Bár a jobb kezem középső ujján alig látszik a metszőolló használata közben szerzett, gyakorlatilag egyből kidurrant vízhólyag, attól még nagyon is fájt, így egyértelmű volt, hogy a kert rendezésének feladatát nem ma folytatom.

   Ami már csak azért sem volt baj, mert az utóbbi napokban a lakásban is felgyűltek a mindenféle aprómunkák. Például le kellett szednem a fregoliról kimosott, pláne azóta már rég megszáradt paplant. Aztán meg kellett hozzá keresnem a párna mintájához passzoló dinnyés ágyneműt. Mint az a pakolás közben kiderült, a másik kispárnám sem volt az ágyban, aminek a szivacsa szintén ki lett mosva, s valahol külön volt tőle a gyári huzat, s szintén meg kellett hozzá keressem dinnyemintás párnahuzatot. Ezek lehet, hogy csak egyperces feladatok, de ahhoz képest, hogy első ránézésre nem volt a lakásban rendetlenség, rengeteg akadt belőlük, mire fel csak úgy repült velük az idő!

   Mikor kinéztem a balkonra, kérdvén kell-e víz a paprikáknak, a már hogyne kellene nekik választ kaptam. A kell-e ezen a héten is szüretelnem kérdésre is igenlő válasz érkezett, bár a paprikák már csak félig takarják a tálca alját. A nyári ingeim lent voltak, a hosszú ujjúak viszont fent. Ezt a rendszert így ősszel mindig meg kell fordítanom. (amúgy a párom szokta) Épp mint ahogy a hatalmasra nőtt mikulásvirágot is meg kellett cseréljem az egyik fokföldi ibolyával.
   Mikor azt hittem, hogy a virágállvány (vagy bármi más) környéke már rendezett, mindig akadt egy újabb feladat. Mikor már a madármagos vödröt is megcseréltem a földessel, a szőnyeg szélén térdelve megláttam annak állagát. No nem mintha eddig nem tudtam volna róla, hogy anyám (amúgy nem biztos, hogy sajnos) épp annyira hanyagolja a szobájában a takarítást, mint ahogy én az ellenkezőjét képzeltem róla. Mármint annak alapján, mint amiket még egy éve a telki tevékenységeiről mesélt, valamiért úgy képzeltem, hogy ha eladjuk a telket, s anyám azontúl mindig itthon lesz, már csak unalmában is szét fogja takarítani az egész lakást. Ehhez képest gyakorlatilag még egyszer sem sikerült a porszívó zúgásával megzavarnia.
   Bár részemről gyermekkorom óta szeretek porszívózni (ez volt az én egyik itthoni feladatom), ez a tevékenység azonban nem igazán használ a derekamnak, ezért a szobai szőnyegekhez az Ilonka nénitől örökölt előbb akkumulátoros, később már tápegységről üzemeltett villanymotoros seprűt vetettem be, ami már annyiszor esett szét, hogy nincs benne akku, ki lett kötve a főkapcsolója, elhagyta az oldalsó forgó keféjét, letörött róla a nyele, többször módosítottam a kábeltartóját, és már a doboza is dróttal van megvarrva. Mikor szegénykémet a szőnyegen tologattam, már a hangján is lehetett hallani, hogy vége, nem akar élni. Időnként szó szerint elakadt, s csak akkor volt hajlandó továbbmenni, ha a szőnyegről egy pillanatra felemeltem. Ebben az volt az érdekes, hogy próbaképp alányúltam, de ilyenkor is forgott benne a kefe, épp csak valamitől szinte lenőtt a gép a szőnyegre.
   Mikor a nem különösebben nagy kék szőnyeg takarítása közben a gép már másodszorra dobta le a szíjat, pontosabban szólva csúszott le a motor tengelyéről a bordásszíjat hajtó kerék, amit csak a gépház szétszedésének árán lehet a helyére visszatenni, akkor azt mondtam neki, hogy ha ezt velem harmadszorra is eljátssza, akkor értem mit akar. Mármint ha tényleg nem akar élni, akkor agyoncsapom, s a kukában végre örök nyugalomra lel.

   Mire fel még egy perc sem kellett hozzá, hogy a motor újra szabadon forogjon. Mivel már nagyon rég vertem szét valamit, hiába volt ez a masina hasznos, pláne lelkes, a gépecske házára ököllel ráverni, majd a szétrepült maradványokat még meg is taposni, most valahogy annyira jólesett, hogy az még engem is meglepett. Mármint azért, mert egy olyan kép él bennem magamról, hogy építeni szeretek, nem pedig rombolni. A szétszedtem projekt erre ugyan némileg rácáfol, de a farigcsálós részekkel már komolyan dolgozom a Rontó Pál imidzsem megváltoztatásán.

