A 2022-es lomtalanítás kapcsán lelkemben az a mondhatni szokásos kettősség dúlt, hogy míg egyrészről már nem nagyon kellene újabb dolgokat begyűjtenem (melyek persze már régiek), másrészről a lomtalanítás számomra amolyan terített asztal. Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon (a káposzta jelen esetben amúgy a helyet szimbolizálja), megígértettem magammal, hogy semmi feleslegeset sem hozhatok haza. Hogy ezt az ígéretemet nem fogom betartani, azt persze előre tudtam, de attól még megpróbáltam magam megfékezni, csak a már megemlített, de be még nem szerzett dolgokra koncentrálni. Mivel egy minapi rendezkedés közepette láttam a lomos pincében egy ezekhez kísértetiesen hasonlító, épp csak barna tolltartót, így ezeket csak lefényképeztem.

   Mikor a lapostévét látva megálltam, mondván ezt is lefényképezem, menten odaszaladt hozzám egy valószínűtlenül barna bőrű ember, majd kissé zihálva kijelentette, hogy ez a tévé az övé. Én persze egyből visszakérdeztem: És itt szoktad nézni a parkban? Míg az ember ezt az apró poénmorzsát nem igazán értékelte, a párja visítva röhögött.

   Ezen lomkupac láttán még véletlenül sem a függönnyel együtt kidobott karnis érdekelt, mint inkább az összecsukható láda. Mivel már van egy olyanom (amúgy emlékeim szerint szintén lomtalanításból), így ezt a példányt inkább nem hoztam el, amit természetesen abban a pillanatban amint hazaértem, azonnal megbántam!

   Mármint milyen jó lett volna, ha a lomtalanítás első napján beszerzett kacatokat egyből lett volna mibe beletennem... Mivel a lomos pincében bőven van üres gyümölcsös láda, vagy ha nincs, akkor bármikor hozhatok a Bosnyák téri piacról, olyan nagyon azért nem sajnálkoztam. A beszerzett cuccok szép sorjában:
   A balra látható tárgyról nem tudtam eldönteni, hogy micsoda, de ettől még bőven látszott annyira érdekesnek, hogy elhozzam. A PC-hez való hangfalpáros csak azért került a bicikli kosarába, mert azokat találtam meg először, valamint van rájuk újrahasznosítási tervem. A múltkor ugyan már vettem a tervhez egy párost, csakhogy az külső tápegységes, ez meg belső trafós. A sárga kutyust megszántam, miközben a nagylábú plüss kulcstartót úgy dobták ki, hogy az még vadonat új, még a címke is rajta van! A foglalat, villásdugó, nyomógomb megy a többihez, míg a két nyeles valamit pusztán a nyelük miatt hoztam el. A sárga izé egy nyeles kaparókés, ami - mint szerszám - bármikor kellhet. Az órát mondjuk teljesen felesleges volt elhoznom, egyáltalán nem kell, csak miután lehajoltam érte, valamiért nem volt szívem visszadobni. Az antenna toldó kábel igen nagy valószínűséggel az egyik antennás fiókban fogja végezni, miközben a konnektorba dugható konnektor kapni fog egy saját szétszedtem cikket. A nap csúcstalálata a jobbra látható csíptetős, pláne már nem hagyományos izzós, hanem LED-es lámpa volt, amihez már csak egy alkalmas teljesítményű tápegység kell, és már kész is a csíptetős lámpa építése című projektem. Már ha tényleg ez a lámpa lesz a kiindulási alany.
   Mivel a lomtalanítás első napján hoztam is néhány dolgot, meg nem is terheltem velük túl a pincei maradék helyet, ezért első ránézésre úgy néz ki, mintha egészen jól állnék, csakhogy az idei lomtalanítás Zuglóban tizenhárom napon át tart! Ha minden nap elmegyek, s meg tudom állni, hogy csak annyi kincset hozzak haza mint az első napon, nos az valószínűleg már sok lesz.

   Szóval az úgy volt, hogy mielőtt elindultam volna, átfuttattam az agyamon azon tárgyak listáját, melyeket már megemlítettem, csakhogy még nincsenek készleten. Ezt azért voltam kénytelen fejben lezavarni, mert bár a készleten még nem lévő tételek szerepelnek a mindent tudó táblázatomban, külön kigyűjtve azonban még nincsenek, mondván a táblázat még nem lévő tételek fülét bőven ráérek majd csak akkor létrehozni, ha egyszer elfogy az összes többi, vagyis a már meglévő kincsek jelen állás szerint még mindig végeláthatatlan sora.
   Rátérve a kép témájára, még tegnap találtam egy pár Minimax és egy pár Tesla hangfalat, melyeket ha kerül belőlük, akkor azért majd még szeretnék megmutatni. A Minimaxot ugyan már mutattam, csakhogy az a páros kikerült a telekre, ahol is anyám - mivel apám nem volt hajlandó őket beüzemelni - idővel elajándékozta. Nekem meg kéne egy régi történet elmeséléséhez, amit majd a BRG M8 Calypso magnó cikkébe szeretnék belefűzni. No nem mintha a történet elmeséléséhez nem felelne meg bármelyik normális mélynyomós hangfalam... Szóval mivel tegnap a hangfalakat nem vettem meg a rajtuk ücsörgő embertől, így ma Videoton helyett BEAG-ot találtam, és még azt is hangszóró nélkül. Persze megtehettem volna, hogy az amúgy meglepően épnek tűnő, épp csak már hangszórótlan dobozt elhozom, majd szerelek bele valamit a készletemből, ezt azonban nem tettem meg.

   Már csak azért sem, mert akkor már inkább ezt a másik, amúgy már szintén hangszórótlan hangfalat kötöttem volna fel a csomagtartóra, amit a gazdája hátulról valószínűleg egy erősítővel toldott meg. Ez hiába volt érdekesség, valami tényleg elképesztő lelkierő bevetésével mégsem hoztam el.

   Mikor ezt a kupacot megláttam, nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek, miszerint ezt tényleg a mögötte látható romos családi házból hordták ki? Tényleg! Mondjuk magam is nagy gyűjtő vagyok, csak én ugye nem rozsdás vasban utazom. A kupac amúgy nem ekkora volt, ez csak egy mondhatni apró részlete.

