Mivel a pincében épp nagyban újra eluralkodni készült a káosz, ezért amit csak értem, meg persze nem volt nagy és bonyolult, azt mind megpróbáltam a helyére tenni. Na jó, a "mind" azért egy erős túlzás, de az útból végül tényleg egy csomó mindent, még ezt a 2023-as lomtalanításkor talált lemezjátszót is eltettem.
   Néhány hét elteltével, mikor a Zuglói lomtalanítás lefutott, s a lemezjátszóra rá szerettem volna mozdulni, akkor kiderült, hogy nem vittem át a lomos pincébe, csak a tűzifásban raktam egy kissé bentebb. Ilyen az, mikor rendet csinálok.

   Hogy a rendetlenségnek ne legyen akkora esélye eluralkodni, mint ahogy az elsőre látszott, ezt a három apróságot egyből felhoztam szétszedni, mondván a lomtalanítás végeztével ennyivel is kevesebb letudnivalóm lesz. Ez persze nem biztos, hogy jó döntés volt. Mármint ha nem az apróságokat, hanem a nagyobb darab dolgokat tudtam volna le, akkor a maradék talán már belefért volna egy szokásos gyümölcsös kosárba.

   Csak aztán kiderült, hogy ha már egyszer lemegyek, akkor a szeméttel párhuzamosan a pincébe is van mit levinnem. Így fajult végül az előbb említett "valami egészen más" egy még tőlem is szokatlanul rövid pincei pakolászássá.

   Első mozzanatként a 2023-as lomtalanítás alkalmával begyűjtött kacatok mennyiségét szerettem volna azon a meglehetősen egyszerű módon csökkenteni, hogy fogom és kiszedegetem közülük az elbontásukra váró paneleket. Mivel ehhez a művelethez kellett egy üres doboz, amiből most épp a lomos pince felé vezető folyosón tárolok egy kisebb készletet, így már indultam is!

   Hogy ezt a lemezjátszót itt fogom-e szétszerelni a pincei asztalon, vagy inkább felviszem a lakásba, az majd idővel egészen biztosan kiderül. Mármint ezt a nagyon bonyolult kérdést most így hirtelen nem tudtam eldönteni.

   Miután a tűzifás pincébe visszaértem, menten kiderült, hogy mind a ventilátor háza, mind az aktív hangfalpáros a lomos pincébe való. Míg előbbi az odaát lévő ventilátorra kell pótlásnak (annak ugyanis ripityomra törött a burkolata), addig az aktív hangfalakkal ki tudnám próbálni a Technics deckhez kapott CD játszót.

   Mikor már megint sikerült magammal megígértetnem, hogy a frissen beszerzett kincsek szerencsémre nem túl nagy tömegét még ebben a hónapban szét fogom szedni, akkor úgy éreztem, hogy vagy ez a lemezjátszó lesz az utolsó tétel, vagy a tekercsének pótlására szoruló detektoros rádió, mire fel mind a két tétel letudására azonnal rámozdultam. Természetesen nem a valóságban tevékenykedtem, hanem csak a tőlem oly jól megszokott gondolati síkon!

   A már mindjárt aznapi rámozdulás már csak azért sem sikerülhetett, mert az aktuális állás szerint a környezetemben már annyi mindent hagytam szét, hogy azt még nézni is rossz volt!

   Nyitásképp amit csak értem, mindent át és behordtam a lomos pincébe, majd mikor ezzel megvoltam, a már egészen szépen alakuló helyen (mármint ekkor már tudtam lépni a pincében) megpróbáltam némi zavart toporgást közbeiktatva az összes, a lemezjátszó szétszerelésekor biztosan útban lévő tárgyat a helyére tenni.

   Így került az aktív hangfal maradványait tartalmazó jégkrémes doboz az asztallal szemközti polctorony tetejére, az EVA tápegység doboza, valamint a Pluto rádió közé. Már csak ebből a mérhetetlenül lehetetlen elhelyezésből is teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a pincémben sem ma fog összeállni a rend.

   A kaputelefonból és az apró állatokat el nem riasztó szerkezetből kitermelt hangszórók helyretételekor azt voltam kénytelen megállapítani, hogy a jelen fiók tartalmát (megjegyzem is) már annyira régen láttam, hogy azt sem tudtam, mi van benne. Mint az látható, a fiók feliratozásával egyezően apró hangszórók.