   Miután a seprőgépet szétvertem, a már nem kellő alkatrészei először egy zacskóba, majd a kukába kerültek. Ezt a képet persze úgy kell nézni, hogy miközben egész délelőtt a lakásban rohangáltam, mindenhonnan eltűntetni próbálva ami nem való oda, csak került a szemetes zsákhoz két üres üveg is.

   Mivel nemcsak a szemetet a kukába, de a gépből kimentett villanymotort is le kell vinnem (mármint az apró motornak az egyik pincei dobozban lesz a helye), gondoltam az előszoba felszabadításával egyetlen lépcsőben végzek, ez azonban már megint nem így lett. Először az általános lustaságom tett keresztbe, majd anyám szólt ki a konyhából, hogy kész az ebéd, ami nemcsak az aznapi értelmes tevékenységeim végét jelentette, hanem egyben azt is, hogy aznap az egész délelőttöm a lakásban található apró anomáliák felszámolásával telt el.

   A délutáni szunyókálást követően a jobbra látható oszcilloszkóp belsejének fotózására készültem rámenni, ez a semmi kis feladat azonban újra elmaradt. Már úgy értem, hogy szegény TV Miniscope-2 már több mint egy hete hever a pulton, már a szovjet Szaga párját is előtúrtam, pláne azt is körbefényképeztem, időközben szétszedtem a kicsi Aciko táskarádiót, a pince mélyén pedig a pezsgőfürdőt, a nagyon is szem előtt lévő feladatra viszont valamiért nem mozdultam rá.

   Gondoltam legyen. Mármint ha nem szedem szét a szkópot, akkor legalább annyit tegyek meg, hogy kimegyek kenyérért, csakhogy aznap egész nap esett. Mikor úgy nézett ki, hogy végre abbahagyja, vehetem a kabátomat, mindig újra rákezdte. Ennek nem azért örültem, mert így nem kellett a boltba elbicikliznem (bőven volt még a hűtőben kenyér), hanem mert az eső megöntözte az első kertbe minap játszásiból elvetett füvet.

   Miközben óránként elsétáltam az ablakig, mondván nem ülhetek folyton, mert még odanövök a székhez, olyankor minden alkalommal megcsodáltam az immáron újra tiszta szőnyegeket. (anyám hajából és morzsából volt rajtuk egy kisebb labdára való) A séta közben persze mindig láttam egyrészt a sarokban szegény szétcsapott seprőgép hiányát, másrészt a helyette ezentúl használandó porszívót is. Ezeknek a dolgoknak ha nem is egyből, de idővel azért sikerült az agyamban összeérniük, aminek az lett az eredménye, hogy bár annál a megoldásnál nincs forgó kefe, gondoltam keresek a porszívóra egy szőnyegtisztító fejet. Ebben a feladatban az a bonyolult, hogy a porszívókhoz való kiegészítők hozzáférhetősége jelen pillanatban még finoman szólva sem biztosított. Hogy mennyire nem az, vagy mégis, azt persze majd csak a pincében fogom látni. Oda meg csak akkor van értelme lemennem, ha előtte leszek oly szíves lemérni a Hajdu porszívó csövének átmérőjét.

   Mivel a mérés eredményét többször is sikerült elfelejtenem (telt ám az idő a képek készítése között rendesen), a számot végül felírtam egy papírra, amit már csak nem szabad idefent felejtenem.

   Ha már épp szóba került a felejtés, akkor itt jegyezném meg, hogy a pezsgőfürdő kompresszora sem igazán akar beérni a folyosóról a pincébe, aminek egyértelmű oka az ott jelen pillanatban helyettem uralkodó kupi. Még a trónomon (pincei szék) is lomok ülnek helyettem!

   A rendetlenség szintje hiába akkora, hogy a seprőgép motorja már csak az asztal szélére fért oda, ezeket az apróságokat pont a kupi miatt nem tudom a helyükre betenni. Amúgy a piros kiskosárban egy ráklábú robot alkatészei vannak, a jobbra látható fekete dobozban pedig egy mágnestalpas antenna. Aztán van itt még másik villanymotor, egy plüssbékából kiszerelt mozgatószerkezet, csengőreduktor, a két fehér doboz pedig egy-egy UHF VHF antennaközösítő, és még egy modellrepülőbe való propeller is akad. A hátteret pedig a pincei laptop biztosítja, miközben a kép jobb szélébe belógó fehér felmosórongy alatt egy Samsung printert rejtegetek.