   A komplett hifitoronyban és a szép képekben az volt a meglepő, hogy nem őrizte őket senki. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs gazdájuk, épp csak valószínűleg a sarkon túl beszélgetett, vagy valamelyik fa mögött hűsölt.

   Mikor az út közepén a bicajjal megálltam, épp akkor ért oda mellém egy gyerek,  kíváncsian benézett a házba, majd szomorúan azt mondta, hogy nincs benne kutya. Az mondjuk érdekes lett volna, ha egy kutyaházat a kutyával együtt dobnak ki.

   A fiókfüles doboz telítettségét múltkor meglátva, mondhatni hiába ígértem meg magamnak, hogy többé nem gyűjtöm be őket, ennek a gyönyörűségnek ugyanis képtelen voltam ellenállni. Miközben a fiókfület tartó két csavart kitekertem, természetesen eszembe jutott, hogy az egy mély fiók helyére három laposat című projektemhez három egyforma fiókfül kell. Mivel elképzelhető, hogy a projekt címe két mély fiók helyére két kevésbé mélyet címűre fog változni, amihez ugye négy egyforma fiókfülre lesz szükségem, már raktam is oda magam elé a rögtönzött asztalra a másik három fiókot is.

   Azt a két hatalmas bútorlábat csak azért hoztam el, mert kilóg belőlük egy-egy hatalmas csavar, amivel szinte felkínálják, hogy beléjük esztergáljak. A piros robot kitűnő boncalany lesz, miközben a hatos elosztó nagyon is kell a lomos pincében bedugni szándékozott elektromos dolgoknak. A Westminster zsebrádiót ugyan már mutattam, csakhogy ennek csak a fele panelja van meg, amiről az alkatrészes oldal felől nézve nem tudtam eldönteni, hogy az egy durva törés, vagy egy szakszerű beleműtés eredménye. A rádiónak amúgy nemcsak a panelja, de a doboza is hiányos. A Minyon jó lesz a párom polcára dísznek, a négy csodaszép, pláne nem beleakadós fazonú fiókfül igényét pedig épp az előbb említettem meg.
   Amit még szintén feltétlenül meg kell említenem, az a derekam állapota, ami bár az első napot nagyon szépen bírta, a második végére már annyira nyekegett, hogy az éppen aktuális területen egy csomó utcát már inkább végig sem néztem. Ebből kifolyólag az lesz, hogy míg csak a lomtalanítás a közelünkbe nem ér, a következő etapra inkább rápihenek. Ez persze csak két nap lazítást jelent, ami ha nem lesz elég a javuláshoz, akkor az idei begyűjtésnek már vége is szakadt.

   A derekamat kímélendő kihagytam két napot, majd amolyan stabilitáspróbaként elmentem a boltba kajáért, mikor is visszafelé jöttömben kiszúrtam a zöldben ezt a buráitól megfosztott állólámpát. Mondjuk elsőre nem, mert akkor még csak valahol mélyen éreztem, hogy láttam valami érdekeset, de hogy mit, annak kiderítéséhez vissza kellett kanyarodjak. A lámpa talpa melletti dobozban amúgy macskakaja van, vagyis ez azért egy elég érdekes összeállítás.

   Ez a kenyértároló doboz távolról nézve tisztára úgy néz ki, mint az a régifajta nyeles fa szerszámosláda, amit már évek óta keresek. Még pár év, s ha élek még akkor, valamint időközben nem találtam, és még igényem is lesz rá, az lesz a vége, hogy gyártok egyet magamnak. Amúgy az adott napon ez volt a harmadik kenyeres doboz, amit a vágyott szerszámos láda helyett találtam.

   Mivel én alapvetően néhány régebbi hangfal ingyenes beszerzésében gondolkodtam, annyi tévét és monitort találtam, mintha a sors direkt ezekkel bosszantana. Már úgy értem, hogy a lomisok ezen a helyszínen még oda is szóltak, hogy vigyem csak a tévéket nyugodtan, nekik nem kell.

   Az ajtóra szerelt mindenféle alkatrészről elsőre, konkrétan még az út átellenes oldaláról nézve azt gondoltam, hogy ez biztos valami bemutatófal, de csak egy különös dekoráció.

   Íme a mai napi termés. Bár én fából szerettem volna, nem pedig műanyagból, és persze nem ilyen kis gyerekjátékot, hanem nagyobbat, de végül azért csak találtam egy hőn áhított nyeles szerszámosládát. A fehér négyzetről nem tudom mi lehet, de drótokat lehet belekötni, ezért elhoztam. A baba csak baba, mint ahogy a mellette látható sötét színű műanyag doboz is csak egy doboz. A piros kosárban (ami amúgy kettő) egy csomó, amúgy a fűből felszedegetett csavar és egyéb mechanikai elem van. Mikor az út szélén magában ácsorgó csinos kis órát felvettem, majd alaposan körbenéztem, hogy van-e már gazdája, azonban a környéken senkit sem láttam, mire fel a faházas órát betettem a bicikli kosarába, már mondta is a ki tudja honnan azonnal előkerült cigányasszony, hogy: Folyjon ki a szemed! A vakolatot (vagy az aljzatkiegyenlítőt) csíkosra elhúzó szerszám lehet, hogy sosem fog kelleni, de attól még elhoztam. A karórának tűnő, de persze nem az kék valami természetesen azért jött velem, merthogy kíváncsi vagyok rá, hogy mi az. Bár úgy tűnik, hogy a mi nap beszerzett kincsek sorát a csengőreduktor zárja, csakhogy nem, merthogy a képen látható egy az összes többinél fontosabb kincs is, mégpedig a tárgyak alatt végighúzódó négy darab, jobbféle rétegelt lemezből készült polclap.

   Amik amúgy a bicaj csomagtartójára kötve jöttek velem haza. Miközben épp nagyban a felkötözésükkel voltam elfoglalva, megjelent két ember, majd letettek mellém egy hatalmas lapostévét.