   Mikor egy egész doboznyi hiányérzetem támadt, átsétáltam a lomos pincébe, ahol is az épp nagyban száradó, az összeszerelésükben reménykedő rezgőcsiszoló alkatrészei fogadtak.

   Mikor az eszterga tetején kiszúrtam ezt a dobozt, majd közelebb menve hozzá kiderült, hogy ebben sem a 2023-as lomtalanítás alkalmával talált elektronikai alkatrészek vannak, akkor egy kicsit összezavarodtam. No nem mintha máskor összeszedett szoktam volna lenni... Na jó, de, az azonban a gyakorlatban csak annyit tesz, hogy lomtalanításkor minden vackot összeszedek. Jó, legyen neked igazad. Mármint elismerem, hogy nem annyira összeszedett, mint inkább összeszedő szoktam lenni, ami azért komoly lényegi különbség.

   Az épp nagyban keresett alkatrészes doboz - megjegyzem igencsak alávaló módon - a minapi rendrakás eredményeként a csiszológép elmosogatott elemeit tartalmazó tepsi alá keveredett. Egyszer persze rend lesz, csak ugye azt majd még meg is kell érnem!

   Addig viszont élhetek együtt az olyan anomáliákkal, mint például az, hogy a minap, mikor a lomtalanításkor begyűjtött apróságokat a pince padlóján ülve szétrakosgattam, az apró izzók a tűzifás pince egyik kézközelben lévő polcára kerültek. Ez a semmi kis hiba egyébként úgy került képbe, hogy mikor az előbb a lomos pincében a dobozok feliratait a kapcsolók helyét keresve végigolvastam, megláttam az izzós dobozt, miközben a bele való izzók nem voltak ott.

   Mikor az alkatrészekkel teli dobozt az előtérbe kitettem, ott már várta őket a közeli szelektív mellől begyűjtött plexitáblák sora, valamint egy a házban lakó gyerekeknek a lépcsőházi kisasztalra kiteendő teherautó, és még egy anyámnak talált poháralátét is.

   Van egy olyan nagyszerű tervem, hogy mikor az egyik nap délutánján semmihez sem lesz kedvem (Te, hogy ez velem mostanában milyen sűrűn fordul elő...), akkor leszaladok a szalagokért a pincébe, még a B93-ról is leveszem, majd felviszem őket a lakásba, ahol is amolyan szokásos semmittevésként az UHER magnón fogom őket meghallgatni.

   Az előző képen a szalagok és a nápolyis vödör alatt látható egy olyan, mára már erősen rozzant lemezjátszó, melynek dobozát Karcsi barátom fűrészelte el. A két maradványt egyesíteni egy annyira értelmetlen feladat lenne, hogy azon sikerült komolyan elgondolkodnom. Annyira persze azért már nem volt komoly a dolog, hogy a két készüléket legalább egy pillanatra, a méretük összenézésének idejére egymásmellé helyezzem.

   Ez a készülék tisztára olyan, mint a nagyobb testvér NZC 420, csak hiányzik róla a magas és a mélyvágó szűrők nyomógombja, valamint természetesen a kristály és a dinamikus pickup között váltó gomb is. Mármint ennek a készüléknek a lemezjátszókarja a VK4302-es kristálybetétes fejet tartalmazza. Jelen esetben persze már csak tartalmazta, mert azt a részét a lemezjátszó szemétkupacban történő megtalálásának időpontjára valaki galádul már rég letépte róla.

