Mikor a nap reggelén az asztal pultjára, kezemben egy gőzölgő bögre kávét szorongatva odanéztem, akkor még nagyon úgy volt, hogy aznap pikkpakk annyi mindent fogok megcsinálni, hogy délre majd csak nézek, ez is egy milyen sikeres egy nap volt. Ehhez képest a dolgok természetesen már megint nagyon másképp alakultak.

   Mielőtt a komolyabb lélegzetvételű feladatoknak nekiálltam volna, rámentem az olyan apró anomáliák rendezésére, mint mondjuk az előszobába kirakosgatott, már letudott állatriasztó, relé, kapcsoló, pákahegyek sorsának rendezése.

   Hogy a feladattal csak odáig jutottam, hogy az apróságokat berakosgattam egy nápolyis vödörbe? Most mond már... Ahogy a dolgaim mostanában állnak (mert ugye állnak), én már ezt is komoly haladásnak éreztem. Ettől persze még nagyon is be lett ígérve, hogy a vödör még ma lekerül a pincébe, ahonnan ha minden igaz, akkor fel fogom hozni a következő szétszedésre váró adagot.

   A másik akku egy kicsit ugyan vette a töltést, azonban a néhány perc alatt elért mindössze 0,8 voltos feszültség szerintem elég egyértelműen a cella döglöttségét jelzi. Néhány akkumulátor kigyulladós videó megtekintése után, határozottan úgy döntöttem, hogy a két Li-ion akkucelláról nem készítek szétszedtem cikket.
   Ezek ketten amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a jelen cikk keretében boncolt lézerhez tartoztak, épp csak ott voltak mellette a 2023-as Zuglói lomtalanításkor egy hatalmas papírdobozban. A lézert én amúgy elsőre valamiféle egy LED-es, a szokottnál erősebb fényű elemlámpának néztem.

   Amit még szintén néztem, és be, de nagyon, az az idő. Mármint miután feltöltöttem a szerverre két korábban megírt cikket, majd megírtam a már kész képsorokhoz másik kettőt, s azt mondtam magamnak, hogy reggel lévén gyorsan berakok a gépbe egy 40 fokos mosást, akkor menten kiderült, hogy már majdnem dél van. A balra lent látható apróságokat amúgy mind a nadrágom zsebeiből szedegettem ki, majd tettem is vissza egy a szekrény mélyéről elővett tiszta nadrágba.

   Ami viszont már máshová való volt, azt gyorsan kitettem az előszobába, mondván dolgom végeztével a pincébe majd ezeket is jól leviszem. Akkor ennyit mára arról, hogy az előbb rendbetettem az előszobát.
   A korábban elért, nem különösebben komoly eredmény ennyire gyorsan történő lenullázása az adott pillanatban annyira felháborított (ez amúgy velem csak nagyon ritkán történik meg, mert az edzettségem okán jól tűröm a rumlit), hogy hirtelen felindulásból felkaptam a dolgokat, majd leszaladtam velük a pincébe. Erre a tőlem kifejezetten szokatlan gyors reagálásra egy plusz okom is volt, mégpedig a fogó és a csavarhúzók alá rejtett lista jelen pillanatban még csak félig készsége. Eláruljam, hogy miről szól a lista? Szerintem már tudod, hogy úgysem úszod meg...
   Arról van szó, azt találtam ki, hogy fogok egy üres lapot, majd amit csak látok, azokat a szétszedendő tételeket mind felírom! Kezdetben úgy volt, hogy miután ez megtörtént, az összes tételt beírom a listába, valamint egy füst alatt természetesen a html fájlokba is, ezt azonban végül nem léptem meg, pedig amúgy nem volt annyira rossz ötlet, épp csak nem szerettem volna annyira nagyon látni a hónap végéig letudandó elmaradást. Mármint módosítottam a kezdeti tervet, mégpedig arra, hogy a beírás csak a felírt tárgyak felének letudása után történjen meg. Mondhatni kiváló okkal szolgált erre, hogy az adott pillanatban k*rvára nem szerettem volna annyira látni az ekkor még nem is tudtam mekkora lemaradást.

   Miután a pincéből kezemben az immáron majdnem teleírt papírlappal feljöttem, a délutáni etap megnyitásaként áttettem az asztalról ide az elbontást nem igénylő Smena 8-as fényképezőgépet, a mobilom töltőjét, majd megettem egy csokit. Ekkor persze már rég megvolt az ebéd, épp csak nem feküdhettem le, mert a fürdőszobában még vígan duruzsolt a mosógép, meg persze még a lézert sem szedtem szét.