   Konkrétan ezt, aminek ha mögétettem volna a biciklit, majdnem az egészet eltakarta volna. Miközben én nagyban az UTP kábel csomagtartó alatt történő átfűzésével küzdöttem, odajött néhány lomis, és már vitték is volna a tévét, mire fel zordul rájuk dörrentettem, hogy annak - szerény személyemben - már van gazdája, amin persze egyből nekiálltak sajnálkozni. Mikor már indultak volna elfelé, utánuk szóltam, hogy vihetik. Még el is röhögcséltünk rajta, hogyan nézne ki a bicajomra kötözött lapostévé.
   Az ember alapvetően szörnyű dolgokat gondol a lomis cigányokról, ami persze puszta előítélet. Nekem - eddig legalábbis - még nem igazán volt velük bajom. Már persze attól eltekintve, hogy haragszom rájuk, hiszen elhordják előlem a kincseket. Én mondjuk nem vasakban és tüzelhető faanyagban utazom, de attól még hiába nem hoztam volna haza a náluk látott B400-as magnót, mégiscsak fájt, hogy nem lehetett az enyém. Mármint a döntés, hogy a magnót nem azért, mert már az övék, hanem csak úgy egyszerűen magamtól, a szörnyű gyűjtőszenvedélyemet hatalmas lelkierővel megfékezve nem hozom el.

   Az élet apró összecsengése, hogy a dobgép panelja kapcsán kiváló barátommal épp arról leveleztünk, hogy a dobgép tulajdonképpen azért készült, mert a 80-as években a zenekaruknak csak egy szem cintányérja volt, erre fel másnap találok egy dobot.

   Mikor a nap már lemenőben, elmúlik hét óra, s már senki sem rak ki semmit, a lomisok mintha ott sem lettek volna, úgy tűnnek el. A szék és a vizes palack persze maradt, mint ahogy kissé odébb a rengeteg szétszórt kacat is.

   Ez az ablakhurka olyan nagy, hogy ha ezt én a két ablakunk közé betenném, rá sem tudnám csukni a belső szárnyakat. Akarom mondani, már erről a székről is hiányzik a lomis. Mondjuk nekem annyira azért nem, merthogy galád módon elviszik előlem a mindenféle kincseket.

   Erre a Tünde tévére viszont már rámozdultam, csak egyrészt épp nagyon messze jártam itthonról, másrészt szegénykémnek egyáltalán nem akaródzott a bicaj csomagtartójára felkötözhetőnek bizonyulnia. Jártam már így tévével korábban, szintén lomtalanításkor, csak az valami távol-keleti gyártmány volt.

   Ahogy itt álltam, s épp nagyban fotóztam ezt a szép és ép csillárt, megszólalt mellettem egy elkeseredett női hang, miszerint ezt sem ő találta meg, mire fel mérhetetlen jószívűségemben egyből nekiajándékoztam. No nem mintha nekem kellett volna...

   Épp mint ahogy a főképp ősrégi Polimer kazettákat tartalmazó gyűjteményre sem támasztottam igényt. A csigafúróra csavarozható távtartó gyűrűkészletre mondjuk igen, de arra meg lecsapott előttem más. Amúgy én mondtam el az embernek, hogy mire való amit épp nagyban nézeget, mire fel az apró csodákkal kezében boldogan eloldalgott.

   Ezt a hamutartót csak azért fényképeztem le, mert éveken át volt egy ilyen az asztalomon, amiről mára már rég nem tudom, hogy hová lett. Miután nem hoztam el, már mindjárt másnapra eszembe jutott, hogy ha mégis megtettem volna, épp jó lett volna a kertbe a bagósoknak hamutartónak. No nem mintha nem lenne egy hamutartó direkt már évek óta épp erre a célra begyűjtve...

   Épp mint ahogy ezt a csinos kis hintalovat is, csak akkor nem volt kedvem hozzá, hogy a lefényképezéséhez visszakanyarodjak. Mint az a háttér sötétségéből gondolom látszik, már rég beesteledett, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy ma későn, értsd csak valamikor este hat után indultam el, másrészt nagyon lassan és nagyon sokat bicikliztem.

   Ezt a tévét nemcsak azért nem hoztam el, mert már nem fért fel, hanem azért sem, mert egyrészt hiányzott a hátulja, másrészt közelre hajolás nélkül nem tudtam eldönteni, hogy a képcső kívülről koszos, vagy belülről mállott le róla a fénypor. Lehajolni hozzá meg ugye már nem igazán volt erőm. Igazándiból ezen a napon már eleve el sem akartam itthonról jönni, csak már megint legyőzött a szerzési vágy.

   Íme a mai napi termés. A rózsaszín nyomógomb időzítő, míg a mellette látható lefolyó kupakot azért hoztam el, mert a miénkben egyrészt rosszul áll a dugó, másrészt valahogy kicsik rajta a lyukak. A Papst ventilátort már láttuk, csakhogy ez az enyémmel szemben egy még egy épnek tűnő példány. A kismegszakítóban valahogy olyan fura, hogy széles (ezért hoztam el), a piros autós lámpa pedig azért jött velem, mert mintha ilyen lett volna valaha a melóhelyi irodám ablakában, csak azt mielőtt közelebbről is megmutathattam volna, hirtelen felindulásból óvatlanul elajándékoztam. A modern csengőreduktorba is bele fogunk nézni, a nagy szögletes narancssárga lámpába viszont nem biztos. Mármint szedtem szét mostanság valami hasonlót, s ha ez ugyanaz a típus, akkor ahogy van, egyből megy vissza a kukába. A lámpa előtt egy segédfázis kondenzátoros apró villanymotor van, míg tőle balra egy Omron optikai érzékelő. A csirke egyszerűen csak csirke, míg tőle balra egy próbanyák, majd azt követően egy körkiszakító következik. A körkiszakító mögött egy hatalmas zsanér található, míg tőle balra egy golyóscsapágy betéttel ellátott ékszíjfeszítő.

   A nap legnagyobb fogása természetesen a már korábban megemlített, épp csak készleten nem lévő Tünde tévé, amit ha csak második nekifutásra is, de végül sikerült a bicaj csomagtartójára stabilan felkötnöm. Most egy nap pihenés következik (de csak mert szombaton nincs a környéken kirakodás), majd újra rámegyek a lomokra.

   Ebből a fajta tálcából (valaha talán fiók lehetett) már van itthon egy, mire fel elsőre simán elkarikáztam mellette. Másodikra mondjuk már felvettem, hiszen ha már van belőle itthon egy, s abba jó pakolni, akkor ugyan miért ne legyen belőle mindjárt kettő?