   Íme a készülék kapcsolási rajza, ami több érdekes, pláne meglepő technikai részletet is tartalmaz. Ott van mindjárt az, hogy miközben a hálózati trafó az előerősítő és hangszínszabályzó fokozatok részére egy a többitől különálló 16 voltos tekercset tartalmaz, mivel annyi az elektronika működtetéséhez valamiért kevésnek ítéltetett (amúgy pusztán technikailag nem az), az előfokozat stabilizált tápegysége egy feszültségkétszerező egyenirányító kapcsolással indul.
   Aztán ott van még különlegességnek az is, hogy miközben a hangszínszabályzó egyértelműen nem a passzív lepke, hanem az aktív baxandall típusú (melynél ugye a szabályzószervek egy negatív visszacsatoló körbe vannak kötve), én olyat még életemben nem láttam, hogy a magas hangokat szabályzó potméternek a csúszkája legyen a testpontra kötve! Ettől persze még működik, csak fura.
   Épp mint ahogy a P1 jelű, amúgy mono / sztereó átkapcsoló első három lábának gyakorlatilag semmit sem kapcsolása is az. Mármint akkor már inkább kötötték volna őket a kapcsolásbiztonság érdekében a bekötött lábakkal párhuzamosan, mint testre.
   A végfokban meg az a fura, hogy a hasonló kategóriájú Tesla lemezjátszókban megszokott alkatrészkészlettel ellentétben, nem az AC187/188K szerepel (Tesla nevén GC511/521K), hanem a náluknál erősebb, pláne jobban hűthető SOT-9 tokozású GD607/617 (magyarul AD161/162) komplementer páros, amihez képest viszont a végfokok csak 4 wattnyi teljesítményt tudnak.
   Mindeközben az RK10 jelölésű hangfal annyiban különbözik az NZC 420-hoz kapott RK9-es társától, hogy a kerek gumiperemű helyett a szokásos csehszlovák papírszélű ovális hangszóró van benne, fele olyan mély sincs, és még a hátlapja is nyitott.

   Az első gomb a mono / sztereó átkapcsoló, majd a lemezjátszó, rádió, magnó forrásválasztó gombok következnek. Egy átlag zenehallgatónak ennyi készülék közötti váltás lehetősége a szocializmusban bőven elég volt. Bár a nagyobb társát, de egy időben én is ezt használtam erősítőnek, csak aztán ahogy azt már csak szokták, a dolgok értelmetlenül elfajultak. Már az első komolyabb erősítőm is durva túlzás volt, a fényjátékos meg ugye pláne! A pontot az i-re azonban a QUAD 405-ös tette fel, melynek kétszer 100 wattos teljesítménye egy 3x3 méter sincs hallban minimum durva túlzás. Én persze - a szomszédokkal ellentétben - szerettem rajta zenét hallgatni, valamint időnként mozizni is.

   Ezt a lemezjátszót a szemétkupacból már csak azért is megérte elhozni, mert a Tesla gyártmányú potméterek a szocialista alkatrészválasztékban kifejezetten jó minőségűnek számítottak.

   Hogy az amúgy háromsebességes készüléket nemcsak a karját érintő atrocitás érte, azt kiválóan jelzi a lemezjátszó mechanikája mellett rútul felvált rétegelt lemez. A power kapcsoló amúgy egyben a karliftet is működteti.

   Balra a rádió tuchel aljzata mellett látható másik csatlakozót, amibe amúgy egy áthidalást létrehozó dugó van dugva, s amúgy a cseheknél tipikusan az előerősítőt és a végfokot, vagy a lemezjátszófejet és az erősítő bemenetét választja szét, fura módon a kapcsolási rajzon nem találtam meg.

   Pedig mint az jobbra fent látható, az említett aljzat valahova egyértelműen be lett kötve. A készülék felépítése számomra egy kissé fura, mondhatni ortopéd. Bennem kifejezetten azt az érzést kelti, mintha a dobozba csak úgy találomra beledobálták volna a különféle részegységeket, aztán ha valami valaminek útban volt, akkor ami és amerre engedett, azt fogták és egy kicsit odébb tolták.

   A végtranzisztorok hőmegfutás elleni védelme példás, akarom mondani kettős. Mármint nemcsak a saját bázisáramukat szabályzó termisztor lett a hűtőbordákra szerelve, hanem egy a végfok első tranzisztorának kollektor ellenállását képező másik termisztor is. Ehhez képest szilícium tranzisztorok alkalmazása esetén ilyen semmi kis teljesítmény mellett a hőmegfutás elleni védelemről szinte nem is kell gondoskodni. Arról már nem is beszélve, hogy egy TDA2004-es végfok IC ennél a tranyós megoldásnál nagyobb teljesítményt tud, pláne sokkalta kisebb helyen elfér. Persze az 1970-es évek közepén, mikor ez a lemezjátszó készült, akkor a keleti blokkban még csak ez az alkatrészkészlet volt elérhető, illetve ezekből lehetett bármit valamennyire gazdaságosan megvalósítani.

