Ez az egész úgy kezdődött, hogy az 1976-os Rádiótechnika évkönyv lapozgatása közben megláttam egy átviteltechnikai műszer reklámját, s mivel épp a PC előtt ültem, gondoltam ránézek, hogy nekem a pincében melyik változat van. Ahhoz képest, hogy akár tétet is mertem volna rá tenni, hogy a műszerpárosnak már van saját mappája, benne néhány régi, még a melóhelyi folyosót a rengeteg kihajigált műszerrel ábrázoló képpel, valamint természetesen fel van írva, hogy milyen típus, és még a korabeli reklámok is be lettek szkennelve, nem találtam semmi ilyesmit. Ráadásul nemcsak úgy egyszerűen nem, de még harmadik nekifutásra sem, mire fel ha csak néhány napra is, de elhalasztottam a műszer pincebéli megtekintését.

   Ez kérlek annyira így volt, hogy bár erről korábban szó sem volt, a Szaga oszcilloszkóp előkerítése megelőzte a kábelmérő műszernek legalább annyira megtekintését, hogy az mégis milyen típusú.

   Mármint azért, mert bár csinálni ugyan nem csináltam semmit, arra azért (minő csoda) sikerült magamat rávennem, hogy a tűzifás és az útszóró sós pincében a természetesen általam komoly műgonddal előállított rumlit megtekintsem.
   Arra az ipari villanymotorra, akár az áttételes esztergát, akár körfűrészt fogja hajtani, de még akkor is, ha soha nem lesz belőle semmi, már nagyon rá kéne mennem. Mármint ugyanúgy el kellene tüntetnem az útból, mint ahogy a jobbra fent látható amerikánert is.
   Mikor az útszóró sós pince mélyén a konyha kifestése kapcsán leselejtezett, soha nem használt szatyornyi kiegészítőt megláttam, bár megígértem magamnak, hogy mikor legközelebb erre járok, akkor újra megtekintem őket, attól még tőlem szokatlanul fiatalosan röppentem innen el.

   Ez kérlek annyira így volt, hogy legalább az egyik műszert lefényképezni csak másnapra értem vissza. Már úgy értem az egyiket, hogy a szintmérő mögött van egy szintadó is.

   Íme a korabeli reklám. Hogy ez a műszer a 2010-es években a cégnél még megvolt, arra szerintem nem az adott okot, hogy bármi szükség lett volna rá, mint inkább az, hogy egyrészt senki sem merte leselejtezni, másrészt miután a központos osztály raktára megszűnt, majd maga a központos osztály is, már nem is volt aki leselejtezze. Végül a telefonközpontban valami felújítást végző melósok, ahogy volt, a számukra útban lévő komplett műszerparkot kirakták a folyosóra, majd valószínűleg ment az egész a kukába. Én azért csak ezt a két műszert hoztam el, valamint egy HP-4L nyomtatót is tartalékba (meg egy HP-4 pluszt is kiváló barátomnak, szintén tartalékba), mert a kupac láttán - a pincéimben akkoriban uralkodó totális káosz kapcsán - egyből megígértem magamnak, hogy csak három valamit hozhatok el. Végül ugyan négyet hoztam, de mivel a negyedik plusz nyomtatót nem magamnak, így az a kialkudott háromba nem számított bele.

   Ez itt már egy következő boncalany, amit még a múltkor kaptam elő, s amúgy egy már háza vesztett asztali multiméter. Ennek a bemutatását nemcsak azért halogatom (Te, hogy nekem mennyi nagyszerű kifogásom van...), mert úgy általában véve mindent (megjegyzem igencsak művészi szinten) halogatok, hanem azért is, mert a megkapása óta eltelt tíz évben még nem tudtam eldönteni, hogy szétcsapjam-e, vagy inkább készítsek neki egy dobozt. Utóbbi persze erősen annak függvénye, hogy a műszer működik-e, mely próba megejtését már szintúgy több mint tíz éve halogatom.

   Ez a kép azért kapta az "egy egy" címet, mert miközben a jobbra látható, néhai konyhai rádiónkat már szétszedtem (csak aztán össze is raktam), a balra látható lapos és tolópotméteres Videoton társát még nem, de legalább már azt is odakészítettem.