   Szerintem úgy nem jó biciklizni, hogy a szobában ülök rajta, s csak a falat bámulom, vagy ki az ablakon, vagy a lapostévén nézek valami tájat. No nem mintha ezt a dögnehéz (megbillegtettem) szobabiciklit az utcai bringával haza tudtam volna hozni...

   Ebben a látványban nem annyira a nagymedve hóna alá beszagoló másik plüss fogott meg, mint inkább a gyermekkori emlék jobbra fent látható Matchbox pályához való fél halálkanyar. Már ha az az.

   Mivel én ennél néhány jóval kisebb hangfalra tartottam igényt, hopp, már előttem is volt egy kibelezett, majd mindenféle oda nem illő kacatokkal amolyan szemetesként feltöltött szovjet gyártmányú S90-es.
   A képet másnap reggel a számítógép monitorán bámulva, kiszúrtam rajta a balra látható hatalmas átlátszó IKEA dobozt, amit ha elhozok, akkor nemcsak az idei lomizáskor begyűjtött mindenféle kacatokat tudtam volna beletenni, de később is biztosan jól jött volna. No nem mintha nem lenne már így is elég dobozom... Ami hiányzik belőlük, az a rend, amiből viszont (megjegyzem sajnos) nem lehet csak úgy mindenfelé kidobva találni.

   Régebben volt valami olyan tervem, hogy a kertben a növények ládákban lesznek, csak ugye ahogy én magamat ismerem, nem lesznek. Ettől persze még másnap reggel eszembe jutott, hogy a ládákat (persze csak valahol mélyen tudat alatt) azért nézegettem, mert nekünk is hasonlók vannak a balkonon, csak eggyel kevesebb. Mármint az egyik ládánk más típus, mint amilyen az összes többi. Mivel ezekből nem hoztam el az egyiket, ez egészen addig így is marad, míg csak nem találok valahol kidobva egy még ép típusazonos virágládát.

   Ezt a konnektort már csak azért is elhoztam, mert mivel ez még régiféle, így ebbe a szabványból már rég kiment dugók is bedughatók. Ha nem leszek rest, épp mint a múltkor hatosból, úgy ebből is készítek egy hármas elosztót.

   Ebben az evőeszköztartóban az az érdekes, hogy ugyanilyenünk van, ami persze már ezzel együtt szintén elmúlt ötven éves. Arról az érdekességről már nem is beszélve, hogy az idei lomtalanításkor láttam belőle vagy tizet! Ez valószínűleg azért van, mert mostanában halnak meg azok, akik a hetvenes években ilyet vettek.

   Miközben én egy lehetőleg vékony, lapos, és persze még működő, de legalább feltámasztható hagyományos vezetékes telefonra utaztam, ez volt az aznap látott harmadik kaputelefon. A telefon iránti igényem amúgy annyira komolytalan, hogy még arra is lusta voltam, hogy a meglévő telefonkészletemet átnézzem. No nem mintha a rendetlenségben oda lehetne hozzájuk férni...

   Íme a mai napi termés. A balra fent látható valami egy csigafúró élező, amit egy apró hangszóró követ. A függőlegesen álló fehér csík a trafómentesített rádió varázsszeme és az ECC85-ös társa, mely kincsek után egy konnektorba dugható illatosító következik. A tálcától jobbra látható valamiről az utcai szemüvegemen át nézve nem tudtam eldönteni, hogy mi az, de mivel elem kell bele, ezért elhoztam. A következő valami egy pár bicajhoz való fékpofa, majd egy (amúgy két) tartalék belső gumi következik. A két szögletes hangfalat úgy sikerült megszereznem, hogy találtam egy olyan szemétkupacot, amihez nem tartozott lomis. Amúgy a hangfalak előtt heverő gumipók előtt látható, kissé sajnos már hiányos imbuszkulcs készlet is abból a kupacból való. Ami talán a legérdekesebb tétel, az a SATA csatolófelületű merevlemezhez való fiók, amiről a múltkor még furcsállottam is, hogy vajon miért nem kapható. No nem mintha így hirtelen bármi szükségem lenne rá...

   Miközben a két cérnaorsót elhoztam, hiszen az valószínűleg a mi varrógépünkbe is passzol, a piros dobozban még meglévő két varrógéptűt már csak itthon, ezt a képet bámulva szúrtam ki. Mit ne mondjak, aznap valahogy nem igazán voltam figyelmes...

   Mivel a minap már hoztam belőle négyet, a keresett polclapokból ismét belefutottam egy négyes csomagba, amit persze már csak azért sem tudtam otthagyni, mert a barkácsoláshoz nagyon is jól jön a rétegelt lemez. Mi az, hogy milyen barkácsoláshoz? Majd csak csinálok belőlük valamit...

   A kis bottelepes elemlámpa és a hagyományos TUTO lakat mégis milyen találat már így együtt? Már úgy értem azért, mert miközben a lámpára éveket vártam, míg végre kaptam egyet a piacon egy százasért, a lakatról szóló cikk zöme pedig arról szól, hogy feltúrom érte a fél pincét.

   Mikor már kezdtem nagyon úgy érezni, hogy a mai nap nem találok semmi érdekes, vagy keresett lomot, hirtelen felbukkant ez a két Videoton Minimax hangfal. Természetesen nem az volt velük a baj, hogy mind a négy hangszóró membránszéle elporlott, és még azt sem nehezményeztem, hogy a mélynyomók már nem az alumínium kosaras változatok, és még az sem zavart, hogy miközben az egyik hangfal selymét kupakok rögzítik, addig a másikét tépőzár. Az viszont már nagyon is rosszul esett, hogy a hangfalak látványából rájöttem, már nincs bennem annyi kraft, hogy legalább az egyiket pusztán azért felújítsam, hogy meg tudjam vele mutatni, amit a Calypso M8 magnóval kapcsolatban valaha tapasztaltam.

   Ezeket a kincseket nemcsak azért nem hoztam el, mert már eleve fel sem férnének a biciklire (a pacsirta rádiót bezzeg elhoztam), valamint néhány vidám cigányember képében már volt gazdájuk, hanem mert van belőlük készleten, épp csak fordítva. Mármint nekem az Orion rádió lemezjátszós, a bolgár meg anélküli. ZK magnót meg már mutattam.