   Minél tovább nézegetem, ez a felépítmény számomra annál inkább ortopéd, mondhatni a "hogyan ne építsünk erősítőt dobozba" sajnálatos módon kitűnő iskolapéldája. Az egyik panel itt, a másik ott, az előerősítő a fedélben, a tuchelek meg a doboz alsó részében, közöttük feleslegesen futó, pláne a doboz kinyitásakor kényelmetlenül feszülő kábelekkel.

   Miközben a kapcsolás rajzon szerepel a feszültségválasztó dugó, és még be is építették az aljzatát, lábai azonban nincsenek. (lásd balra) Akkor meg ugye mégis minek van ott? Jobbra a lemezjátszó motorját indító speciális kapcsolót látjuk.

   Felül a power, alatta a fejhallgató kapcsolója, amit ha benyomunk, akkor leválasztja a hátlapi csatlakozókba dugott hangfalakat. Mármint valami különös okból a lemezjátszó előlapjára nem a keleti blokkban megszokott DIN dominó fejhallgató aljzat került, hanem kutyaközönséges nem kapcsolós ötlábú tuchel.

   Miközben az előlapon éktelenkedő lyuk okán azt hittem, hogy valaki kiműtötte a készülék bekapcsolását jelző lámpácskát, az nemhogy megvan, de idővel az asztalon elgurulva még a hozzá tartozó piros kupakot is magtaláltam, épp csak elfelejtettem lefényképezni.

   Az előerősítőt és a potmétereket hordozó mechanikát a dobozban rögzítő egyik csavar fejét viszont nem felejtettem el lefényképezni. Ez a lemezjátszó egy precíziós finommechanikai és elektronikai szerkezet, ami egy olyan jó nevű gyárban készült, mint a csehszlovák Tesla. Mégis mi történhetett a csavarfejjel? Megkínozták? Már úgy értem, hogy a készülékben nem látszik nyoma, hogy valaki akár csak egy kicsit is belepiszkált volna.

   Ez a szerencsétlen sorsú készülék nem annyira élni akar, mint inkább csak nem szeretné, hogy szétszereljem. Illetve szerintem úgy volt, hogy mikor ez a készülék megterveződött, akkor a gyár összes épkézláb konstruktőre épp nagyban nyaralni volt. Mármint aki épp bent volt a gyárban, azzal normális körülmények között igen nagy valószínűséggel nem terveztettek semmit. Na most ha nem így volt, akkor ezt a rettenetes konstrukciót ipari tanulók találták ki. Ha nem ők, akkor a portás 11 éves kislánya, de még ő sem hobbiból, hanem csak mérgében és bosszúból, mikor nem kapta meg karácsonyra a hőn áhított Barbie babát. Rögtön mutatom, hogy min húztam fel magam ennyire.

   A lemezjátszó kettévett dobozának felső felében (ez a képen alul van és fejjel lefelé látszik) az előerősítőt, a kapcsolókat és a potmétereket hordozó mechanikát három csavar tartja. Piros vonalakkal összejelöltem, hogy melyik csavar hova köt.
   A balra eső csavarhoz az épp feléjük került power és fejhallgató kapcsolóktól nem lehet normálisan hozzáférni. A középső csavarhoz ugyan oda lehet férni, de a feje az összeszereléskor történt kínzást annak sem úszta meg. A jobb oldali csavar helyének kitalálója szerintem lazán megérdemel egy kitelepítést! Már eleve ott van az, hogy a csavar normális módon történő eléréséhez (értsd szemből áll benne) kell egy a doboz teljes mélységét átérő, mintegy 40 centi szárhosszúságú csavarhúzó. Olyan ugye mindenkinek van a fiókban. Aztán ha ez már megvan, akkor jön az a rész, mikor is bele kell találni a csavarhúzó élével annak a csavarfejnek a sliccébe, ami a nyáklap és az árnyékoló lemez képezte 30x30 milliméteres lyuk (lásd felül jobbra) mintegy 60 milliméteres mélységében található. Mikor ezzel megvagyunk, s a képen látható módon a részegységek már szétjöttek, akkor a kissé már recsegő potméterekhez történő szabad hozzáféréstől még mindig további három csavart érintő kitekerésnyire vagyunk, melyek közül kettő újra csak nehezen hozzáférhető. A javítás végeztével jön az a rész, hogy a csak komoly nehézségek árán kitekerhető csavarokat mind vissza kell tekergetnünk!
   Amit pirossal bekereteztem, az a csavar a lemezjátszó sasszit tartja a dobozban, s csak azon az áron lehet hozzáférni, hogy előtte a leírt módon kiemeljük az útból az elektronikát.