   Mivel a porszívóhoz való kiegészítőket a legalsó fiókban tartom, ezért úgy voltam vele, hogy olyan egyszerűen nincs, hogy az alsó fiókot a túl közel lévő kék ládáktól a fiókosból ki tudjam húzni.

   Erre fel nem a kék ládák jelentettek gátat, hanem az alsó fiókból a felette lévő fiókba valahol hátul, vagyis nem szem előtt beakadó valami, valamint az, hogy a balra látható lomhalom és a jobbra elhelyezkedő bútorsor között nincs akkora hely, hogy én ott le tudjak ülni. Természetesen nem vagyok annyira széles, hogy a résbe beszoruljak, azonban a könyökeim már felakadnak.

   Épp mint ahogy a szemem is fennakadt, mikor megláttam, hogy a lomos pincei szerszámtartóban nincs tolómérő. Az OBI-ban vásárolt csigacenti viszont volt, de csak mert azt már tettem mindenhová, kifejezetten azért, nehogy valaminek egy el nem végezhető mérési feladat legyen a gátja.

   Miközben a jobb oldali szürke a korábban a szobai asztal alatt látott Hajdu porszívó gyári tartozéka, addig a balra látható fekete már idegen anyag, a csőre azonban annak is passzol. Sajnos hiába néz ki úgy, hogy kész, a felderítés ennyi volt, ugyanis a fekete színű fej a szürke csővel annyira rövid, hogy azt a porszívó csövére rátolva, még mindig nem tudnék vele állva dolgozni. Mármint a korábban meghatározott cél nemcsak az, hogy pótoljam valamivel a széttiport motoros söprűt, hanem egyben az is, hogy az új kombinációval állva, konkrétan teljesen függőleges gerinccel is tudjak dolgozni, így nem fájdítva meg a derekamat. Vagyis keresgélhetek tovább.

   Az ugyan igaz, hogy az előző helyszínhez közel, konkrétan mindössze három lépésnyire akad egy porszívókkal, valamint kiegészítőikkel megtömött doboz, csakhogy az is igaz, hogy az a három lépés, na az azért nem annyira egyszerű.

   A múltkor - mikor egy pillanatra megszorultam - szerencsére már kidolgoztam a megoldást. Bár az ember a porszívós doboz mellé automatikusan a jobb lábával lépne be, miközben a bal láb a vastag bútorlapok és a szétválogatásukra váró anyagos doboz közötti résben van, ekkor azonban a kint maradt bal lábat a balra látható Weimar rádió tetején állomásoztatott telefon bemérő műszertől nem igazán lehet a már belépett jobb lábtól előrébb tenni. Vagyis fordítva kell. Jobb láb az első résbe, majd eldőlni jobbra, neki a hangszórós szekrénynek, bal láb átemel, letesz a porszívós doboz mellé, majd ekkor jöhet a jobb láb, amit a két nem különösebben magas doboz felett már könnyű átemelni. Aztán már csak némi toporgás van hátra, ami a 180 fokos megforduláshoz szükséges, s már túrhatom is át a porszívókat és alkatrészeiket tartalmazó dobozt.

   Ez pedig (természetesen csak a fényképezőgépet) 90 fokkal elfordítva, mikor is előkerült egy újabb porszívó, amiről persze már tudtam. Mármint mikor a Tuto lakatot kerestem (vagy valamikor máskor), egyszer már szétraktam ezt a dobozt. Ettől persze még a kurblis telefon látványa meglepetésként ért, de az nálam szinte mindenütt van. Mármint telefon. Mármint annak ellenére találok belőle másutt még mindig, hogy a telefonjaimat néhány éve egyetlen Salgó toronyra koncentráltam.

   Most következett volna az a rész, hogy a korábban egy közeli polcon mutatott gégecsöveket átteszem ide, ez azonban valamiért elmaradt. Elmondjam, hogy mi volt az a valami? Nos az, hogy a gégecsövekre történő álmatag bámulás közben megtaláltam közöttük azt az állítható hosszúságú toldócsövet, amire a porszívósás közben egyenesen történő állásomhoz feltétlenül szükség van, s efelett érzett örömömben a rendrakás mintha kötelező lenne, úgy maradt el!