   Ez a kupac (valamint a tágabb környezete is) annyira emlékeztetett a saját lomjaimra, hogy a látványtól valósággal sokkot kapva, első találkozásra le sem fényképeztem. A második alkalom már nem volt annyira fájdalmas, hiszen van készleten mind MK-29-es magnóm, mind kicsi kerek mérőműszerem. Ráadásul még a háttérben megbúvó Orister erősítőt is mutattam.

   A lomis kollégákkal tovább beszélgetve, egyszer csak kiszúrtam, hogy az épp vacsorázó társuk min ül, és már mondtam is, hogy az egész kupacból ez a láda a legnagyobb, mármint legértékesebb kincs.

   A kép most nem a fényképezőgép hibájából lett életlen, hanem mert a jóemberek annyira keringtek a Vörös Szikra magnó körül, hogy alig akadt olyan kép, amin az egész masina látszik. Ez amúgy még az első szériás, fordítva álló fejegységű típus. Ami nekem volt, azon már a szokásos módon álltak a fejek, valamint volt benne egy Kossuth rádió adapter is. Mármint gyárilag, hogy egyből legyen miről felvenni. Szóval az enyém már egy amolyan rádiós magnó volt.
   Ha nem árulom el mi ez, épp csak rákérdezek, hogy csak nem valami szép régi műszer, aztán fanyalgok egyet a hiányosságán, majd megveszem néhány ezer forintért, akkor először feltenni nem tudtam volna a biciklire, majd itthon levenni, aztán meg a szétszedés közben mozgatni, ez a készülék ugyanis 19,5 kiló! Csak a lendkereke 3,5 kiló, amit nekem már csak úgy magában is fájna megemelni.
   Bár nagyon is passzolt volna a bemutatott magnók sorába, még csak meg sem próbáltam megszerezni. Már csak azért sem kellett mert már van egy olyan nehéz magnóm, amit valószínűleg csak akkor fogok tudni megmutatni, ha egyszer tényleg sikerül teljesen leürítenem a pincei asztalt. Az a készülék amúgy egy kétmotoros, három hangszórós, szovjet Kometa 201-es, amit direkt azért kaptam (megjegyzem már több mint tíz éve), hogy bekerüljön a szétszedtembe.
   Visszatérve a Vörös Szikra magnóra, gyermekkoromban volt egy ilyen készülékem, és még működött is! Magnóként persze csak addig, míg a csupafém mechanikából a fölösleges nehezékeket kiszedve, a szomszédban lakó Gábornak át nem alakítottam gitárkombóvá. Amúgy azt a példányt is lomtalanításkor találtam, csak akkoriban még nem volt divat a lomizás, így nem volt aki elvigye előlem. Mondjuk gyerekként nekem sem nagyon ment, mert egyrészt sosem voltam egy súlyemelő típus, másrészt mikor megtaláltam, akkor még úgy nagyjából egy súlyban lehettem a magnóval.

   Ebből a valószínűleg BRG M8-ból már csak a fedlap maradt. Egy kicsit ugyan sajnálkoztam a szétverésén, de olyan nagyon azért nem. Mármint azért, mert van belőle itthon kettő, csak annyira eldugva, hogy a rejtekhelyüket épp csak sejtem.

   Mivel a múltkor kiderült, hogy nem is egy, hanem egyenesen két tartalék porszívóm van, szerintem a porszívók is csak cukkolnak. Akkor bezzeg, mikor szegény Mousy porszívóm tönkrement, akkor egy árva darabot sem találtam!

   Ez is egy olyan számomra érthetetlen fal, amire valaki mindenféle össze nem tartozó dolgokat csavarozott fel. A lakatpántot mondjuk nem sok híja volt, hogy leveszem, de aztán mégis veszni hagytam. Ez amúgy egy olyan nap volt, amin nemhogy alig találtam valamit, de még fényképezni sem nagyon volt mit!

   Íme a teljes napi termés, ami a szétszedésre váró tételek listáját - megjegyzem igencsak szerencsés módon - mindössze egyetlen tétellel növelte meg, ami egy PS2-es konzol. Még a kiegészítői is megvoltak, épp csak a kábeleket mindenről levágó ember előbb ért oda. A porszívóból kitermelt panelt már mondtam, a fekete tápegység a játékgéphez tartozik, míg a kisebbik Sokol rádióhoz tartozó 9 V-os akkutöltő. A két hosszú fiókfület csak azért hoztam el, mert azokat épp csak fel kellett vennem. Mármint valaki már leszerelte őket előttem, csak valamiért nem vitte el. Hogy elhoztam, azt persze majd még megbánom, mégpedig minimum akkor, mikor rájövök, hogy a fiókfüles dobozba ezek a hosszúk még átlósan sem férnek be. Dörzsi szivacsból mindig is szerettem volna egy csomaggal a pincébe, csak a beszerzése valahogy mindig elmaradt. Most viszont, hogy ingyen volt (ilyet miért dob ki valaki...), már esélyem sem volt veszni hagyni! A lényeg amúgy már megint a háttérben van, mégpedig a hátteret képező négy rétegelt lemezből készült polclap, valamint az IKEA doboz képében. Mármint utóbbit is találtam. A kicsi műanyag dobozokban látható az apró színes bigyók amúgy kondenzátorok.

   Miközben nagyban azon merengtem, hogy a konyhai elszívónk kapcsán, konkrétan annak megtakarításakor az járt az eszemben, hogy nem úgy járnék-e jobban, ha inkább kerítenék helyette egy másikat, már ott is állt mellettem a lomis, vidáman közölve, hogy eladók a laptopok. Mikor rájött, hogy nem veszek semmit, épp csak fényképezek, akkor sem szomorodott el. Mármint a kupacba hordott lomok mellett büszkén ücsörgő cigányemberek általában vidám hangulatúak, egyáltalán nem ellenségesek, kifejezetten rendesnek tűnnek. Még olyat is láttam, hogy az egyik csak azért zavarta el a másikat, mert az a lakótelep közepén akart nekiállni kalapálni.