   Amit még szintén odakészítettem, mégpedig közvetlenül a mono változatának elbontása után, az a Tesla B93-es sztereó magnó. Mivel más egyéb projektjeim már kifutottak (kivéve természetesen a barkácsolósakat, meg a rendcsinálósakat, meg a rádióépítőseket), így olyan nincs, hogy ha az idei évbe esetleg már nem is, de a magnó a jövő évi adagba bele ne férjen. Ugyanez vonatkozik a jobbra látható barna bőröndben bujkáló szovjet vetítőgépre, valamint Tóni bácsi hatalmas gerjesztett hangszórójára is. A képen látható többi lomot most inkább nem sorolnám fel.

   Már csak azért sem, mert ugye itt van mindjárt ez a másik kép, az említésre érdemes Weimar rádió oldalára helyezett, telefonokat bemérő műszerrel, meg a mögöttük bujkáló Select 722-es rádióval, ami mögött egy Videoton daxli utód bujkál a várható szétszedése elől. Ezeket a nagyobb dolgokat ha egyszer tényleg letudom, akkor itt újra lesz hely. Ez amúgy csak annyiban igaz, hogy ha eltűntetem őket, akkor legalább a padló járhatóságát visszakapom. Te, hogy én erre az állapotra már mióta várok...

   Több mint egy év elteltével azért evett újra ide a fene, mert kellett a hely. Mármint a műszerek által a polcon elfoglalt hely, mire fel ha nehéz szívvel is, de végül úgy döntöttem, hogy mindkét készülék apró darabokban fogja végezni. Erre nemcsak az ad komoly okot, hogy az eredeti funkciójukon kívül másra nem igazán használhatók, hanem az is, hogy szegénykék számomra annyira feleslegesek, hogy a megszerzésük óta még csak ki sem próbáltam őket. Vagyis a két műszer általam csak mint boncalany hasznosítható, légyen ez bármekkora szégyen is. Az persze lehet, hogy az alkatrészeikből később még lesz valami. Már persze csak akkor, ha megérem, hogy lesz később.

   Miközben a szovjet gyártmányú Kometa MG-201-es orsós magnóról azt hittem, hogy azt már nincs hova visszatennem, őszinte meglepetésemre kiderült, hogy a helyét valamiért még nem foglaltam el. Talán az lehetett, hogy mostanában viszonylag ritkán jártam erre, miközben a magnót nagyon a polc mélyéről szedtem elő. Innen amúgy azért kell mindenképp mennie, mert ez itt a tartalék teli gázpalack dedikált helye. Már persze csak lesz, ha itt egyszer tényleg kialakul valamiféle rend, amit részemről már nagyon várok. Épp mint ahogy azt is nagyon várom, hogy a ventilátor mögött látható szovjet vetítőgépet végre tényleg elbontsam. A balra lent szinte nem is látható, több dobozra kiterjedő A3-as telefonrendszerről már nem is beszélve!

   Mivel a műszerpáros szelektív szintmérőjének vételi sávszélessége keskeny, pláne nincs rajta hangfrekvenciás kimenet, ezért a középhullámú vevővé történő átalakításához komoly műtétre volna szükség. Ezt már csak azért sem fogom elvégezni, mert egy középhullámú vevővel a Kossuthon felül már csak este fogható be néhány közelebbi adó. Arról a nyilvánvaló kérdésről már nem is beszélve, hogy mégis hova a csudába tennék egy ekkora rádiót?

   A műszerpáros jelgenerátor feléből kitűnő középhullámú adót lehetne készíteni, épp csak ez a műszer is többször akkora, mint amekkorát az ember az asztalán szívesen látna. Hogy el lesz bontva apróra, az ugyan egy kissé fáj, de mivel a három Tesla B4, a két Unitra ZK 140, valamint a Terta 811 roncs elbontása sem ölt meg, a Dédi rádiójának kivégzéséről már nem is beszélve, valószínűleg ezt az akciót is túl fogom élni. Mármint ép elmével. Már persze amennyire az elmém még épnek nevezhető...

   Hogy a két műszer a korábban elfoglalt helyére nem kerülhet vissza, az már csak azért is biztos, mert miután a polcról levettem őket, a helyükre menten felkerült a Technics RS-212-es deck.

   Hogy az idei év végéig-e, vagy már csak jövőre (szerintem csak jövőre), azt ugyan nem tudom, abban azonban komolyan reménykedem, hogy a lomos pince padlóján emelt lomkupacok egyszer tényleg elfogynak. Mármint nullára! Ezért is vettem el innen a laminálógépet. Hogy a három középmechanikás videót mikor veszem el, arra viszont semmiféle idővállalást sem merek tenni...