   Mi az anyád van veled? (kérdezett rá a szerző az amúgy nagyon is jóféle Beta csavarhúzójára, mikor az a kezéből zsinórban ötször esett ki) Szegénykémmel valószínűleg az van, hogy a lemezjátszó mechanikájából átkerült a nyelére a szilikonzsír, amitől aztán az amúgy is fényes felület már-már foghatatlanul csúszóssá vált.

   A motort a helyén megtartó sasszegek közül az egyiket (lásd a sötétben balra) annyira ortopéd helyre sikerült beszerelni, hogy az egy már-már elérhetetlen helyre, konkrétan a motor és a mechanika közé került. Mármint a balra látható sötétség, az már a sasszi lemeze alulról.

   Mely nagyszerű tervemből végül mindössze annyi valósult meg, hogy elraktam a szerszámokat, majd nekiálltam újragondolni a lemezjátszó konstrukcióját.
   A képen látható alkatrészeknek szerintem mind a doboz alját alkotó tepsiben kellene lenniük! Mármint nem úgy, mint ahogy most vannak, csak úgy egyszerűen bedobva, hanem rögzítve is! Ráadásul az előlapot is a doboz aljának felhajtásával kellett volna kiképezni. Aztán kellett volna még az alaplemezre a panelek alá két hatalmas szögletes lyuk, melyekről a takarólemezeket lecsavarozva a nyáklapok fóliás oldala a javításhoz menten hozzáférhetővé vált volna. A végerősítő paneljának meg ugye egyértelmű, hogy a végtranyós fele kellett volna a doboz hátlapja felé álljon.
   Ez kérlek tényleg egy annyira esetlen konstrukció, hogy nem is értem. Mármint tisztára olyan, mintha az első esetlen összeállítás lenne, ami tőlem - mint magának barkácsoló amatőrtől - még csak-csak elmegy, de egy gyártól már nem. Mintha elfelejtettek volna rászólni a konstruktőrre, hogy ne másnaposan félálomban csukott szemmel tervezzen meg valamint, vagy mint azt már korábban is feltételeztem, helyette játszásiból az ipari tanulók művelték ezt a szörnyszülöttet.
   Ilyenkor azért tényleg szeretném tudni, hogy az eset a valóságban mégis hogyan történt. Mármint számomra valahogy annyira hihetetlen, hogy egy ennyire esetlen konstrukcióra egy amúgy jó nevű gyárban csak úgy egyszerűen rábólintottak.

   A képen pirossal bekeretezett három csavar oldása után a potmétereket és az előerősítő és hangszínszabályzó fokozatokat takaró árnyékoló lemez levehetővé válik. Ehhez előbb persze még a korábban leírt módon ki kell venni a dobozból az egész modult, merthogy beszerelt állapotában az árnyékolólemezt az innen nézve lefelé álló doboztól nem lehet levenni, meg persze minek is, hiszen a doboztól semmihez sem lehetne hozzáférni.
   Mivel a konstrukció tervezése közben elkövetett galádságok ellenére a lemezjátszó maradványaiból viszonylag egyszerű módon kihozható lenne egy hárombemenetű sztereó erősítő, végül inkább nem bontottam szét, amire szerintem - már csak a teljesen felesleges helyfoglalása okán is - idővel sort fogok keríteni. Mármint ugyan miért ebből az ezeréves vacakból csinálnék bármihez is erősítőt? Amennyiben bármi okból mégsem bontanám el, akkor összefóliázom és úgy, de úgy berakom az egyik sarokba, hogy onnan az én életemben talán már elő sem kerül...