   Mivel a kupac "gazdája" még akkor sem mondott árat, mikor tettem némi célzást a Videoton Apolló rádió megvásárlására, legalább volt okom nélküle odébbállni, pedig amúgy ez egy szokatlanul épnek tűnő készülék. Mármint még minden felirata megvan, épp csak a hangerőszabályzó potméternél látszik némi kopás. Mikor órák múlva újra idekanyarodtam, akkorra a B100-as magnó és a rádió szerencsére már nem volt meg. Már úgy értem, hogy a pincei rádióim közé már csak ez hiányzott volna. Mármint a rádiók tömege miatti összeomláshoz.

   Mikor ezt a látványt megálltam lefotózni, már ott is állt mellettem egy lomis, azt tudakolva, hogy mit nézek, hátha neki is jut a valamiből. Én meg mondtam, hogy a földön egy halom nyolcas tipli van. Erre fel az ember letörten visszakérdezett, hogy miért kell elmennie. Én meg ugye nem értettem, hogy miről beszél. Aztán persze gyorsan kiderült, hogy a "tipli van" lett félreértve. Mikor ezt tisztáztuk, elmesélte, hogy néhány éve az egyik úgymond kollégája beszólt egy lakónak, hogy az a kupac lom már az övé, mire fel az meg beszólt a yardra, akik kijöttek a közteresekkel, és az egész lomis brancsot elzavarták. Mármint a teljes területről, beígérve az összes romhalmaz autójukról a rendszámok leszerelését.

   Ebben a képben nem az az érdekes, hogy miközben a rendszám kontúros, addig a csocsó bábjai, meg úgy általában minden más homályos, hanem az, ami a képen nem látszik. Szóval az úgy volt, hogy mikor megálltam fényképezni, a bicajjal a combjaim között, annak első kereke elfordult, majd hiába volt a bringa váza felül középen megtámasztva, úgy elborult, hogy az esemény hatására az agyam is. Szét mondjuk nem szóródott semmi, de a bicaj már megint rácsapott a jobb lábamra. Már úgy értem, hogy a minap meg a pedállal rúgtam magam sípcsonton. Mit ne mondjak, kocabringás vagyok a javából!

   Az csak nem néhány Réka szekrénysorhoz való üvegajtó? De! Sajnos nagyok, könyvespolchoz valók, az egy szem kicsinek pedig le van törve a sarka. Ha nincs, akkor talán elhoztam volna, mondván egyszer csak találok hozzá egy párt, és akkor vissza tudom cserélni a könyvespolc felső részének ajtaját üvegre. No nem mintha ez annyira érdekelne, csak ugye ha adott rá az ingyenes lehetőség, akkor miért ne?

   Mikor ezt a hangfalat megláttam, menten odaszóltam neki, hogy csak akkor hozom el, ha ép benne a hangszóró. Erre fel kiderült, hogy ez egyrészt egy NDK hangfal, másrészt nem derült ki a hangszóró membránszélének épsége, ugyanis az előlap annak ellenére levehetetlennek bizonyult, hogy igencsak durván rámentem egy csavarhúzóval. Mondjuk a vásznat akár ki is szúrhattam volna, de ahogy az már csak lenni szokott, ez már megint csak itthon jutott eszembe. A doboz amúgy meglehetősen elérett állapotban volt. Mármint miközben én az előlapi vásznat tartó lemezbe szerettem volna belerondítani, inkább maga a doboz forgácsolódott szét.

   Erről az amúgy 27 colos monitorról két méter távolságból nézve nem tudtam eldönteni, hogy gyárilag íves, vagy valaki meggörbítette, annyit meg nem ért a kérdés megválaszolása, hogy leszálljak miatta a bicajról.

   Mikor már kezdett rezegni a léc, hogy ha a házukat nem is (lásd alattuk), de legalább a fiókokat elhozom, menten kiderült róluk, hogy valószínűleg vizet kaptak. Mármint nem nedvesek voltak, hanem valami rettenetesen görbék.

   Mint az a sötét háttérből sejthető, mire ideértem, addigra szépen rám esteledett. Mivel a kupacban két gumit is találtam, melyek a sajátjaimnál jobban mutattak, felkötöttem őket a csomagtartóra.

   Íme a mai napi termés, ami egyrészt bőnek nevezhető, miközben szerencsés módon egyben soványnak is. Mármint azért, mert míg a balra látható átlátszó dobozban főképp bemutatást nem igénylő elektronikai maradványok vannak, a középső fafiókban pedig csoki szorítók és mechanikai alkatrészek, addig a jobb oldali fém bőröndöcske teljesen üres. Az amúgy működő (bekapcsoltam és zúg) morzsaporszívót, persze majd be kell mutatnom, a repülőből kicsent meghajtás viszont nem biztos, hogy kap egy saját cikket. A lényeg, mondhatni a mai nap csúcsbeszerzése persze megint a háttérben van. Mármint a középső fafiók alatt látható rózsaszín valami képében.

   Miközben a vékony farostlemez lapokra a szerző, addig a szerzőre valószínűleg egy hamarost bekövetkező fióképítés árnyéka vetül. Mármint a fehér lapokat a farostlemezkészletemet feltöltendő, konkrétan fiókaljnak hoztam el.

   Ez a vezérlődoboz ugyan kiváló boncalany lett volna, de valamiért mégsem hoztam el. Szerintem az tett rám komoly benyomást, hogy indulás előtt a pincébe direkt benézve, ott hosszú perceken át szemléltem a már begyűjtött lomokat.

   Komolyan mondom, hogy ezek a lámpák engem direkt szívatnak! Mert ugye ez is milyen szép már? Mikor újra rám esteledett, s már nagyban hazafelé karikáztam, sajnos csak akkor jutott eszembe, hogy a látott rengeteg csinos lámpát nyugodtan lefényképezhettem volna, ha a róluk készült képeket egyesítem. Mármint úgy egyrészt nem foglaltak volna nagy helyet, másrészt nem kellett volna alájuk rengeteg szöveg, harmadsorban pedig kitűnően látszott volna, hogy tényleg rengeteg gyönyörű lámpát találtam.