   Csak álltam az asztal előtt, s miközben a laminálógépet és a születőfélben lévő porelfújót bámultam, hiába örültem magamnak, mondván milyen ügyes vagyok, hogy hagytam magamnak választási lehetőséget, ha egyszer egyikhez sem volt kedvem. Kedvetlenségemben nem maga a tény volt mellbevágó, hanem az, hogy korábbi ígéretem szerint ha nem innen veszek el valamit, akkor le kell mennem a pincébe, majd az odalent erre odakészített műszerpárost kell megpocsékolnom. Mármint fővesztés terhe mellett, merthogy az ígéret az ígéret!

   Bár komolyan rezgett a léc, hogy mégiscsak a laminálógépet szedem szét, vagy csalok (odateszek valamit a pultra, aztán azt veszem el), végül mégis a pincében kötöttem ki. A feladat nem az, hogy a műszereket egyenként felvigyem (amúgy persze de), hanem az, hogy mielőtt ezt megtenném, ami csak felesleges rajtuk, azokat a részeket - a súlyukat megkönnyítendő - még idelent leszereljem.

   Mivel korábban úgy döntöttem, hogy a ritkaságuk ellenére a helyfoglalásuk okán a műszerek nem maradhatnak egyben, így amit csak értem, s nem tartozott szorosan a működéshez, azt a mechanikai elemet fogtam és mind leszereltem, ezzel természetesen kivégezve egy csomó árnyékolást. Mármint eredetileg nem voltak láthatók a panelek az őket árnyékoló fedelektől, csak azt az állapotot a munka hevében (képzelheted...) elfelejtettem megörökíteni.

   A műszer valaha öt darab zsebtelepről működött. Amúgy természetesen van belső tápegysége, és még külső tápcsatlakozási lehetősége is. Utóbbira terepen végzett munka esetén lehet szükség, a zsebtelepek ugyanis viszonylag hamar kimerülnek. Hogy mennyit fogyaszt a műszer, azt persze már sosem tudjuk meg. Mármint azért nem, mert később, már odafent a lakásban elfelejtettem megmérni.

   Ez már a kettes számú műszerdoboz, amit a tulajdonképpeni műszerről így egyben sikerült levennem. Ezt valaha, mikor még készítettem dolgokat, úgy, de úgy átfazoníroztam volna mondjuk valami Hi-Fi cucc építéséhez, hogy csak na! Manapság viszont már nem látom esélyét, hogy egyszer még lesz belőle valami, ezért ezt is szét fogom kapni.

   A műszerfüleket nem azért tettem be ebbe a füles dobozba, mintha annyira útban lettek volna, hanem azért, mert a doboz az adott pillanatban egy könnyen hozzáférhető pozícióban, konkrétan a kupacban legfelül volt.

   Az anyagok szétválogatása című projektem arról fog szólni (már ha valóban megérem, hogy egyszer elkészülök vele), hogy a lemezeket, rudakat, tengelyeket, dobozokat, fedeleket mind különrakosgatom. Bár nagy eredményekről még nincs jogalapom beszámolni, de néhány eredményt azért már elértem. Például már van dobozból csöves, tengelyes, fogaskerekes, műanyag dobozos, skálahúros, meg ki tudja még milyen. A teljes szétválogatás viszont még nem történt meg.

   Miközben a balra látható gombot tartó két csavart elsőre megtaláltam, addig a jobbra látható gombot tartó csavarhoz csak a balra látható gomb oldalára vágott résen keresztül lehet hozzáférni, a dolog jellegéből fakadóan természetesen csak akkor, mikor a két gomb egymáshoz képest megfelelő pozícióban áll. A balra látható gombon azok a csúf benyomódások azért keletkeztek, mert az elrejtett csavart csak azután találtam meg, miután a felső forgatógombot lefeszegettem.

   Miközben a forgókondenzátorokról azt sikerült megállapítanom, hogy egyrészt nagyon szépek, másrészt ezt a típust még sosem láttam (valószínűleg nem került kereskedelmi forgalomba), a hengeres testekről nem derült ki semmi, így azok idővel valószínűleg kapni fognak egy saját szétszedtem cikket.

   Ezt a műszerszétszedős projektet már csak azért sem merem félbehagyni, mert ahogy magamat is merem, ha ezt megtenném, még képes lennék a feladatot nem holnap folytatni, az meg ugye nagyon nem lenne jó.