   A papírra felírt 13 tétel egyrészt nem is olyan sok, másrészt mégiscsak, ugyanis simán lemaradt róla az időközben beesett pincei pákatartó építős projekt, a listáról ki tudja miért lemaradt aktív kishangfalas, és még a detektoros rádióról szóló is! Utóbbi háromból kettő húzós lesz, mert mind a pákatartó, mind a detektoros rádió nem annyira szétszedést, mint inkább építést igényel. Miközben a pincei pákatartót nulláról kell felépítenem (bár porcelánt már szereztem hozzá egy nyomógombból), addig a detektoros rádióhoz újra kell gyártanom a tekercset. A zsírzópumpa pedig már csak a nevéből eredően is koszos. Ezekkel az apró projektekkel kapcsolatban teljesen egyértelmű, hogy a hónap végéig csak akkor leszek meg, ha a folyamatos lamentálás helyett inkább belehúzok.
   Egy másik, szintén ezzel a témával kapcsolatos nagyszerű ötletem, hogy ha nem haladnék, akkor azt fogom játszani, hogy miközben a szétszedéseket megejtem, a képek szerkesztését és a cikkek megírását hanyagolom. Mármint egy szétszedés attól még kész, hogy az anyagát majd csak valamikor később rendezem sajtó alá.

   Amennyiben ez tényleg egy 5 wattos zöld lézer, akkor a tápegységről történő beindításakor jobb lesz vele vigyáznom. Mármint sem a szememet, sem más testrészemet nem szeretném vele megégetni. (lásd a leírásban a burning laser pointer szavakat)

   A lyuk mélyén bujkáló rugóhoz történő krokodilcsipeszes csatlakozásnak az a trükkje, hogy a krokodilcsipesz pofáit nem kézzel, hanem egy hegyes csőrű, tipikusan laposfogóval összenyomva kell megnyitni, aztán persze a lyuk mélyén elengedni.

   Miközben az érintkezőkhöz történő csatlakozás sikerült, a lámpa kezdetben nem vett fel a tápegységből áramot. Miután a lámpa nyomógombját megjárattam, akkor már igen, fényt viszont akkor sem adott, ellenben kissé bizonytalan működésűnek bizonyult, mely hibát nem annyira a gombra tudtam visszavezetni, mint inkább a piros vezeték csatlakozására. Mármint a gombot folyamatosan nyomva, a piros vezetéket mozgatva, hol volt áramfelvétel, hol meg nem.

   Miután a pozitív érintkezőt körülölelő fekete karikát egy direkt erre a nemes célra rendszeresített girbegurba horgolótűvel a mélyből kipiszkáltam, a cső mélyén továbbra is annyira nem láttam semmit, hogy menten haladtam is tovább.

   Mint az még a tőlem is szokatlanul hosszas szemlélődés eredményeként kiderült, a lézer bedöglését igen nagy valószínűséggel a lábaira nehezedő, az akku és a rugó által szolgáltatott nyomás okozta. Mármint ha megmozdítom a panelt, akkor az különös módon hagyja magát, miközben recsegő hangokat hallani.

   A lámpa háza pedig kikerült az előszobába, az ugyanis a pincei elemlámpás dobozba való. A csavarhúzók és a fogók nem visszajöttek a pincéből... Ja de. Ez kérlek úgy történt, hogy míg korábban a pincébe a bordó köpenyemben szaladtam le, annak zsebéből a szerszámokat elfelejtettem kitenni. A köpeny zsebéből pedig azért kerültek az előszobai bútor sarkára újra ki, mert a pincébe délután a szürke munkásruhámban terveztem lemenni. Hogy a szerszámokat egyből áttehettem volna a szürke kabát zsebébe? Ugyan ki tud itt annyira előre gondolkodni...

   Hogy a lézer LED belefért a LED-es fiókba, az egyértelműen annak a ténynek volt köszönhető, hogy a korábban itt állomásozó elemlámpákat levittem az épp az előbb említett pincei elemlámpás dobozba.

   Hogy a jégkrémes dobozban mi van, azt most inkább hagyjuk... Mármint a mai napon nekem már annyi is elég volt az összeomláshoz, hogy végre rájöttem, mit szerettem volna a lomos pincében már hosszú napok óta megnézni. Konkrétan a detektoros rádióhoz való tekercs alapjául szolgáló csőről van szó. Mármint papírcsőről, merthogy a műanyag anyagúról már csak azért is tudom, hogy abból van, mert azt már mindjárt a rádió lomtalanításkori megtalálása után találtam.
   Bár nagyon szép lett volna, ha a fényképezőgépet nem teszem le, csakhogy ezt már csak azért is kénytelen voltam meglépni, mert egyrészt már nagyon itt volt az ideje elmennem bevásárolni, másrészt mikor az előbb a pincében voltam, akkor azt terveztem el, hogy oda a délután folyamán már csak azért is visszatérek, mert ott most annyira hűvös van, hogy a köpenyből kilógó csupasz lábam fázott, ami természetesen az odakint tomboló rekkenő nyár után nagyon is jólesett...