   Amit még szintén megtaláltam, az a porrongynak való, már évekkel ezelőtt kiselejtezett ágynemű, ami helyett a múltkor egy sárga függönyt aprítottam fel, pedig mennyivel jobban jártam volna, ha inkább ezeket tűntetem innen el...
   A színes rongyokon amúgy az a villanyrezsó látható, amivel a múltkor a kertben az aszfaltot melegítettem. Hogy a rongyoktól balra látható zsákban mi van, arra viszont - hiába tapogattam perceken át - nem jöttem rá.

   Mikor a sarokból kijőve megláttam, hogy a dobozok mögé történő belépésemkor ezt a kombinációt itt hagytam, az a tény engem sokkal kevésbé ütött szíven, mint az a másik, hogy a csövet és a fejet szétszerelve, azok már megint nem akartak az alsó fiókba visszaférni. Már úgy értem, hogy a mindent a helyére visszarakosgatós dolog nekem már az előbb sem akart sikerülni. Annyi eszem persze nem volt, hogy legalább a nagyobb darab dolgokat áttegyem a porszívók alá, ezzel csinálva helyet az alsó fiókban. Az igazi megoldás persze az lett volna, ha most azonnal minden átkerül a dobozba, s a teljesen felszabadított fiókba a porszívók alkatrészeinél valami sokkalta fontosabb dolgok kerülnek, az a projekt azonban most még valahová a távoli jövő ködébe vész. Mármint az anyagok szétpakolása című, aminek már nemhogy az első, de már a második és a harmadik előkészítési fázisát is lefuttattam, épp csak a folyamatos helyhiány okán a tulajdonképpeni lényegre valahogy még nem kerítettem sort.

   Tiszta szerencse, hogy az előbb nem sikerült róla magamat meggyőznöm, hogy az előbbi képen látható összeállítás is jó. Na ezért kéne az anyagok szétpakolását még a barkácsolós projektjeim beindulása előtt lefuttatnom. Mármint azért, hogy mikor keresek valamit, akkor ne az legyen, hogy bár találok valamit, az azonban nem az adott célra legmegfelelőbb, épp csak úgy nagyjából jó.

   Bár ezt eddig még nem említettem, de attól még emlékeimben nagyon is úgy élt, hogy a porszívócső végére tolható kiegészítő ennél jóval nagyobb, több kereke, pláne forgó keféje is van. Az persze lehet, hogy összekeverem a már korábban bemutatott tilitolival, vagy amire emlékszem, azt Ilonka néni pincéjének új lakók részére történő visszaadásakor a permanens helyhiány okán egyszerűen kidobtam. Az interneten a "porszívó kiegészítő" szókombinációra rákeresve, ami kiegészítő nekem dereng, arra leginkább a turbókefe, vagy az állatszőr porszívófej emlékeztet.

   Mindeközben ez a látvány arra emlékeztetett, hogy a lomos pincében történő haladás végképp megakadályozásához már csak egy egészen kicsi hiányzik. Mármint ha még valamit beteszek a rózsaszín lepedővel letakart szék mögé (most amúgy egy Videoton rádió van ott), akkor onnantól kezdve már nem, vagy csak komoly pakolások árán fogok tudni innen beljebb jutni.

   Erre amúgy most azért volt szükség, mert a kiegészítők megtalálása feltett érzett kitörő örömömben elfelejtettem magammal hozni a csigacentit, pedig az nagyon kellett volna. Mármint eddig még nem mértem le, hogy amiket találtam, azokat rá fogom-e tudni dugni a lakásporszívó csövére.

   Némi kihordott és bent maradt lomkupac közötti pattogást követően kiderült, hogy nem, mire fel újra a kihúzott alsó fiók előtt találtam magam. Ezen persze nem volt mit csodálkozni. Mármint azon, hogy így ebéd után (mostanában mindenre ezt használom mentségnek) még egy ennyire egyszerű feladatba is belezavarodtam.

   Az viszont már komolyan meglepett, hogy a fiókban első odanyúlásra találtam egy a célra alkalmasnak tűnő közbetétet, ami természetesen nem passzolt a két cső közé. Ugyan miért is tette volna? Csak azért, hogy nekem ne kelljen dolgoznom? Mégis mikor szokott ez így lenni? Na jó, van, hogy megesik a csoda, az azonban tényleg nagyon ritkán történik meg. Épp ezért hívják csodának. Például mikor a virágállványra készítettem egy pótpolcot, s egy a kialakult helyre pontosan illő, pláne minden felületén laminált bútorlapot találtam, ráadásul szép fehéret, na az mondjuk egy csoda volt!