   Mivel a keretek megtetszettek, a házilagos előállításuk pedig meglehetősen nehézkes lenne, gyorsan kinyomkodtam őket az előlapból. Mármint még azelőtt, hogy ezek a mechanikai alkatrészek a kukába kerülnének.
   A kidobásukban amúgy még nem vagyok egészen biztos. Már úgy értem, hogy erre valószínűleg csak az anyagok szétválogatása közben fog sor kerülni, és még akkor is csak abban az esetben, ha végképp nem férnék tőlük el. Mert ugye egy darabka anyag még simán kitermelhető belőlük.

   Akár folytatom a munkát, akár nem, azt a cserét, hogy a már lentre való dolgok lemennek, majd a műszerpáros másik fele feljön, azt most azonnal meg kell ejtenem! (adtam ki magamnak a határozott ukázt)

   Az elbontandó paneleket előtte azért még feltettem a pultra, de csak azért, hogy újra legyen az asztal lapján hely. Hej, ha én ezeket még ma szétpákáznám, az maga lenne a csoda!

   Ez már a műszerpáros vevő oldala, ami a másik felével ellentétben a beindítási kísérleteimnek makacsul ellenállt. Mármint a szintmérő műszer mutatóját nem sikerült a végtelen jelről elmozdítanom. No nem mintha ennek bármi jelentősége volna...
   A fogyasztás viszont kiderült! No nem arról van szó, hogy eszembe jutott lemérni, hanem csak arról, hogy az előlapi tápcsatlakozó tuchel mellé oda lett írva, hogy 16-24 volt, 30-60 milliamper. Amúgy a másik műszeren is ugyanez az érték szerepel.

   Mivel gépkönyvet nem, csak használati utasítást találtam, így az egyes panelek funkcióiról csak halvány elképzelésem lehet. No nem mintha bármelyiket újra szeretném, vagy tudnám hasznosítani...

   Amennyiben ott belül az egyik tranzisztor mondjuk bezajosodott, a cseréjét nemhogy nem szívesen, de részemről egyáltalán nem vállalnám! Amúgy minden elismerésem a konstruktőré, mert egy nagyon masszívra összeszerelt készüléket sikerült alkotnia, a szerelhetősége azonban kritikán aluli. Mármint nemhogy csere okán hozzáférni a műszer egyes alkatrészeihez, de ezt a készüléket még végképp szétszedni is komoly feladat volt.

   Letettem magam elé a műszert, kitekertem belőle ami csavart csak értem, majd beszórtam őket egy fiókba, hogy ne guruljanak szét. Aztán fordítottam rajta egyet, majd rengetegszer műveltem vele ugyanezt megint és megint.

   Hogy vannak-e olyan műszerépítési terveim, amiket erre a két újabb jövevényre alapozhatnék? Vannak, de ezt a témát inkább hagyjuk, mert csak elkeseredek, hogy ebben az életemben már azokból a terveimből sem lesz semmi...

   Ez a kép nemcsak a műszerekből kitekert rengeteg csavart mutatja, hanem egyben azt is, hogy a jobb oldali rekeszben látható alkatrészeket - mivel azok a forgatógombokhoz tartoznak - nem szabad a többivel összeborítanom.

   Mikor már majdnem elkezdtem őket összeállítani, akkor kiderült, hogy előbb még el kell őket mosogatnom. Mivel a kézmosás is aktuális volt, a két feladatot menten összekapcsoltam.

   Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt a rengeteg panelt már mindjárt holnap nekiállok szétpákázni. Épp mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek a feladattal egyetlen nap alatt végezni. Ez persze nem baj, csak fogyjanak már el végre az évtizedek alatt direkt szétszedésre és bemutatásra összegyűjtött dolgaim.

   Mivel látszik rajta, hogy hol megy be a jel, meg persze az is, hogy hol jön ki, és még a tápfeszültség bevezetését sem igazán lehet eltéveszteni, ezt a szűrőpanelt a woblerrel könnyedén ki tudnám mérni. Ez egy annyira értelmetlen tevékenység lett volna, hogy komolyan rezgett a léc, hogy megteszem, csak aztán sikerült magamat visszarángatnom a földre, mégpedig konkrétan azzal a kérdéssel, hogy mekkora esély van a panel újrahasznosítására. Mivel semmi, nekiálltam a terepet az alkatrészek kibontásához előkészíteni.

   Miközben a háttérben szólt a zene (végre nekiálltam meghallgatni a kedvenc dalaimat), a meglehetős rutinom okán az összes alkatrész kitermelése, valamint az egyéb alkatrészek lábairól a vezetékek leforrasztása még három órámba sem került. Most jön az a rész, hogy elpakolok.