   Mint ahogy azt sem értettem, hogy mégis minek valakinek ennyi párna. Ezek amúgy nem biztos, hogy a kupac mögötti házból származnak, mert egyrészt a lakók vannak olyan rendesek (már ahol), hogy a lomokat egy kupacba hordják, másrészt néha érkezik egy-egy autó, amiből a helyi lomtalanítási akciót kihasználva rengeteg kacatot raknak ki. Van is egy ilyen történetem, amit az egyik lomis cigányasszony mesélt:
   Egyszer csak megállt egy teherutó, leraktak a platójáról ötven zsák sittet, elpusztítva ezzel a ház előtti kertet, de mire végeztek, addigra már ott is volt a rendőrség, akik az egész kupacot visszarakatták velük, és még a virágágyás helyreállítását is rendezniük kellett. Mivel az akciót az egyik erkélyről végig kamerázták, a gazembereknek még csak esélyük sem volt!

   Íme a napi termés, ami azért csodálatos, mert az óra előtt látható fekete pedál képében mindössze egyetlen szétszedendő tárgyat tartalmaz. A fiókban apróságok vannak, miközben a melegítőt már mutattam. Az óra meg ugye szóra sem érdemes, s csak azért hoztam el, hátha nem ketyegős mechanikája van. A kartushoz való pisztoly ép, miközben a fűrésznyelű fejsze nyele hiányzik. A nap fogása amúgy a melegítő, ami jó lesz tartaléknak (a használatban lévők már egyre kopottabbak), valamint a két fiók.

   Amiből két másik is van. Az előbbi képen látható piros valamit burkolatnak (kárpit) hoztam el a sámliszerű, azonban azzal ellentétben ferde tetejű valamire. Hogy az egy építős projekt lesz (már ha tényleg megvalósul), az azért nem fáj, mert ugye a szétszednivalók számát illetően ez egy kifejezetten sikeres nap volt.

   Egy nap azért maradt ki, mert nem volt kedvem (amúgy inkább erőm) itthonról elmenni, egy másik mert beesett a család, egy harmadik napon pedig az időjárás vétózta meg a beszerzőkörutamat. Ez a kép amúgy kora délelőtt készült, de estére sem lett sokkal szebb az ég. Esni viszont végül még annyi sem esett, hogy a kertet normálisan meglocsolta volna. Bár valahol mélyen élt bennem a remény, hogy egy kiadós viharfront megvétózza azon döntésemet, mely szerint az utolsó két napon még rámozdulok a szemétkupacokra, ez az óhajom azonban (épp mint megannyi másik sem) végül nem teljesíttetett.

   Ezek a túlméretes szemétkupacok még véletlenül sem úgy jönnek össze, hogy a környékbeli lakók annyira rendesek, hogy mindent egy helyre hordanak, hanem úgy, hogy a lomtalanítást aljas indokból kihasználó, szeméttel megrakott teherautók érkeznek, lepakolnak, majd továbbállnak.

   Az eredeti Windows 95-ös telepítőlemezért már csak azért sem hajoltam le, mert úgy derengett, hogy már van belőle egy. Már ha csak ki nem dobtam, ami nálam mondjuk nem valószínű.

   A mellettem álló ember egészen addig nem mert rámozdulni a zsinóron húzható kerekes tehénre, míg csak azt nem mondtam, hogy bátran viheti, nekem annyi is bőven elég, hogy lefényképezhettem. Már úgy értem, ez azért mégis milyen egy lehetetlen játék már?

   A tűzifás pincében a bal felső polcon rejtegetett bútorfüles / gombos doboz telítettsége kapcsán hiába ígértem meg magamnak, hogy idén már nem gyűjtök be több bútorfület, a terített asztalnak egyszerűen képtelen voltam ellenállni! Hogy a begyűjtött, természetesen rengetegféle formájú gomb mikor fog felkerülni a pincei papírdobozok sorból történő kihúzhatóságát elősegítendő, arról most inkább nem nyilatkoznék. Minek azt? Csak a kedvemet veszi el! Mármint azt látni nem valami jó, hogy mennyi mindennel vagyok magamnak még mindig adós.

   Bár rendesen el vagyok belőlük eresztve, attól még képtelen voltam megállni, hogy legalább két ezer mikro száz voltos elkót el ne hozzak! A kép közepén a gumicsövek alatt amúgy egy hegesztő palackhoz való nyomásmérő órakettős van, amit viszont nem hoztam el. Mármint részemről kifejezetten apró elektronikákra, vagy hasznos szerszámokra mentem rá.

   Mikor a bukósisakot tartalmazó műanyag ládát a szemétkupacban a fotózáshoz megigazítottam, rám kérdezett egy ember, hogy nem lehetne ez a találat inkább mégiscsak az övé. Mivel már eladtam a Simsont, engem a sisak is csak egy fotózás erejéig érdekelt. Amúgy láttam kidobva motort is, mégpedig egy Delta (Verhovina utód) vázába épített Simson blokkosat, csak azon annyira ült egy ember, hogy azt meg sem mertem megpróbálni lefényképezni.

   Ennek a padlókefélő gépnek viszont még nem volt gazdája, így elhozhattam volna. Még fel is tudtam volna kötni a bicajra úgy, hogy a nyelét a saját kábelével hozzákötöm a vázhoz, a gép feje pedig hátul túllóg a csomagtartón. Ezt amúgy csak azért nem tettem meg, mert hiába lett a padlókefélő párszor már megemlítve, mint a pince folyosójáról a ródlival együtt kidobott lom, a beszerzését illetően képes voltam türtőztetni magam, ami esetemben valóságos csodának minősíthető!

   Épp mint ahogy az is az, hogy miután a padlókefélőt megláttam, a következő találatom ez az épp az előbb megemlített szánkó volt. A miénk amúgy nem fából, hanem vasból volt, de annak ellenére szétesett. Ha jól dereng, akkor gyermekként mindössze egyszer használtam, mégpedig a közeli töltésoldalról lecsúszva vele, az élmény azonban annyira nem fogott meg, hogy az amúgy szintén közeli városligeti szánkódombra már nem jutottam el vele.

   A két tévéroncs előtt ácsorogva hiába próbáltam elképzelni amint a rádióépítős oldalam valaha is olyan fejlettségi szintre jut, hogy a rengeteg megépített készülék okán egyszer csak kifogytam a hangszórókészletből, így ez a két szabadon megszerezhető példány az ünnepélyes keretek mellőzésével az enyészeté lett.