   Épp mint ahogy az is egy csoda, hogy a sikertelenség hatására a közbetét keresős részprojektet nem adtam fel. Mármint behoztam amiket kivittem, majd immáron az összes összeillesztendő alkatrésszel odaültem a porszívó alkatrészeket tartalmazó fiók elé, majd ami csak előttem volt, azt mind összepróbálgattam!

   Ez a kombináció hiába tűnik a mai feladat tükrében első ránézésre hülyeségnek, ha egyszer ez a magoldás, épp csak le kell vágnom a fekete toldalékból a balra eső fölös részt. Mármint akkor egy pont olyan csövet kapok eredményül, mint amilyen a fekete (lásd jobbra) és a fenti porszívó szürke csöve közé illik. A menesztő gomb ugyan nem fog működni, az azonban engem (most még legalábbis) nem érdekel.

   Mielőtt a tűzifás pince ajtaját kinyitottam volna, csak úgy egyszerűen játszásiból feltettem magamnak a kérdést: Vajon mit fogok találni apró darabokra szedve, szokásos módon a csavaros polcon hagyva? Meglepő módon az adott alkalommal semmit, ami ezen a helyszínen egy tényleg meglehetősen szokatlan jelenség.

   Ezt a képet azért készítettem, hogy egy olyan fotó is legyen, ami a kefélőfejet még egyben ábrázolja. Mármint azért, mert ugye nálam mindig van rá némi esély, hogy a boncalany a műtétet nem éli túl.

   Mikor kissé unottan lesöpörtem róla legalább a nagyja koszt, az egyik elszálló kombináció tisztára úgy nézett ki, mint valami rengeteg lábú bogár, mire fel idős korom ellenére sikerült egy nőiesen riadtat sikkantanom.

   Mivel úgy voltam vele, hogy ha kitekerem a négy csavart, akkor úgy szétugrik, hogy talán sosem jövök rá az összeszerelésének rejtelmeire, természetesen nem így történt.

   Épp mint ahogy ezt a kefét megtakarítanom nem akaródzott sikerülni. Mármint hiába próbáltam, a szőrök közé szorult szőnyegmaradványokat egyik kézközelben lévő szerszámom sem akarta kihozni.

   Miközben én a homályos részletről szerettem volna egy éles képet, a fényképezőgép természetesen ötödik nekifutásra is a háttérre koncentrált. A világos részről amúgy valószínűleg letörött valami, azt azonban nem találtam meg.

   Most jön az a rész, hogy ezt a néhány alkatrészt újra összeállítom. Mármint már egy kósza pillanatra már az előbb is egyben voltak, épp csak nem lógtak át a kefe szőrei a lyukakon, mire fel újra szétszedtem.

   Mivel a lyukakon nagyon nem akartak átjönni, a mind a négy sarokban megtalálható kefék szőreit végül egy csavarhúzóval benyúlva, azt az élek mentén többször is végighúzva igazítottam el.

   Ahhoz képest, hogy a porszívófejet a pince előtt takarítottam ki, belülre is meglehetős mennyiségű kosz jutott. Ez persze nem gond, hiszen ez egyrészt egy pince, s eddig még senki sem szólt a koszért (ha csak én nem magamnak), másrészt direkt az ilyen esetekre oda van készítve balra egy porszívó.

   Mivel egyszer még a csonk is jó lehet valamire, bedobtam a többi műanyag bigyó közé. Hogy a fiókokon már vannak feliratok, pláne van ez a fiókos, az egy valóságos csoda! Mármint annak tükrében, hogy ez a pince eredetileg hogy nézett ki. Bár egy asztal még elkéne valahova, de amúgy nagyobb volumenű bútorépítési terveim már nincsenek. Vagy amennyi faanyagom még mindig van, ki tudja mit hoz a jövő...

   Sajnos hiába volt minden korábbi igyekezetem, nemcsak az Aciko táskarádió maradt fent. Bár volt egy olyan terv, hogy a többieket is felsorolom, és még le is fényképeztem őket, azt a részt végül mégsem fűztem ide. Na jó, tulajdonképpen ez a kép sem az Aciko táskarádiót mutatja, hanem az ernyőtől balra látható fényes csövet, ami a seprőgépből maradt itt.

   Első nekifutásra nagyon nem akartak a dolgok összeállni, de csak mert a vastagságbéli különbséget áthidaló rövid fekete toldócsövet a pincében nem a megfelelő helyre dugtam.

   Mivel az elődje is itt volt, így a helyette készített tákolmányt is a két szekrény közötti hézagban helyeztem el. Ezt követően pedig magamat az ágyban, s a mindig kitűnő (hát persze...) munkára aludtam egy jót...