   Mikor valami tervem valóra válik, akkor hiába örülök, mert olyan nincs, hogy azzal a lendülettel elő ne kerüljön egy (de inkább több) másik. Most például a "három doboz potméter újraválogatása" című feladatba futottam bele, ami idővel az eredetileg tervezettnél jóval komplexebbé vált. Mármint miközben valaha mindössze arról volt szó, hogy előveszem a három dobozt, majd a tartalmukat valami rendezőelv szerint újraválogatom, időközben a pince mélyén is létrejött három potméteres doboz. Vagyis mivel a dolgot halogattam, most már hat darab potméteres doboz tartalmát kellen összefésülnöm. No nem mintha ez egy akkora feladat lenne, csak ugye ha hosszú éveken át három kézközelben lévő doboz tartalmát nem volt erőm újrarendezni, akkor mégis mikorra leszek meg a hattal, amiből ráadásul hármat a pince mélyéről kell felhoznom.

   Ez itt a "forgókondenzátorok" feliratú doboz, amibe a három jövevényt csak az elcsomagolásuk után mertem betenni. (féltettem őket a sérüléstől) Hogy a helyzet ne legyen annyira egyszerű, természetesen nemcsak ebben az egy dobozban vannak forgókondenzátorok, hanem akad belőle egy a pincében is. Arról már nem is beszélve, hogy a rádióépítéshez összegyűjtött anyagok között is akad egy olyan doboz, melyben főképp forgókondenzátorok hevernek.

   A helyzetet tovább bonyolítandó, mivel az újabb jövevények a yaxley kapcsolókat tartalmazó lakásbeli dobozba nem fértek bele, ahogy volt, az egészet kiborítottam, majd újraválogattam. Amit balra látunk, azokkal a többieknél egy kicsit szakadtabb kapcsolókkal lesz megnyitva a pincemélyi yaxley kapcsolós doboz. Te, hogy ezzel a semmi kis részfeladattal is mikorra leszek meg...

   A kép "nem mind" címe már megint egy csomó mindenre utal. Egyrészt ott van mindjárt az, hogy a balra látható csavarok közül "nem mind" borítható bele a vegyesbe, mert a forgatógombok alkatrészei is közöttük vannak. Aztán ott van az is, hogy a gombok közül "nem mind" fért bele a műszergombos fiókba. Arról már nem is beszélve, hogy a megmaradt csavarok közül még mindig ki kell válogatnom egy csomót, mert még mindig "nem mind" mehet a vegyesbe.

   Konkrétan azért nem, mert mikor valamihez a minap három egyforma csavarra lett volna szükségem, azok annyira nem akartak előkerülni, hogy az már szinte fájt! Annyira persze nem, hogy lemenjek a pincébe a nagyobb készlethez.

   Az üres rózsaszín doboz akkor keletkezett, mikor a skálahúrozás alkatrészeit a kicsiből ebbe a nagyobb dobozba áttettem. Ahogy elnézem őket, hamarost kelleni fog nekik egy nagyobb doboz. Ha nem így lesz, akkor nyitok apukáméi közül egy-egy kicsi dobozt a mutatóknak és a skálahúroknak.
   Ezt a dobozt amúgy csak azért kaptam le a polcról, hogy a mikrodiál alkatrészeit beleszórhassam. Mivel kutatásaim közben azt a dobozt is megtaláltam, a műszerből kitermelt fogaskerekek is egyből a helyükre kerültek.

   A műszereket és a trafókat, valamint a nagyobb mechanikai elemeket azonban már nem volt erőm elrakni. Ebből szerintem az lesz, hogy holnap délelőtt, vagy ami még ennél is valószínűbb, majd a lépcsőház délutáni letakarítása után, míg a kövezetről a víz felszárad, nekiállok egy kicsit rendezkedni, ezzel nyitva meg a 2023-as pincei pakolás kilencedik szakaszát.
   Egy röpke pillanatra visszatérve a műszerre, azt hiába pusztítottam el, ezáltal legalább megmutathatta magát. Már úgy értem, hogy ha ezt a műszerpárost még valamikor tizenéve a melóhelyről nem hozom el, akkor szegénykém egy szemetes konténerben végezte volna, mint ahogy az a folyosón mellettük heverő társaikkal igen nagy valószínűséggel meg is történt. Ezt kérem barbárságomra mentségül elfogadni. Már ha szükségem van nekem egyáltalán olyasmire...