   Ehhez a szépen összerakott kupachoz hiába nem tartozott lomis, attól még nem mertem megpiszkálni, mert akkor valami rejtett zugból biztosan előkerült volna, pedig legalább az egyik, a középső oszlopot alkotó Tesla hangfalat jó lett volna elhozni. Mondjuk valószínűleg nem halok bele, ha a Tesla NZC 420-as lemezjátszó kapcsán a gyári hangfala nem lesz bemutatva.

   Mivel részemről kicsi hangfalakra utaztam, ez már a sokadik nagy. Videoton DC2016-ost mondjuk egy darabot sem láttam, pedig valaha sok fogyhatott belőle, hiszen az volt a legolcsóbb háromutas doboz. Amúgy magam is azért vettem, meg persze a kislakás miatti helyhiány okán is.

   Bár ez is el van törve, attól még elhoztam. Mármint azért, mert ugyanilyen porszívónk van, szintén törött bemeneti lezáró lappal, épp csak nem emlékeztem rá, hogy milyen állapotban van. Amennyiben nem kell, akkor persze majd otthon kidobom. A kupacot alaposabban körbenézve, a Hajdú porszívóhoz más alkatrészt nem találva, már indultam is haza, pedig amúgy a terület utcáinak még a felét sem jártam be.

   Íme az aznapi termés, ami hiába tűnik soknak, mégsem az. Mármint az órák lényegtelenek, nem lesznek bemutatva, hiszen azokat csak azért hoztam el, hátha valamelyiknek nem kattogós a mechanikája. Na jó, a nagyobbik órára van egy olyan tervem, hogy kiteszem a lépcsőházba, de ahogy én magamat ismerem, simán megtörténhet, hogy abból a projektből sem lesz semmi. Szóval hiába ez a ránézésre rengeteg bigyó, mert amiket be fogok mutatni, azok mindössze hárman vannak.
   Miközben a békában van valami elektronika, addig a lába előtt heverő fekete valami egy GPS-nek tűnik, amit csak azért hoztam el, mert kilóg az oldalából egy SD kártya. Alattuk a fehér valami egy vezeték nélküli billentyűzet. Mikor egy kissé alaposabban belegondoltam, hogy a termés tényleg csak ennyi-e, nos akkor menten beugrott, hogy valamelyik doboz egy hangfelvevős beszélő mackóbelső.
   Az persze elképzelhető, hogy az apróságok között akad még valami bemutatásra érdemes kincs, de ez majd csak akkor derül ki, ha a lomtalanítás végeztével, vagyis valamikor holnap este után nekiállok őket átnézni. Amúgy a ma beszerzett két legnagyobb kincs is szerepel a képen, csak a balra látható összecsukható kosár, valamint az átlátszó doboz ugyanúgy nem tűnik fel, mint ahogy a korábbi képeken látható tárolók sem igazán virítottak.

   Épp mint ahogy az is hiába volt, hogy a bicaj javítását megígértem, ugyanis nem történt meg, pedig mindössze három szál drót, vagy ha nem az, akkor kötegelő kell hozzá, hogy a gatyaszárat védő tárcsa ezentúl még ha akar se tudjon a lánckerékről leesni. Ezt a hibát amúgy másnap, harmadnap, és még sokadik nap sem hárítottam el, épp csak meghúztam a tárcsát mára már valahogy nem annyira tartó központi csavart.

   Miközben komolyan reménykedtem benne, hogy rábukkanok Károly bácsi (vagy bárki más) rozzant zsebrádió gyűjteményére, s ennek érdekében a képen láthatóhoz hasonló hatalmas szemétkupacokon vágtam át, tulajdonképpen egyetlen zsebrádiót sem találtam. Mármint nemhogy érdekeset, de egyenesen semmilyet sem! Na jó, egy találat azért akadt, de aznap addigra már annyira fáradt voltam, hogy egyszerűen nem volt kedvem a széthullott példányért lehajolni.

   Amit viszont találtam, az egy a konyhai hokedlijeinkhez kísértetiesen hasonlító példány, amire természetesen nem most, hanem még valamikor a konyha kifestése kapcsán felújított tetejű társával történő mókolásom előtt lett volna szükség.

   Mint az a sárga kosár és a kép alja között látható lomkupacból sejthető, egy bemutatásra érdemes rádiót egy hatalmas szemétkupac közepén még akkor is kiszúrok, ha annak csak a hiányzó oldala látszik.

   Bár a rádió első nekifutásra egyáltalán nem volt hajlandó a bicikli kosarával kompatibilisnek mutatkozni, végül mégiscsak én győztem, mégpedig a háttérben látható két huzatfogó ablakpárna bevetésével. Mármint a rádiót kiesés ellen a szivacstömbökkel támasztottam ki. A bordó telefont azért hoztam el, hogy ne a saját, megjegyzem jelenleg hozzáférhetetlen készletemben kelljen valami hasonlót keresnem. Míg a balra fent látható apró hangfalban a mérete fogott meg, addig az előtte látható lapos fadarabban a puszta formája. Mármint olyat csak akkor tudnék csinálni a már meglévő felsőmaróval, ha készítnék hozzá egy állványt, amin amúgy már komolyan töröm a fejem, csak előbb még az asztali körfűrészt szeretném összehozni. Míg a zacskóban valamiféle zsanérok vannak, addig a fatáblán egy háromrekeszes csavartartó, ami persze nem eredetileg az, hanem csak én fogom annak használni. A nap sikertalálata persze már megint a háttérben van, mégpedig a balra lent látható szürke sáv képében, ami két akkora adag polírpapír, amennyit ebben az életemben már biztosan nem használok el. Aminek viszont biztosan meg kell történnie, az a magamnak megígért, a következő hónap végéig feltétlenül lefuttatandó rendcsinálás. Mivel erre még több mint egy hónapom van, valamint olyan sok mindent azért nem hoztam haza, mondhatni legalább nem vagyok teljesen esélytelen. Reménytelen a rengeteg lom begyűjtése kapcsán persze igen, mely szellemi állapot mondjuk eddig sem volt titok...