd arra lesz felcsavarozva, a deszka meg a farácsra. Ötletszinten még az is felmerült, hogy mint úgy általában a többi lámpa, ez is a plafonon lesz.
   Hogy végül miért a legegyszerűbb megoldást választottam? Nos azért, mert már megint ebéd után jöttem le barkácsolni, ami egyrészt azt okozza, hogy nem fog az agyam, másrészt pedig azt, hogy egy kissé sietősre kell vennem a figurát, különben még képes vagyok és elalszom. A "sietősre veszem a figurát", az kívülről nézve úgy nézett ki, hogy mint a mérgezett egér szaladgáltam a pincék között.
   Mert ugye egyes anyagok a lomos, míg mások a tűzifás barkácsolós pincében vannak. A lámpa felszereléséhez például kellett egy csavarhúzó, két csavar, két alátét, mely alkalmatosságok a fáspincében voltak. Aztán kellett még fúrógép, fúrószár, páka, ón, hosszabbító, elosztó, steklámpa és WD40, valamint a foglalatba tekerendő izzó, mely kellékek a lomos pince mélyéről kerültek elő.
   Mint azt már említettem volt, épp egy kiadós ebéd után vagyok, minek okán leesett a vérnyomásom, nem fog az agyam, ezért fogalmazzunk úgy, hogy logisztikai téren komoly problémáim támadtak. A lámpaszerelésnek szerencsére olyan részletei is akadtak, melyek csak úgy egyszerűen maguktól adódtak jóra.

   Egy ilyen teljesen akaratlanul tökéletesre beálló részlet, hogy a lámpából kilógó zsinóros kapcsoló végén található kupak épp átfért a pince falát képező rácsozat résén. Ráadásul a rés éppen ott volt, mint ahol belül a lámpa. Újabb csodás pozitív együttállása a környezetnek, hogy a kép jobb sarkába belógó ajtó a becsukása után épp eltakarja a lelógó zsinórt.
   Szerintem ezek az apró részletek azért álltak össze ilyen szépre maguktól, mert a pince - mint valamiféle lélekkel rendelkező érző környezet - egyszerűen megérezte, hogy ha tovább enged szerencsétlenkedni, még képes vagyok és félbehagyom a kivilágításának megszerkesztését.

   Ha bele is botlottam néhányszor, de egyszer sem estem el! A kábelezés amúgy jelen pillanatban úgy néz ki, hogy elindultam a lomos pincéből egy 6 méteres hosszabbítóval, csak mivel az nem ért el idáig, ezért megtoldottam azzal a 15 méteressel, amit a fűnyíróhoz szoktam használni. Ennek a végére jött egy hármas elosztó, melybe aztán a steklámpa, fúrógép, páka szentháromság csatlakozott.

   A konnektor felszerelési helyével sem tököltem sokat. Bár kezdetben úgy volt, hogy az ajtó másik oldalán lesz, ugyanis ott van a lámpa, csak ha odateszem, akkor kívülről nézve balkézre esett volna, amit egy kissé kényelmetlennek éreztem. Már csak azért is, merthogy mielőtt ebbe valamit (ami értelemszerűen egy villásdugó) beledugnék, előtte még fel is kell hajtanom a tetejét. Vagyis ez egy kétkezes konnektor.
   Hogy jelen pozíciójában mennyire volt rá szükség, azt majd a jövő dönti el. Bár ritkán fordult elő, hogy errefelé porszívóztam volna, de olyankor bizony nagyon hiányzott egy közeli konnektor. Ha meg visszaadom a pincét az új lakónak, akkor amit műveltem, az mind az övé lesz.

   Kezdetben még úgy volt, hogy a folyosói plafonon található lámpatestbe a kábelt védő csővel fogok beállni, ezért olyan gumikat készítettem ki az elektromos szerszámletevős polcra, melyek a cső külső átmérőjéhez passzoltak. Most viszont már úgy vagyok vele, hogy görbítgessen védőcsövet, majd dugdosson bele kábelt akinek két anyja van, ezért túrnom kell egy olyan átvezetőt, ami a kábel külső átmérőjéhez passzol.

   Valamint ha már amúgy is itt voltam, akkor kerestem néhány hármas kengyelt is, melyekkel a védőcsövet fogom rögzíteni. Hogy miért épp az a neve, hogy hármas kengyel? Egyértelműen a mérete miatt. Egyszerűen így hívták a postán. Mármint a telefonközpont raktárában.

   Szerintem ez így bőven jó! Akarom mondani mindjárt kész, már csak a kábeleket kell belekötnöm a csokiba. A kanyarokban amúgy nem tököltem, egyszerűen hagytam szabadon a kábelt a két csővég között, épp mint ahogy ezen a lámpatest felőli végen is látható. A vezetékek természetesen nem így, hanem majd a foglalat mögött fognak futni.

   Az persze igaz, hogy a lámpából továbbvitt vezetékben csak akkor van áram, ha felkapcsoltam a folyosón a villanyt, ez azonban semmiféle problémát sem fog okozni, hiszen mit keresnék, illetve minek nekem áram a pincében sötétben, illetve tűzvédelmi szempontból talán még jobb is így.

   Íme az eredmény. A felső rácson átvilágító lámpa adja az igazi fényt, a másik (vagyis az álló) csak azért került képbe, mert a közelsége okán azzal ellenőriztem a konnektor működését. Ezentúl a világítás hiánya helyett valami másra kell fognom, hogy miért a cipőmbe szórom a sót.
   Innentől aztán valami iszonyú futkosás következett, mert ugye annyi vackot szedtem elő ehhez a tulajdonképpen semmi kis feladathoz, hogy beletelt vagy tíz percbe, mire minddel visszataláltam a helyére. Ez persze nem volt igaz.

   Ezt a kést például kint felejtettem. Mindeközben a fűnyíró hosszabbítója az előtérben maradt. A fúrógépes laptop táska a pince közepén. A csavaros doboz az asztalon. A maradék cső és a pókhálózó poroló a folyosói asztalon.
   A szétszórt kellékekkel történő szaladgálást végül akkor hagytam abba, mikor véletlenül felrúgtam a szatyrokat tartalmazó dobozt, aminek az lett a nem várt következménye, hogy a széjjelrepülés közben az összehajtogatásból visszafejlődő szatyrok az egész pincét beterítették.
   Azt mondjuk tudtam, hogy készül a lakásba, konkrétan az előszobapolcra egy szatyortartó, és még arról sem felejtkeztem el, hogy a bicajommal szemközti polcra is kell egy másik, arról azonban eddig még nem volt szó, hogy a lomos pincébe is kell gyártanom egy harmadikat.

   A project zárásaképp, illetve azért, mert útban volt, felfűztem az első kerék agyára a minap a másik pince karórás dobozában talált penészes bőrszíjat, majd némi ácsorgás után, ha csak gondolatban is, de már meg is nyitottam a pincei apró elmaradások négy című projectet.
   Az mondjuk igaz, hogy ez a mostani volt a harmadik, miközben a másodikat még nem fejeztem be (lásd a leterítetlen linóleumot), no de mit nekem az amúgy is fennálló rumlira ennyike időrendi kavarodás...